2021. október 20. 19:24 - Professor_Shub Niggurath

Moor Mother - Black Encyclopedia of the Air (2021)

fg.jpg

Camae Ayewa, költő, zene producer, néha politikai aktivista. Már volt róla szó, tavaly Billy Woodsal olyat gurítottak a Brassen, hogy azóta se találtam párját és akaratlanul is ahhoz hasonlítok mindent, az utóbbi évek legjobb hip-hop cucca azóta is. Nos, hősnőnk visszatért elég hamar, most nincs kollab, saját a cucc, bár featek vannak rendesen.

Nagy meglepetésekre nem számítottam, de nem is kellett. Camae stílusa már annyira kompakt, annyira adja magát, hogy simán összepakol valamit úgy, hogy pár hangból, legyen az zene vagy az övé, már tudod, hogy Moor Mother szól. Csinált már kísérleti free jazzt is, és épp úgy otthon van az ambientes szöszmötölésekben is. Most az irány kicsit a hip-hop felé ment, ez talán köszönhető a rengeteg vendégnek. Olyan menő arcoknak, mint Elucid, aki ugye a már említett Billy Woodsal csinálja az Armand Hammer nevű csodát, ami idén már pukkasztott olyat mint egy atom bomba, érdemes csekkolni.

Lágy jazz dallamok keverednek ellegáns beatekkel, minden olyan sima és kellemes, hogy nem is gondolná az ember, hogy milyen vad poéta ez a nő. Persze amikor át megy boszokányosba akkor már kezd egyértelmű válni, hogy ez nem csak a szépspgről, hanem ugyanúgy az ocsmányságról is szó. Keveri, kavarja mint lógós fülbevalós fekete boszorkány a tarot kártyát, te meg lesel, hogy vajon mit csap fel neked. Halál? Élet? Szerelem? Háború? Mi lenne, ha mind lenne? A 70-es évek afrofuturizmusának hangulat keveredik, a modern költészettel, slam poetryvel és a sokszor kísértetes jazzes, ambientes beatekkel. Az avantgarde vendég MCk, mint pl Pink Siifu pedig tovább csavarják, ezt az egyébként sem egyszerű, de mégis teljes egészében koharens lemezt. A találkozások lemeze ez, a hagyomány találkozik, a modernizációval. A törzsi kultúra, az urbanizációval. A modern elektronikus, zajos beatek a jazzes és a klaszikus hangszerekkel.

Moor Mother erőssége továbbra is az összetettség. Ahol a költészet simán megfér a lázongás és a törzsi ritmusok mellet. A magvas gomdolatokat pedig képes, érzelmekkel és okos és izgalmas zenei megoldásokkal előadni úgy, hogy nvéletlenül sem rakja magát keretek közé látszólag, miközben egy teljesen jól behatárolható zenei kerettel dolgozik. A Brass után egy évvel egy ilyen lemezt össze dobni elég szép teljesítmény, még ha annak a szintjét nem is éri el. Én továbbra is ahhoz hasonlítok kb mindent, ami ilyesmi, ennek a fényében is az Armand Hammer mellett nekem eddig ez az év hip-hopszerű lemeze.

8.5/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr1416729178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása