2021. július 14. 00:55 - Professor_Shub Niggurath

Oaken - Untitled EP (2021)

oaken.jpg

Már öt éve annak, hogy az Oaken nyakon vágott a King Beast-el. Sőt már annak is három, hogy kijött az utolsó daluk. Akik nem vágják, azok mire is számíthatnak? Hát először is egy brutális letolásra, ugyanis jelenleg ők az egyik legjobb hazai banda, akik kb annyira jók mint amennyire terméketlenek (hahaha), szóval eléggé ajánlatos levágni mit is piszmognak itt néha a sötétben. Ez a piszmogás pedig papíron elég egyszerű, hallgatva már nem annyira. Magukat kísérleti hardcorenak mondják, akik kurva mérgesek. Ez igaz is, mégha azért ezen kívül jócskán van még itt sok minden. Inkább nevezném egy mindent bele ami kurva dühös és súlyos, post metallic hardcore kutyafüleszalámi sludge/doom valaminek.

Maga a lemez, ami egy cím nélküli EP, két dalt tartalmaz. Amiből az egyiket már ismerhetjük, hiszen a Thrust-hoz jött ki három éve az a kicsi kocsis klipp. A másik a Barbarian, amihez szintén készült video. Amik egyébként össze is tartoznak. Valahogy egy univerzumban játszódnak, de úgy, hogy a korábbi van igazából később az új meg az eleje a történetnek, viszont a daloknak meg semmi köze egymáshoz, káosz, de amúgy király. Maga a recept igazából nem sokat változott, továbbra is izzik az egész a dühtől és a frusztrációtól és olyan sötét meg mély mint egy rohadt feketelyuk. A Thrust egyből bekínál, nincs kegyelem, arcba jön a szöges boxer azonnal. Gyors és kegyetlen kezdés, nagyon patent kiállásokkal és kísérteties mormogásokkal a háttérben. Az a szépsége az egésznek, hogy hiába vannak lebegős maszatolások, simán belemásznak a füllbe a dallamok. Mondjuk ezt már tudjuk három éve, hogy egy elég erős dal. Az amitől a hajunkat letesszünk viszont a Barbarian, ami egy olyan nyolc perces utazás, ami után megnyaljuk még a lábujjunkat is. A szinte észrevehetetlen átvezetés és a finom szinti fölött mormogó torokének, egy olyan ősi és barbár törzsi felkonferálást biztosít, ami lágyan fogja a kezünket és ahogy bekúszik a gitár, szépen, lassan vezet át minket a modern társadalom rákfenéjének a legmélyére. Amikor a dob jön meg már mindegy, mert ott vagy az alján a mocsokban, az emberi lélek legdzsuvásabb kis odvában. Ahol a levegő foró, nehéz és folytogató, pont mint a zene. A kiállások mégis adnak egy kis hatásszünetett mindig, viszont csak azért, hogy még mélyebbre rúgdossanak ebbe a modernizált őskori fohászokkal teli pöcegödörbe. A felépítése a dalnak csillagos ötös, a Zúgló után ez a legjobb eddig. A hangzás tiszta de mégis súlyos és valahogy él az egész, a sterilség kanyarban sincs, pedig nagyon modernül és profin van megkeverve, Dexter csinálta, szóval igazából nagyon nem kéne meglepődni. Jó lenne már valami hosszabb is!

9/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr4216627086

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása