Mostanában egyre gyakrabban pörgetek hip-hop lemezeket, amiről az esetek többségében még mindig azt mondom, hogy minéln nyersebb annál jobb. Persze vannak kivételek. Viszont ha valaki azt mondja nekem, hogy noise vagy industrial hip-hop, akkor egyből a Dalek és  a Death Grips jut eszembe, mint ahogy szerintem még sokaknak. Ez nem is véletlen, hiszen mindkét banda kiváló. Az új felfedezettem viszont egy új szint, pont azért amiről valamelyik nap beszéltem, mert itt szaxofon van, nem is kevés.

Bandcamp-e is rják, hogy tökéletes 2020 hangulata van a lemeznek és ebbe nigazat is kell adnom nekik. Maguk a beatek, a noise-os industrial-os dolgok nagyon hangosak és erőszakosak, dübörögnek, szúrnak, vágnak. Pont ahogy  Michael LaCour is a mikrofon mögött. Keserűség, harag, bánat egy csomagban. A tehetetlenség érzése, katartikus őrjöngés, az irányíthatatlan történések sűrűjében. Az amit sokan érzünk, az utőbbi pár nap történései után pedig főleg. Melette viszont ott van a szíxofon, ami háttérben, az egyértelmű megőrülései ellenére is nyugalmat és melankóliát áraszt magából. Ez a kettősség az, ami szerintem tűpontosan adja vissza ezt a szart, amit 2020-nak hívunk, egyébként elég sokan ráéreztek erre a dologra, szóval az a kevés jótékony hatás, a megjelenő zenéken egész  jól csapódott le.