2021. június 11. 19:45 - Professor_Shub Niggurath

Bong-Ra - Antediluvian (2018)

bong-ra_png_pagespeed_ce_ss4pyqkzou.png

Bong-Ra alias Jason Köhnen, egy rohadt érdekes, na meg sokszínű arc. Kezdjük azzal, hogy a Bong-Ra eredetileg egy elektronikus projektje, amiben breakcoreon át jungleig mindent tol. Folytassuk azzal, hogy benne van (volt?) a Killimanjaro Darkjazz Ensembleben, ami az egy egyik legkirályabb dark jazz cucc, vagy azzal, hogy van doom metal bandája is Celestial Season néven. A folkos Mansurról nem is beszélve, amiben Horváth Martinával tolja. Meg még ezeken kivül ezer másikban, ezer féle stílusban. Szóval sokrétű a fickó, 2018-ban gondolt egyett és kivágott egy rituális, jazzes doom lemezt, a Bong-Ra név alatt, amit meg Pándi Balázs kalapált fel. Úgy látszik szeret magyarokkal dolgozni.

Ha egy szóval kéne jellemeznem azt mondanám, hogy rohadthangulatosultrasúlyosanokosésafaszértnemhallottaméneddigerről. Szóval a gitár ultra mocskos és recsegős, de ez éppenséggel ettől a fajta zenétől elvárt dolog. A riffek letaglózóak, de még sem éreztem monotonnak a lemezt, bizonyára annak is köze van ehhez, hogy mindösszesen 33 percet ölel fel ez a négy dal. Ami egyszerre erénye és hibája is az anagnak, hiszen így a végére se lesz unalmas, viszont éppen csak elmerültünk a pszichedelikus drogok áztatta meditatív álmokban és már vége is van. Jason egyébként a basszust tolja és az elektronikai részeket. Itt jön fel az, hogy nagyon meglátszik, hogy 30 éve a szakmában van, meg az is, hogy több féle stílusban is alkot. Hiszen a háttérzajokat, ambientes neszeket, zörejeket olyan ízlésesen fonta össze a basszus durva és kegyetlen hangjával, hogy azt tanítani kéne. Sehol nincs egy kiugró rész vagy egy oda nem illő pillanat, szerkezetileg az egész egy mestermű. Amire Balázs okos ütögetés már csak hab a tortán, ha kell üt mint a paraszt, utána meg egy füstös jazz színpadra halucinálja magát és szmokingban ver olyan okosakat, hogy ahhoz képest a pitagorasz tétel barlang rajznak tűnik.

Mondtam már párszor, hogy amiben szaxofon van az már egy másik szint, mondjuk ezt majdnem mindenre értem, a jazzre nem, mert ott azért alap. Na itt van és az emeli ezt az egészet egy felemelkedett éteri szintre, ahonnan nincs visszatérés. A vicc az, hogy fent meg egy dögkút szagú, mória mély tárna vár, amiben elveszett lelkek gregorian éneke visszhangzik. A lemez többnyire csak instrumentális, az elején hallhatunk egy lágy női éneket, a kaotikus szaxofon és a bajljóslatú morajlás mellett. Amit a dob és basszus érkezése szépen lassan elkerget, és a főszerep a súlyba mártogatott káosz angyalok táncáé lesz. meg később egy kis gregorianszerű piszmogást. A bulit egyértelműen a szaxofon viszi, ahogy az Amunban meg a zongora. Az ének egyébként egyáltalán nem hiányzik, a két hangszeres mesterünk olyan dinamikusan játszik, annyira free jazzesen játékos az egész, hogy anélkül is simán átjön minden amit mondani akarnak. Ütésenként és pengetésenként jönnek a sötét, árnyékos érzések amik hályogot húznak a szemedre és lelkedre egyaránt. Aktualitása pedig, hogy a SvartLava Records most kidobja bakeliten meg újra kazin, bár a kazi már nincs vinil nem is volt.

Professzor_Dunwich: - "Hinnye, ez a cucc kiszedi a színt a hajamból rendesen."

9/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr316589458

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása