2021. december 08. 09:33 - Professor_Shub Niggurath

Alexis Marshall - House of Lull. House of When (2021)

alex.jpg

Alexis Marshall neve lehet nem jelent sokat sok embernek. Én sem tudtam hova tenni a fickót meg, hogy miért nyomta annyira az első solo lemezét a Sargent House. Viszont ha azt mondom, hogy ő a Daughters énekese, ami visszatérő lemezével az utóbbi évek legdurvább noise rock anyagát szállította, akkor már tudjuk, hogy miről és kiről is lehet itt szó.

Ha a Sargent House kiadóból indulunk ki, már leve valami művészkedős, elszállós dolog számíthatunk, Alexis anya zenekaráról nem is beszélve. Ez többnyire be is igazolódik, viszont nem teljesen úgy ahogy várnánk és ez nagyon is jól van így. Ha valaki solo anyagba kezd, sok esetben esik abba a hibába, hogy túlságosan is hasonlít a fő zenekar zenei világára és ilyenkor fel is merül a kéréds, hogy akkor miért is kellet solonak kiadni. Itt viszont más a helyzet, nem mintha nem lenne hasonlóság a Daughters zenei és hangulat világával, de van benne annyi csavar és személyesség, hogy a végére még is egy teljesen más dolgot kapunk. Ha nagyon kategorizálni kéne azt mondanám, hogy ez  egy fajta noise/industrial spoken word lemez. Ahol a hangsúly a kísérleti hangzásvilágon és Alexis előadás módján van. A hangulatok ingadozóak. Van, hogy frusztrált és dühös, haragosan csapkodó és reménytelenül szenvedő. Van, olyan is, hogy kellemesen andalgó nyugatató, miközben a háttérben mégis van valami, valmi ami szorongásra akad okot, egy kis motoszkálás a tarkódnál, amitől tudod, hogy nincs minden rendben. Ez zeneileg is igaz, vannak lágy billentyűk, de az esetek többségében zavarosak, élesek és nyersek a hangok. Sokszor pedig a minimalizmus nyeri a csatát, talán azok a legszebbek, amikor az apró pénz csörgésére ömlik nyakunkba a keserű magány.

Az igazság az, hogy egyre többet hallgatva, egyre jobban gondolom azt, hogy nagyon is hasonlít ez a Daughtersre. Olyan mintha annak lenne, egy gitár és noise rock nélküli, kifordított, paranoias kis öccse, aki végtelenítve nézi a Twin Peakset, az alagsorban. A lágy zongora futamok, az industrialos ütemek, na meg a szét effektezett zajok berétegezik az egész anyagot. Textúra van textúra hátán, ennek ellenére az egész valahogy minimalistának hat, egyszerű megoldások tárházának, közben pedig vannak felfedezni valók végig a lemezen. Alexis hangját hallva és elképzelve közben, hogy is nézhet ez ki a valóságban. Az, az érzésem támad, hogy ez a Lingua Ignotahoz hasonlóan, sokszor már több mint egyszerű zene, inkább egy "performansz" ez, ami Alexis elméjének, kivetülése és érzéseinek táncában nyilvánul meg. A szövegek erőszakos, sötétek és nyugatalantóak. Elő jön a járávány okozta bezártság érzése a szorongás és igazából szinte minden ami rossz érzessel tölti el az embert, ezekben az időkben. Anniy biztos, nem működik mindig. A Lingua Ignotat ha elkezdem hallgatni, ha jó kedvem, ha rossz, lehúz a szintjére magával ragad nem ereszt. Itt viszont ha nem megfelelő passzban van az ember, simán csak idegesítő, ami igazából nem baj, csak másnak mondanám. Aki eszi a kísérleti noise/industrial cuccokat annak biztos fog kellemetlenül jó perceket szerezni.

7.5/10

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr5516775774

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása