2022. január 19. 10:38 - Professor_Shub Niggurath

Wiegedood - There's Always Blood At The End Of The Road (2022)

weige.jpg

A Wiegedod az a zenekar amit sokan csak a Church of Ra-s tagsága és a fedélzeten lévő harcosok miatt kezdett el hallgatni. Bevallom az elején én is. Azért az, hogy Oathbreaker, Amenra és Hessian tagok csinálnak egy közös black metal bandát elég csábító, egy olyan embernek aki pedig tisztában van és szereti is a belga színteret, meg főleg. Ettől függetlenül nekem kicsit későn érett be a zenekar, aminek az időpontja a harmadik lemezre tehető. Addig úgy voltam velem, hogy jah jó ez, de semmi különös, viszont szeretném szeretni már csak a tagság miatt is. 2018-ban kattant valami, lehet csak jóra hallgattam, ki tudja? A lényeg, hogy most 2022-ben ez volt az egyik legjobban várt lemez, az idei felhozatalból.

Tavaly az Amenra elhagyta a Mass számozású lemezeket, amivel egy új zenei irányba is kanyarodott el. Talán véletlen, talán nem, de a Wiegedood is pont ezt tette. Szóval az új lemez már nem De Doden Hebben Het Goed IV lett, de talán ami fontosabb az, hogy már az előzetes dalokból egyértelmű volt, hogy itt is egyfajta megújulásra számíthatunk. Ők számomra az a zenekar voltak eddig, akik nem a maradandó riffek vagy refrének miatt voltak a kedvenceim, hanem a sötét, melankólikus hangulat miatt. Az FN SCAR 16-al ezt sikerült is felül írniuk. Oda vertek egy olyan agresszív dalt a lemez elejére, hogy nagyrészt csak pár zavart pislogásra jutotta első hallgatásra. A klipp ami készült hozzá pedig tökéletesen vissza adja, azt a dühös, groteszk tremoló vágtázást, ami olyan mint egy rovar raj repkedése. A depresszív melankóliát valamilyen szinten felváltotta a harag, a frusztráltság és a gyorsaság, de ennek ellenére a régi hangulatokat is ugyan úgy megtaláljuk a lemezen. A diverzitás és dinamika ami itt végbemegy ebben a három negyed órában, példa értékű. Vannak fülbemászó, dúdolható dallamok, amiknek van egy kicsavart beteges aurája is közben. Ennek, meg a Csihar Attila szolgáltatta torokéneknek köszönhetően, nekem párszor eszembe jutott a DHG legutóbbi lemeze, ami csak jót jelent, hiszen az egy 11/10-es mestermű.

Bár egekig hajló komplexitásról nem beszélhetünk, de az egyértelmű, hogy a hangulati tényezőt felváltotta a riff orientált dalszerzés. Ez abban is megnyilvánul, hogy ezen a lemezen szerintem több riff van, mint az előző hármon összesen. Ami nem baj, sőt sikerült úgy megújulniuk, ahogy nem sok mindenkinek. Talán ez az egyetlen komolyabb baja az én szememben az anyagnak, hogy kevesebb a hangulati tényező. A dalok hossza is csökkent és ezáltal minden track egy kerek egészet alkot, sehol nincs hiányérzet. Faltól falig mennek a számok, patika mérlegen vannak kiszámolva a hozzávalók, mibe, mikor és mennyit tesznek. Emiatt kicsit veszít az ösztönösségéből az össszkép, viszont közben meg teljesen profi, nincs egy felesleges pillanat vagy hang. Szóval ez egy ilyen felemás ügy, hogy hoztam is ajándékot meg nem is. A szürreális fura dallamok amik az elmédbe ágyazzák magukat végig kísérik ezt a dühös és gyors utazást, ami egy olyan megújulás felé vezet jelenleg, amiben nincs semmi szégyelni való, sőt. Vannak apróbb hibák, de számomra így is teljes a rajongás, talán még jobban mint eddig és az is biztos, hogy Ők továbbra is az egyik legfontosabb modern black metal csapat, tagság ide vagy oda.

9.5/10

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr1116818092

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ZolixiusRex 2022.01.25. 10:56:22

Pöpecz, de miért nincsenek fent a metal archives-on?! Mitől rendszeridegen? Sosem fogom megérteni, ráadásul - ez nem ide tartozik - mintha a HC stílust direkt tűzzel vassal irtanák...
süti beállítások módosítása