2020. szeptember 29. 18:27 - Professor_Shub Niggurath

Idles - Ultra Mono (2020)

Ahogy a Dropdead úgy az Idles is, témáit tekintve egy kellemesen ihlet dús időszakban adta ki az új lemezét. Ezek a bristol-i punkok az előző lemez óta amúgy is egy látványos felívelésben vannak, ami most ki is csúcsosodott, hiszen a brit zenei listák élén vannak, jelenleg. Pedig aztán se zeneileg, se szövegileg nincs sok közük az olyan dolgokhoz amik itt szoktak tanyázni ahol most ők vannak, mondjuk egy Green Day-hez. Tőlük megszokott módon a témák lefednek sok mindent, a Brexit-en át az emberi jogokig. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a 42 perc a világ, az ő szemüvegükkel, ami vagy tetszik vagy nem. Egy valami viszont biztos, hogy őket nem érdekli ki mit gondol, attól függetlenül ők továbbra is ezt fogják csinálni. Mérges, trükkös és szép is egyben a lemez, a kutya ugatás szerű düh rohamoktól, a rekedt romantikáig van minden, miközben szarkazmusból és humorból is van bőven.

A War egy energikus, háborús dal, a háború ellen. Ahol a jó pofa dalszövegek miatt szinte el is felejtjük, hogy ez egy post-hardcore-ba oltott antiháborús himnusz. A Grounds lassabb menetelése az emberi jogokért, egyszerű de annál fogósabb refrénnel. A hangzás erősen zajos, eleve szerintem az egész lemez sokkal többet merít a noise rock-ból mint eddig. A klippes Mr Motivator egy táncos, ököl rázós, cipőt az arcba energia bomba. Mondhatjuk minden kicsit keményebb, minden kicsit vadabb, annak ellenére, hogy most is vannak lassabb, érzelmesebb számok.Mégis a gitárok ugyanolyan őrültek, a basszus és a dob a koponyánkban dorombol, miközben semmi sincs túl bonyolítva. A dal szövegek is egyszerűek mégis van bennük annyi játékosság, hogy ne csak elmenjünk mellettük és felcsapjuk a dalszöveget, hogy jól hallottuk-e, én legalábbis így tettem. I am I, And I intend to go, go, go ,Like Conor McGregor with a samurai sword,On roller blades szól a Mr Motivator-ban, de a War-ban hallható Clack-clack, clack-a-clang clang That's the sound of the gun going bang-bang sor is meg ér egy misét és ezek csak a legalapabbak, amit valószínűleg mindenki kiemelt. A kicsit post-punkos The Lover-ben kapnak az őket kritizálók is, egy vékony sort. A Hymn-nél pedig kisírjuk a köldökünket.

Egyszerre nihilista, szarkasztikus, bohókás és kurva dühös ez a kis mikro-univerzum amit megint besűrítettek 40 percbe, csak nekünk. A turmixba megint került punk a 70-es évekből rendesen, ahogy a post-punk lüktetéséből is, na meg egy nagy adag noise rock is, mindezt Joe Talbot trükkös kis szövegeivel és az ő karizmatikus előadásában. Ezekből az remélhetőleg kiderült, hogy annak ellenére, hogy mennyire mainstream-ek lettek, ők maguk és a zenéjük továbbra is teljesen underground és szerintem maradnak is.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr8516221270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása