2022. március 23. 10:48 - Professor_Shub Niggurath

Baphomorph - I, II, III (2022)

kuta.jpg

Mostanában az egyik kedvenc, új kiadóm a Grim Stone Records. Aminek már akkor is kifogásolhatatlan teljesítménye lenne, ha csak Old Nick kiadványokkal foglalkozna. Viszont ez szerencsére nem így, mert jelenleg náluk jelenik meg az amerikai black metal cuccok legérdekesebb anyagainak elég nagy része. Ennek ellenére mégis a HMC-ből kellet értesülnöm erről a lemezről, ezúton is pacsi. Maga a lemez egy válogatás, ami a Baphomorph tavaly megjelent, első három EP-jét tartalmazza. Maga a projekt egy személyes, ki gondolta volna? Sokat nem tudni róla, valami Jared nevű arc csinálja, Chicago beton rengetegeinek mélyéről.

Ami a legfontosabb tényező a lemezen, az a hangulat. Ami főként a hangzásnak és az érdekesebbnél érdekesebb megoldásoknak köszönhető. Ami mind váltásokban, témákban de még az előbb említett hangzásban is tetten érhető. Eleve a lemez úgy nyit, hogy elsőnek azt hittem, hogy egy $uicide Boy$ track-et indítottam el, majd gyorsan bekúszik a tompa, visszhangos gitár és a bugyborgó károgás. Azt mondjuk nem tudom, hogy lett ilyen diverz a hangzás, vagy szándékos-e egyáltalán. Én próbálok naívan hozzá állni és belelátni a szándékosságot. Pont a Don't Try az, ami bemutatja az egész dolgot amiről beszélek, hogy teljesen torz és recsegős az egész, közben a háttérben krisztálytiszta témák mennek, hogy a vége egy zajos chiptune kakafóniában teljesedjen ki. Most őszintén mi a faszom ez? Merül fel a szofisztikált kérdés, minden jóhiszemű zene hallgatóban. Majd a Counterspell egy másfél perces ősember málházás, egyenesen a barlangból, a pattogó tűz mellől. Tényleg nehéz eldönteni mi folyik itt, mert valahogy annyira különálló, ami köszönhető annak, hogy ez három külön kiadvány, de valahogy érzésre, hangulatra mégis egy és valahogy a hangzásbeli váltásokra, oda nem illő hangokra témákra se lehet biztosan kijelenteni, hogy nem oda illőek. A No Longer Human szerintem egy fullos dungeon synth worship, bár a kiadót elnézve ezen ugye nem kellene meglepődni. Ezt a lemezt is, mint minden kiadványukat körbelengi ez az összetett középkori, viktoriánus kori, vártömlöc, de egyszerre báltermi hangulat. A bőrt és húst szaggató reszeléseket egy pillanat alatt éterien tiszta dallamok váltják fel, olyan természetességgel, mintha semmi nem történt volna. A doom és sludge súlya és kétségbeesése kalács módjára fonódik össze, a black metal vadságával és sötét bájával. Egyszerre ocsmány és undorító, mint egy kelésekkel borított kóbór kutya, ami a szemétből zabálja a szaros pelenkát, de tele van szépséggel és érdekeséggel is, felfedeznivaló csodákkal is. A borító pedig gyönyörű, Sir Edwin Henry Landseer, The Poor Dog (The Shepherd’s Grave) című munkája.

rothadóan gyönyörű 8/10

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://opiumbarlang.blog.hu/api/trackback/id/tr6817787296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása