2021. augusztus 24. 00:35 - Professor_Shub Niggurath

Death Goals - The Horrible And The Miserable (2021)

img_20210715_122210_082_1.jpg

Kezdem azt gondolni, hogy a siker titka a két személyes zenekarokban rejlik. Mert megint itt van egy, ami levitte a fejem, sőt, olyat rúgott bele, hogy pályára állt a föld körül. Harry Bailey és George Miller kibuggyanotta magából, az év eddigi egyik legsúlyosabb anyagát, meg talán a legerősebb hardcore központű karikáját. De mi van itt, amitől ennyire patent az egész? Igazából kb minden.

Hatás az rengeteg van, de alapjaiban egy metalllic hardcore/mathcore/screamo cuccról van szó, amin az arányok patikamérlegen vannak szinte tökéletesre mérve. Az érzelmek vihara kurvára elszabadul és forgószél módjára visz magával, annyira, hogy ehhez képest a Katrina egy kis nyári zápor volt. Az, ahogy egybe keverik a screamo visító, fájdalommal teli kaotikus pusztítását, a metalos hardcore döngölésekkel, azt iskolában kéne tanítani. A breakdownok leszaggatják a fejünket, de oda vissza szaladgálnak a váltások között mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az, hogy ilyen ülepítő kiállásokat pakolgattak be, meg pihenőket, igazából csak tovább mélyéti azt az érzelmi vagdalkozást, amit leművelnek.

Ez a tök egyszerű dob/gitár felállás pedig tökéletesen működik. Egyértelmű, hogy a kémia tökéletes a két srác között, vokálisan is kiegészítik egymást, hiszen mindketten tolják a szekeret, még ha nem is arányosan felosztva, de a változatosságra nem lehet panasz, hiszen van itt bánat scream meg mélyebb hardcoreosabb puffogás is. Amivel igazából tökéletesen sikerül átadni a lemez, fájdalmas és sokszor súlyos üzenetét. Bár a végére tartogatott mutálatlan hülye gyerek ének nem hiányzott és nekem picit ki is lógott, úgy, hogy csak a végére volt rakva egy pici, de legalább nem volt sok. Sok minden eszünkbe juthat, a The Chariot-on át, akár az újabb Pupil Slicerig amivel közös splitjük is van, de simán érezhető a kétezres évek eleji screamo meg enyhén az akkori nyálasabb post-hardcore is. Viszont a lemez erőssége tényleg az, hogy ezek olyan szépen vannak egymásra pakolgatva és olyan jó érzékkel vannak a kiállások közéjük rakva és átvezetve egyikből a másikba, nem is beszélve a feszültség keltésről és a katartikus kirobbanásokról, ami elviszi a hátán az egész lemezt. Nincs több duma, csak az év eddigi egyik legjobb lemeze.

9/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr1816668706

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása