2021. szeptember 02. 14:00 - Professor_Shub Niggurath

Fawn Limbs - Darwin Falls (2021)

fawn-limbs-band-2.png

Tavaly már írtam a Fawn Limbs aktuális lemezéről, így mikor megláttam, hogy megint jön egy, kicsit húztam a számat. Nem vártam tőlük túl sok mindent ilyen rövid idő alatt, még úgy sem, hogy évente hozták ki eddig is a cuccaikat és mindig volt fejlődés abban amit csinálnak. Nekem most mégis az volt az érzésem, hogy ez már biztos nem fog tetszeni, fáradt lesz, unalmas, egy újabb abálás. Hát, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Ennél a lemeznél ismét elő kell vennem a blog egyik szállóigéjét, miszerint, amiben szaxofon van, az egy másik szint már. Itt meg még azon kívül van oboa, trombita, elektro csello és brácsa is, szóval az elmebeteg hangzáshoz és témákhoz az eszközök adottak voltak és a srácok éltek is vele. Szerencsére ők is érezték, hogy egy évvel a brutális Sleeper Vessels után hiába jönnek ki még egy csirkedaráló mathgrind zúzdával, az nem fog akkorát szólni. Ehelyett fogták magukat és megcsinálták a folytatását a 2018-as Thrum EPnek, aminél jobbat nekem mondjuk nem is tehettek volna, mert az a kedvenc anyagom tőlük. Az egész cucc ott folytatódik ahol 2018-ban abba maradt. Hősünk ugyanaz, akinek gondolatait a dobos, Lee Fisher narrációja által ismerhetjük meg. A hangulat és a szerkezet maradt, csak minden kicsit jobb, kicsit hangulatosabb a káosz meg kaotikusabb. Továbbra is a lassú jazzes narrációval meg támogatott kiállások váltják egymást, a tördelt függvénytáblázat grindal. A dalok az előző anyagokhoz képest hosszúak, de még sem fárasztók, a váltások és kiállások patikamérlegen vannak kimérve. A hozzáadott plusz hangszerekkel pedig, valami nagyon sötét noir hangulatott sikerült teremteniük, ami ráülepszik az egész lemezre, de annyira, hogy történhet itt bármekkora cséphadarás, ha akarnák se lennének képesek szétverni.

A cyberpunk robot kutya gépies acsarkodásán át, a füstös jazz klubbok Lynch-i hangulatáig sok minden megtalálható a lemezen. Egyik jön, a másik megy, a blastok szinte elmossák a spoken world-öket csak, hogy utána úgy térjenek vissza mintha mi sem történt volna. Azt nem tudom mi lehet a titok, de amennyire különböző összetevőkből áll, épp annyira van egyben az egész. Olyan mintha egy elfeledett geomatrai órákból álló, steril, nanoid vihar körözne felettünk. Ami le-le csap, de csak oda csíp és már röppen is tovább, viszont nem tudod mikor fog következőnek lecsapni, mert full kiszámíthatatlan az egész. Az interlúd dallamok lágyak és sötétek, a darálás pusztító és jól megszerksztett minden tördeltsége ellenére is. Ezt a 34 percet sikerült úgy megtölteni, hogy igazából nagyon nem lehet unatkozni rajta, vannak váltások amik nem tetszettek vagy éppen témák, de magasan eddig ez a legjobb lemezük. Jó látni azt, hogy a mennyiség mellett, a minőségre és az ötletekre is figyel ez a három amigo.

Pitagoraszi 8.5/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr5916677942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása