2021. április 16. 18:40 - Professor_Shub Niggurath

Divide and Dissolve - Gas Lit (2021)

 

Két hölgy, Austrália, Melbourne. Zaj, sludge, doom, kísérlet. Mostanában egyre nagyobb divatja lett annak, hogy zenei fomában állnak ki a fehér felsőbbredűség meg minden féle elnyomó, rasszista lófaszok ellen úgy, hogy az alapja egyébként nem punk, ahogy általában lenni szokott. Ez persze a jelenlegi társadalmi változások hozadéka, ami valamilyen szinten jó dolog, de most ebbe ne menjünk bele. A lényeg, hogy erősen szívárog a metalba is dolog, elég csak ránézni, a tavaly tárgyalt Vile Creature-re is, amit már csak azért is érdemes felhozni, hiszen zenileg is elég sok a párhuzam.

A Divide and Dissolve Takiaya Reed és Sylvie Nehill agyszüleménye, a Gas Lit pedig már a harmadik lemezük. A megfogalmazott cél pedig egyyszerű, szónikusan kiállni, az első bekezdésben említett dolgok ellen, mindezt többnyire instrumentálisan, a hullámzó, lüktető zenei folyamok kirobbanó érzéseivel. Barlangi szólás, hogy amiben szaxofon van, az már egy másik szint, na itt van szaxofon és ők sem hazudtolják meg ezt az általam tett, támadni bőven támadható kijelentést. Itt egyébként nem a kakafóniát hivatott támogatni és előidézni, mint a legtöbb esetben, hanem a harmóniát, legalábbis én úgy éreztem. A harmónia és a kaotikus zsizsegés is tökéletesen meg fér a lemezen, sőt a kettő együtt alkotja azt az érzelmi cunamit, ami a végére teljesen maga alá gyűr és az egyetlen dolog ami meg ment minket, hogy vége a lemeznek. 

A gyönyörű borító első ránézésre valami északi hangulatokkal operáló dolgot vetít előre, amihez sok köze nincs. Ennek ellenére engem hangulatában a Midsommar című filmre emlékeztett. A lágy sejtelmesség, amit a női kórus áraszt magából. A feminim lágyság, ami közben hihetetlen erőt is sugároz, a lassan cammogó lesújtó dob ütemek és a háttérben morajló gitár, egy egyszerre sötét, de mégis színes drone áhitatott hoz magával. Meg van benne az a hangulati kettősség, ami azt a filmet is jellemezte, ahol semmisem egyértelmű, de mégis kerek egészet alkot. A langyos szellőben szálló szaxofon dallamok, egy üres tér, ahol csak a gondolatok cikáznak töretlenül mindenfelé. Kevés dolog van kimondva a zenén belül, mégis az érzelmek megukért beszélnek, egyértelműek és hatásosak. A morajlás egyszerre kegyetlen és simogató, a hangzás egyszerre mocskos és szellősen tiszta. Ez az a kettőség ami végig kíséri ezt a 34 percet, és hiába kegyetlen sokszor, hiába megterhelő, a végén veszek egy nagy levegőt és magamtól ugrok fejest újra, ebbe az a fél órás ürességbe, ami mégis oly sok mindennel van tele.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr2416503446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása