2020. május 18. 20:29 - Professor_Shub Niggurath

Nagaarum - Covid Diaries (2020)

15.-én vasárnap Nagaarum megosztotta új albumának 15 perces zárótételét, én viszont vártam még a bandcamp-es megjelenésre, annyira nem szívlelem a youtube-os zene hallgatást. Pénteken viszont ott is megjelent,úgyhogy rá is vetettem magam. Naga lemezeit hallgatva, egyre jobban egy ismerős érzés fogott el mostanában, amit eddig nem tudtam hova tenni. Ma, mikor verőfényes napsütésben, maszkkal a pofámon, a buszon haza felé hallgattam, ami egyébként elég szürreális élmény volt, be villant. Van az, az amerikai színtér amit igazából nem is a hasonló stílus, hanem a hasonló attitűd az ami össze fog. Gondolok itt a The Body, a Full of Hell, a Thou vagy éppen a Lingua Ignota zenekarokra. Mint ahogy ezek mindegyike, úgy Nagaarum is mindent alárendel az üzenetnek és az érzésnek. Mi sem jobb bizonyíték erre mint az, hogy idén nem is akart új lemezt csinálni, de ez a helyzet amiben voltunk, vagyunk meg ihlette. Így készült el a Covid Diaries, mint a 2014-es Rabies Lyssa egyfajta folytatása, kiegészítése.

Ha nagyon akarnánk beskatulyázhatnánk a munkásságát, valami ambient, experimental post-black/doom keretei közé, de a 19 lemez alatt eddig körbejárta és át is lépte ezeket annyira, hogy felesleges ezzel foglalkozni. Így viszont az sem meglepő, hogy számomra is van lemeze ami tetszik, van ami nem, van ami jobban, van ami kevésbé. A legutóbbi három lemezen, a Covid Diaries-t is beleértve, viszont sikerült kikeverni neki olyan arányokat ami tökéletesen illik az én ízlésvilágomba. Ez öt dal pedig tökéletes aláfestő zene ahhoz, amit az utóbbi pár hónapban átéltünk. Voltak álhírek, volt hisztéria, volt elbagatellizálás, volt egymásra mutogatás, voltak akik saját hasznukra próbálták fordítani a helyzetet. Sokan szorongtak a bezártságtól, sokan élvezték, sokan pedig köpködték a másikat, hogy miért nem lehet otthon maradni. Egy olyan helyzetben voltunk. amire nem voltunk felkészülve és hozzászokva sem. Egy pillanat alatt leállt a világ, be lassult minden. Azt mindenki maga döntse el, hogy ez jó volt vagy nem. Én személy szerint meg értem a frusztrációt. A mi generációnknak eddig nem volt ilyenben része, hogy nem lehet ki menni, hogy kint egy láthatatlan ellenség vár, amit ha haza hozunk akár a nagyszüleink életébe is kerülhet. Én is maximum gyerekkoromban a Rejtő Jenő regényekben olvastam karanténról, amikor Piszkos Fred-ék mindig kiszöktek a lezárt kikötőből. Ez akkor még tök normális volt, most inkább ijesztő, hiszen azzal kellet szembesülnünk, hogy egy pillanat alatt vége lehet mindennek. Eddig biztonságban érezhettük magunkat, most meg bent bujkáltunk, mint az ősemberek a barlangjaikban. Az, hogy sokszor túl volt reagálva, vagy az, hogy mi viszonylag megúsztuk most lényegtelen, a lényeg az, hogy ezen a lemezen ez az összes érzés össze van sűrítve, valamilyen szinten.

Már a kezdő, megnyugtató ambient dallamok és monoton ritmusok vissza adják a karanténban töltött mindennapok vibrálását. A The First Ingredient-en éreztem a legjobban azt a kettősséget ami jellemzi az egész lemezt. A megnyugtató, minimalista monotonitást és a zaklatott frusztráltságot. Itt is lágy simogató dallamokon lebegünk, de mégis a háttérben ott van végig ez a kísérteties recsegő hang, ami nem hagy nyugodni, amitől mindig a háta mögé néz az ember, amitől azt érzi mintha valami figyelné hátulról. A Superstitious Remedy monoton dob ritmusa, mint az óra ketyegése, már a sokadik napon, de nem is lehet tudni melyiken annyira egybefolynak már. A váltott vokálok pedig csak rá tesznek az érzésre, hogy akkor mikor is vagyunk, meg hol. Ami egyébként a lemez legnagyobb erőssége volt nekem. A Betty éneke egyenesen hidegrázós, Naga extrém vokálja, Roland narrációival pedig szinte tökéletes kontrasztot alkot. Mint a hisztérikus belsőhang vitatkozása az objektív, tényekben gondolkodó narrátorral. A Competitors csak azt a szürreális érzést erősíti, mintha egy sci-fi filmben szerepelnénk. Az Iam Special az csak szimplán a legjobban összerakott post-metal dal, amit mostanában hallgattam, a lemez legjobb ének témáival nyakon öntve. A 15 perces Liquid Tomorrow, pedig tökéletes összegzése az egész lemeznek, aminek elején a vers, az album legerősebb pillanata, ahol nem csak a szöveg, de a felmondása is nagyon erős. Ahol mindent bevetnek, a változatos egymásnak válaszolgatós énekeken át, a monotonitás labirintusából ki utat mutató arany fonalgombolyag módjára, csavarodó, gömbölyödő gitárdallamokon át. Én legalábbis ezeket éreztem az, hogy Naga-nak ez volt-e a célja meg már teljesen más tészta. Mondjuk őt ismerve, úgyis ránk hagyja  a döntést.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr9215706092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása