Mivel lusta voltam lepötyögni az album címét, a bandcamp felületről másoltam be. Ez a zene annyira sötét, hogy a MS Word nem tudta leszedni a fekete szöveg-hátteret, így txt-n át kellett megoldanom a másolást, és beillesztést

BlackWeald műfajilag a

Dark ambient, Drone, Ritual, Narrative, Concept, Cinematic

zsánerbe sorolható. Az előadó korábbi anyaga a 666 Minutes in Hell, ami egy 11 órás, és hat perces lemez.

QUICK MATHS

Az előadó nem bízza a fantáziánkra albumának értelmezését, a bandcampen gyakorlatilag leírja a történet összefoglalását. A magyar pusztában - ahol semmi nem történik - végtelenítve telő napok és éjjelek históriája ez, aszállyal, porral, délibábbal.
A trackek címei tovább árnyalják a koncepció elemeit.

1. - Morning Came with a Cartload of Dew
2. - Desolation in Dust
3. - At the Shores of Dry Lake Fancsika
4. - Vekeri, 37 °C, Drought
5. - This Rake Stays Leaned Against the Wall
6. - Infinite Nihil
7. - The Devil and the Peasant
8. - I am the Darkness, I am your End
9. - Blood of a Thousand Lambs
10. - A Corpse Stuffed with Night-scented Stock
11. - The Lurker is Getting Awake
12. - Hell in a Tiny Box
13. - One Step Closer to the Pit
14. - Plague of the Plains

Ahogy az album hallgatásával haladtam, az egész furcsán otthonossá, nosztalgikussá és egyben rémísztővé vált. Mivel az Alföldön nőttem fel, a népzenés, népnyelvi motívumok egy olyan vízjelet raktak erre az anyagra, mintha valamiféle kopott videoarchívumból kaparták volna elő őket.

Mondják, az idő megszépíti az emlékeket, de ha valaki olyan emberektől hall történeteket, akik megélték a múltat, a nosztalgia sok esetben egy szájra tett mutatóujj, egy idős asszony ajakharapdálása. Egy öregember semmibe bámuló tekintete, amikor egy adott eseményről, személyről, korszakról kérdezed. A téma elterelése, majd részeg suttogások, amik akár tettlegességbe, akár szánalmas férfiúi siránkozásba torkollanak. A furcsa, régimódi szertartások, és azok történeti eredete nem a skanzenek hűvös, takaros házainak patyolattiszta fehérségét idézik. Benne van ebben a keresztényi megbélyegzés, és a jámbor félelem generálása. Angyalszerű elsőáldozó gyerekek, akik közül sokan a kamaszkort sem élték meg. Van ebben birkanyúzás, és borgőzösen pörgő tánc a fonóban. Tenyeret szúró, és a porral gennyes sebeket okozó kukoricafosztás. Göröngyös fekete föld, amit egy csontsoványra fogyott gebe szánt fel.

„Cukrot adnék annak a madárnak…” – dong a tárogató (?), meglepetten veszem észre, hogy mormolom a sorokat, miközben valami digitális zörej harapdálja a kisagyam. „Az szovjetek elől bújtatni kellett a lányokat.”
„Elcsalogatták a kiskatonát a veremhez, a kert végébe, és az öreg egy baltával eltékazolta…sok faluban történt ilyen, a tanyákon.” – nagyanyám hangját hallom, 18 éves volt a „felszabadulásnál”. Ő is egy olyan kis falu szélén, egy tanyán lakott, tíz testvérével, meg dédanyámmal, ahol ez az album soundtrack lehetett volna. Eredetileg kilencen voltak testvérek, de két elárvult unokatestvért is befogadtak. Mert a „régi szép idők” jártak akkoriban. A legidősebb bátyja akkor már talán hazafelé gyalogolt, ugyanilyen vidékeken…csak Ukrajnából.

Az album felénél sem tartok, de kb abban a sötétségben tapogatok, amit Móricz Zsigmondtól ismerhet meg az a szerencsés, aki nem élt benne. Ahogy a paraszt az ördöggel egyezkedik, eszembe jut, hogy az ember is ilyen-e a saját embertársával, amikor üzletre kerül sor. Minden tracken valami motoszkál, kaparászik…valami ott lebeg, kínosan, kényelmetlenül közel az ember személyes terének elővédjénél. Mint a lótücsök, ami kitartóan bontja a vályogfalat.

Az ördög megjelenésével az album trackjei teljesen átváltanak valamiféle sötét, pogány szertartásba.

Az „I am the Darkness, I am your End” számomra az ún. game-changer. A Lambs gyakorlatilag a teljes őrület. Úgy gondoltam ebből nehéz lesz művészileg kijönni, de a Corpse-nál értetlen tekintettel, és hidegrázással bámultam a dokumentumot. A paraszti egyszerűségtől, a népi motívumoktól valami túlvilágiba jutottunk, sőt…sokkalinkább természetfölöttibe.

A „One Step Closer to the Pit”-nél már egy téglalap alakú, sötét keretben látom a felettem úszó felhőket, és hallom a madarakat. Harangoznak. Személy szerint már nagyobb biztonságban érzem magam a gödörben, mint kinn, az éneklő gyermekkórus mellett.

„Plague of the Plains” - Gitárra végképp nem számítottam. Arra meg pláne, hogy a torzított hangsáv szomorú hangjai megnyugvással fognak eltölteni.

Azzal, ahogy valami nagyon emberközelivel köti össze az egyátalán nem emberit, mondhatni embertelent, BlackWeald valami fantasztikust alkotott. Ha módomban állna, leszerződtetném egy filmstúdióhoz, ahol sci-fi, vagy természetfeletti horrorfilmeket gyártanak…akár olyanokat is, amiket csak a soundtrack ment meg. Talán a Caretaker tudott ennyire megrázó zenét produkálni, a demenciát bemutató sorozatával. De ehhez képest az egy unalmas verkliszólam.
Ez a zene nem azért ijesztő, mert sötét dolgokról szól, hanem mert olyan sötét dolgokkal bilincsel össze, amik nagyon közel állnak az emberhez. Hiába öltözteted vidám szertartásba a népi hagyományok egy részét, az élet és halál balanszának, a babonás félelem lidérceinek, a pogány, és keresztényi világ ki nem mondott, bújtatott kegyetlenségének megnyilvánulásai ezek.

Ez a szimbolizmus csúcsa.

Az album egy furcsa népmese, ami néhol olyan egzotikum felé visz el, amiben ugyanúgy lehetne a Diablo, a S.T.A.L.K.E.R., vagy akár egy Lovecraft-i mű soundtrackje, mint azoké a fakó, ijesztő, darabosan mozgó archív felvételeké is, amik őseink múltját mutatták be. A mi őseinkét.

▶︎ From the Dust of the Old Hungarian Plains, Emerges the Invisible Claw that Drags Us into our Rotting Grave | BlackWeald (bandcamp.com)