2021. november 24. 15:26 - Professor_Shub Niggurath

Converge & Chelsea Wolfe - Blood Moon: I (2021)

_medium.jpeg

Tavaly a Converge, mik or kihozta az Endless Arrow EP-t, már nagyon mondogatta, hogy idén valami nagy dobást kell várni tőlük. Meg is jött ez a nagy dobás, viszont nem mindenkit dobott meg annyira, mint arra számítottunk volna. Én személyszerint az összes Converge lemezt szeretem, valamelyiket jobban valamelyiket kevésbe. Próbálkoztak is már sok mindennel, a hardcoreon kívül is. Az, hogy 50-hez közel is hiszti hardcore-t csinál az ember és, hogy ez mennyire hiteles, azt döntse el mindenki maga. Viszont ezzel a kollab lemezzel kicsit az, az érzésem, hogy le próbálták vetkőzni azt, hogy ők  csak egy hiszti hardcore zenekar. Hiszen ilyen szintű együtt működést simán kihozhattak volna egy új név alatt is, de mégis úgy dönöttek, hogy nem.

Ez az együtt működés pedig úgy néz ki, hogy a zenekar mellé beszállt még Chelsea Wolfe, énekes dalszerző/gothic királynő és Stephen Brodsky a Cave In-ből, aki egyébként volt már tagja a zenekarnak is. Az eredmény pedig egy lemez, ami se nem Converge, se nem Chelse Wolfe vagy Cave In, hanem egy picit mind és néha ez, néha pedig amaz kerül fölénybe. Amit nem lehet el venni ettől a felállástól, hogy a lemez nagyon változatosra sikerült. Van a Convergeet idéző hardcore durvulás, de van lágy, andalgó, gothicus, folkos dal, pont ahogy post-metal montrum is. Jacob szemszögéből tényleg ismeretleneb vizekre eveztek, még ha érzelmileg és hangulatilag nem is olyan nagy a változás. Egyébként sokszor teljesen indokolatlanul ugrottak be, teljesen más bandák témái vagy hangzása. Mint például Chelsea hajlításai a Lord of Liars-ban, tiszta Karyn Crisis volt, főleg a boszorkányos doomos dolgai ugrottak be. A Failure Forever-ben pedig egy hatalmas adag Mastodont éreztem, ezek persze nem rossz dolgok, inkább csak érdekesek. Ha már Chelseanél tartunk, az ő hangja és témái talán a lemez legjobb pillanatai, mondom ezt úgy, hogy nem vagyok a solo dolgainak nagy híve ( Forza Lingua Ignota!!). A hajlításai és hangszíne szinte összeolvad a zenével, legyen az sötétebb, lassabb doomos rész vagy valamelyik élesebb, gyorsabb pillanat. Bevallom néha gondoltam is magamban, mikor Jacob is becsatlakozott, hogy oohh faszom kussoljál már.

A hangulat és az érzések, a Converge világát idézik, meg igazából Jacob szinte bármelyik bandájáét. Talán a jó párhuzam még a Wear Your Wounds, hiszen az zeneileg is ide vág valamennyire. Bármennyire is hatnak zsigerekig a témák, sokszor kilóg a lóláb. Igazából hangulatomtól volt függő, de sokszor éreztem, hogy valami nem klappol. Túlságosan is giccses és kinyilatkoztató rengeteg pillanat, mintha az operában lennénk és szét tárt, csapkodó karokkal önteénk a világra a fájdalmunkat, minél hangosabban. Ami nem baj, viszont én ettől kicsit álművészinek és őszintétlennek éreztem a produkció jó pár pillanatát, így sokszor volt amikor inkább kizökkentett, sem mint berántott volna. Az esetek nagy részében én még mindig azt vallom a hiszti zenéknél, hogy " azoknak fáj a legjobban, akik nem beszélnek róla", így amikor nagyon hangosan, nagyon apikusan mondják mennyire fáj, nem érzem csak hallom amit mondanak. Ettől függetlenül, ez tényleg egy különleges lemez lett, ami viszont kedvemtől és hangulatomtól függően, nem mindig talált be minden pillanatával

7/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr3416763070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása