2021. március 24. 17:36 - Professor_Shub Niggurath

Hænesy - Garabontzia (2021)

 

Sokszor veszem a számra a hazai black zenéket, nem éppen fényes kontextusban. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy az utóbbi időben sorra jelennek meg a jobbnál jobb és egyedi megszólalással operáló zenekarok. Elég csak az In Vacuo-ra, a RÉM-re, a Phobos-ra, Avaron-ra, vagy a Fattyú-ra gondolni. Mindezek mellet itt van a Hænesy ami igazából egy olyan stílusban alkot ami nem újdonság, mégis itthon azért nincs nagy alkotói tábora.

Sok helyről hallom, hogy az ilyen atmoszferikus black zenék üresek, nincs bennük lélek és érzelem. Az én felfogásomban viszont éppenhogy kibővítette a black metal "érzelem skáláját", na meg a kifejezés módszereit. Ennek pedig nagyban köze van ahhoz, hogy már van egy generációs szakadék a 90-es évek második hulláma és a mai fiatal zenekarok között. A lázadást, a harciasságot és a vehemenciát felváltotta a társadalom által belénk diktált, depresszív, nihilista űr. Az információs korban koedukált művészi szenvedés. Legalábbis nekem valami hasonló gondolataim vannak erről.

Hænesy második albuma is így kezdődik, a Sándor Henrik mellet már három tagúra bővült zenekar, tökéletesen körbe járja a 21. századi modern ember minden magányát és egyedüllétét. A Fate of Depth visszahangos pengetései, azt az érzetet keltik, mintha egy szűk térben lennénk bezárva. Egy sötét kupolában, amiben minden kiáltásunk vissza verődik az ébenfekete falakról. A szabadság érzete keveredik a magány ólomsúlyú érzéseivel. Hiszen felettünk a tiszta ég, a végtelen űr, amiben mi csak egy parányi pont vagyunk, ami jelentéktelen és mulandó, az univerzum végtelenéhez képest. Az első lemezhez képest, minden sokkal szellősebb és éteribb. Hullámokban jönnek és mennek a dallamok, a hátra kevert sejtelmes károgás pedig erősíti ezt a lebegős hangulatot. Néha kicsit túlságosan is el van keverve és szinte elveszik a maszatolások között. Mert maszatolás az van dögivel, amit a vad blastbeatek és az okos dobolások oldalnak fel. Valahogy, szinte mindig eltalálták, hol kezd a monotonitás unalomba hajlani és olyankor egy-két okos oda dobolással és téma váltással, kiállással lendítik tovább a dalt. Így hiába vannak tele altatós, álmos és álomszerű dallamokkal és hangulattal még sem lesz unalmas, háromnegyed órában sem. Ehhez pedig nagyban köze van a kiváló hangzásnak és az érett és okos dalszerzői hozzálllásnak, mert ebből könnyen lehetett volna egy céltalan, sötétben kapálózás is, mint amire láttunk már rengeteg példát.

Hivatkozási pontnak lehetne sok mindent mondani Alcest az adja magát ugyebár, Fen, Les Discrets és még sorolhatnám. Lehet csak a lelkesedés beszél belőlem, mert szívemcsüske a stílus, de kisebb hibái ellenére is megüt egy hasonló szintet a lemez, mint az előbb sorolt zenekarok. Ezt viszont mások is így gondolják mert a német Purity Through Fire kiadó vette gondozásába az anyagot. Talán egyetlen nagyonn hiba szerintem a Létrontás, ami egy hatalmas kihagyott ziccer sokkal több lett volna, ebben a spoken word-ös dalban, amiben Hamvas Béla gondolataival foglalkoznak. A felolvasás itt is hátra van keverve, ami itt most elég nagy hiba és maga Hamvas Béla és munkássága is, nagyobb volomenű dalt érdelmelt volna, mert ez csak a felszín kapargatása volt. Lebegés a végtelenbe, 45 percben, több mint kiváló utazás.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr616476250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása