2020. június 11. 21:53 - Professor_Shub Niggurath

The Ruins of Beverast/Almyrkvi - Split (2020)

A split-eket én személy szerint a dinamikájuk miatt szeretem. Többnyire rövidségük ellenére is, simán izgalmasak a különböző zenekarok, más látásmódja vagy eltérő megoldásai miatt. Viszont most itt van egy, ami olyan hosszú mint egy nagylemez, kettő olyan  formációtól akik tudják, hogy milyen hangulattól facsarodik a szívem. Az Almyrkvi ismét egy izland-i zenekar, olyan bandák soraiból verbuválódott, mint a Wormlust és a Sinmara. Ezek a belterjes zenekari kapcsolatok már kezdenek negatív irányba menni, szóval már bőven jelennek meg ott is a tucat zenekarok, ami mondjuk várható volt, annak fényében, hogyan ontja magából a bandákat az a kis ország. Az Almyrkvi viszont még pont nem esik ezek közé. Én eddig az Umbra-t hallgattam tőlük annak idején mikor kijött és kellemes emlékeim maradtak róla. Ezen az anyagon kettő dallal szerepelnek, húsz percben és ha emlékeim nem csalnak, azt az irányvonalat viszik tovább amit anno elkezdtek. Lassabb black metal ez, nem kevés doom-os témával vegyítve, a billentyűvel pedig rohadt jó kozmikus dallamokat szólaltatnak meg. Például a Mesarthim-al ellentétben a szintetizátor itt tényleg csak kísér és kiegészít, megadja azt a plusz fuvallatot amivel a csillagok közé repülünk. Az egész nagyon ködösnek és homályosnak hat, de közben mégis tisztán kivehető minden hangszer és az ének is. Ami mondjuk nem a legjobb, ennél a minimális tisztánál simán elfért volna egy kicsit több is. Lassú megfontolt léptekkel indulunk meg, egy ismeretlen varázslat hatására, egy kozmikus utazásra. Fagyos légüres tér a gitár, a dobok pedig csillagok lüktetése, majd pulzálása. Az űrben senki nem hallja a sikolyod, viszont a hörgést és károgást úgy látszik igen. Gyötrelem és kín, harag és bánat visszhangzik az éterben, a fizika törvényeire magasról téve. Apró kozmikus csilingelések, zörejek a háttérben pedig biztosítanak arról, hogy már rég nem a földön járunk és lehet, már vissza sem térünk oda. Nolan-ek három óra hosszáig tartott a Csillagok Között, az Almyrkvi-nek elég volt húsz perc is.

 

 Ez után pedig jön a Ruins. Alexander von Meilenwald, maga a rituális dallamok fizikai manifesztációja. Foggal, hajjal és hat ujjal született modernkori, spirituális vezető. Egy urbanizált sámán ő, aki zenéjével segít nekünk megérteni a szellemvilágot. Monoton, rítikus dallamok vezetik fel az utazást. A törzsi ének a háttérben csak tovább növeli az érzést, hogy egy kapuban állunk, ami egy felfoghatatlan szellemvilágba vezet. A hipnotikusan pulzáló dobok bizsergetnek és elnyomnak, elnehezedő végtagokkal várjuk mit hoz a jövő, ezután a tizenhárom perc után.A Hunters már egy klasszikusabb, gitárra épülő témával indít, kicsit sietős is, mintha tényleg egy vadat üldöznénk az erdőben.Két és fél percig bírja a kalapálást itt jön be egy rohadt jó riffre felfűzött törzsi mormogás, amit aztán ismét szétkalapál, majd a váltogatás után egybefűz. A vége felé pedig olyan szólót betol, német barátunk, hogy még a szellemek is sírva fakadnak tőle. Érdekes a lemez kettőssége, noha egy tőről fakadnak, mégis egyszerre hasonló de mégis eltérő hangulatokkal operálnak. Amíg az Almyrkvi a kozmoszt járja és az űrt, a felfoghatatlan ürességet kutatja, addig a Ruins is a hasonlóképpen tesz csak a spirituális világban, törzsi dallamok és hipnotikus lüktetések segítségével próbál, abba a katartikus állapotba hozni, ahol kinyílnak a láthatatlan átjárók. Ég és föld, űr és túlvilág, ellentétek amik ebben a negyven percben mégis egymásra találtak.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr4415804150

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása