2020. június 29. 13:59 - Professor_Shub Niggurath

Vile Creature - Glory, Glory! Apathy Took Helm! (2020)

 

A Vile Creature az egyik legjobb példa, arra a jelenségre, hogy miként lép ki a doom metal is a saját környezetéből és az ódon, leomlott templomokban kódorgás helyett egy sokkal személyesebb és sokkal inkább társadalom kritikusabb hangvétel felé kezd hajlani, a black metal-hoz hasonlóan. Mondjuk bőven előttük is elkezdték már ezt, de ez a lemez pörgött sokat az elmúlt héten, így az ő hatásukra fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. A Glory, Glory! Apathy Took Helm!, az ontario-i duo papíron második nagylemeze, egyébként a 2016-os EP-jük is majd 40 perces. Még ha zeneileg hozzák is a modern doom metal-októl elvárt témákat, szövegileg inkább hajaznak egy punk vagy hardcore bandára. Hiszen erőteljesen a transz és a queer kisebbség védelmére kelnek és ennek megfelelő társadalmi témákat boncolgatnak. Amit egy figyelem felkeltően undorító és egyben gyönyörű borítóba csomagoltak.

Viszont ha hidegen is hagyják az embert az ilyen témák, akkor is kap, egy zajos és veszettül súlyos 43 percet. A kezdő We Die sikításnál már konstatálhatjuk, hogy nem nézünk valami vidám percek elé, és a kezdő riff is már előre jósol egyfajta dinamikusságot, ami az egész lemezt át fogja járni.  Már amennyire egy doom lemez az tud lenni. A Harbringer of Nothing kezd az említett már-már hipnotizáló riffel, a monotonitás kálváriája dübörög a fülünkbe, de csak öt percig, hogy egy zeneileg sokkal lágyabb, de vokálisan ugyan úgy kínzó középrészt kapjunk. Az egésznek a hangszerelése nagyon érdekes, szinte búg és zúg a egész lemez, mintha végig egy orgona szólna a háttérben. Pedig tudtommal, csak egy szimpla gitár-dob felállásban tolják. A dal vége pedig egy középtempós óda, amivel meg is vettek így az első 11 percben. A When the Path is Unclear lágyabb hangokkal építi tovább, a már rég meglévő hangulatot. Még ha a mondandó el is üt a szokványos doom témáktól, mégis tökéletesen építették bele a megszokott zenei környezetbe. A gitár recseg és dorombol egyszerre, a vokál pedig egy sikítás a ködös, temetői éjszakában. A frissítő okoskodást, szokványos málházás váltja szerencsére bizonyítva, hogy még se beszéltem akkora hülyeséget a dinamikusságról. A You Who Never Slept már-már törzsi dob témái, a szokásos lélek szaggató énekkel és fogós dallamokkal, feladja a leckét ha kedvenc dalt akarunk választani a lemezről. A Glory!Glory!-n pedig jön az amit már eddig is érezni lehetett, a szokványos metal hangszerekkel is, de a kórus és akusztikus hangszerelés az ami teljes egészében átadja ezt az áhitattal teli, templomi hangulatot. Az utolsó Apathy Took Helm! pedig összefonja a Glory!Glory! világát a lemez első felével, ezzel kikeverve egy nagyon hangulatos elegyet ami engem a Thou-ra és a Lingua Ignota-ra emlékeztetett főként. Annak idején a debüt se volt rossz, de ezzel a cuccal most egy olyan szintre léptek, hogy ezek után mindenképpen figyelni kell rájuk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr3415973298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása