2020. július 23. 17:37 - Professor_Shub Niggurath

Wishfield - Wishfield (2019)

 

Még egy lemez ami kimaradt tavalyról, reggel az instát nézegetve ajánlotta nagyon ezt a lemezt a Thou. Szép borító, black metal logo, kezdésnek nem volt rossz. A meghallgatása után pedig eléggé arcon csapott, egy kellemesen friss szellő, ami egy alapjaiban ismerős elemeket használó, mégis érdekességekkel teli post-black metal lemeztől eredt.

Az egész Nick Stanger-rel és Andy Meyers-el kezdődött, ők olyan bandákból lehetnek ismerősek mint az Ashbringer, meg a Rictus utóbbit mondjuk én sem vágom. Technikai dolgokról nem nagyon szoktam beszélni, mert nem értek hozzá, meg mert nem is érdekel, leszoktam tudni annyival, hogy tetszik-e a hangzás vagy nem. Itt viszont van egy érdekes háttere a dolgoknak. Ugyanis azon kívül, hogy a felvételek a éneket kivéve élőben, Andy házi stúdiójában készültek, még megcsavarták azzal, hogy nem használtak metronómot és érintő nélküli gitárokkal játszották fel. Meg is érezni ezt a kötetlen szabadságot, azt hogy bundok nélkül, úgy játszhatnak a hangmagasságokkal ahogy akarnak. Az egész lemeznek adnak egyfajta hullámzó, egyszerre sistergősen nyers, de mégis éterien lebegős hangzásvilágot. Mondjuk simán benne van, hogy csak én magyarázom bele miután olvastam erről.

Zeneileg mondhatnánk, hogy post-black metal, ami igaz is. Tökéletesen hozza a blackgaze jegyeit, süvítő nyers gitárok váltogatják a cipőbámulós elszállásokat. Viszont ami az egésznek azt a frissességet adja ami miatt úgy éreztem, hogy kell róla egy barlangrajz, az az, hogy kiváló adagban merít a 90-es évek alter rock-jából is. A dallamos női vokál és a sátánvarjú kontrasztjában olyan dallamok bújnak meg, amik simán elmehetnének egy rádióbarát indie rock dalban is. A jeges blastbeat-ek és a nyers hangzás viszont emlékezett arra, hogy honnan is jöttek az alkotók. Már a kezdő Something-ben olyan dallamok vannak, amik simán beleeszik magukat az agyba és a dalok közti lágy átszövések pedig teljes improvizáció hatását kelti, még ha tudjuk is, hogy biztos nem így van. Talán ez is az erőssége a lemeznek, az ami kiemeli a többi közül, hogy miközben nyers, mint a tescos csirkemell közben fogósan dallamos is, mint a tescos zacskós leves. Az ének is, az érdekes hajlításaival amik mélyen a kilencvenes években gyökereznek, vagy a gitár ami próbálja a hajításokat lekövetni ad egy olyan egyedi zenei világot, amivel nehéz is besorolni a post-black-be, de jobbat én sem tudok rá mondani. Annyi biztos, hogy nem egy egyszerű lemez, de mégis kellően friss és érdekes, hogy felkeltse a kísérletezős zenék felé nyitók érdeklődését.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr1816045326

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása