2022. május 25. 00:37 - Professor_Shub Niggurath

Old Nick - Ghost O' Clock (2022)

old.jpg

Vannak olyan bandák amik annyira ontják magukból a lemezeket, hogy egyszerűen szinte lehetetlen naprakésznek lenni a munkásságukból. Az egyik ilyen banda az Old Nick, akik 2020-ban kezdték a bohóckodást és eddig 4 nagylemezt, 9 EP-t és 2 split-et hoztak ki. Termékenyek na. Minap néztem, hogy jött-e ki mostanában valami a Grimstone-nál, erre ott az új Old Nick, na akkor egye fene, most legyen már róluk szó végre, mert Ők bizony nagyon megérdemlik a figyelmet.

Még mostanában is szoktam látni, azz az ordenáré, elitista okoskodást, különböző fórumokon, hogy Amerikában nincs jó black metal. Meg, hogy nem értik a black metal, csak az európai a trve stb, stb. Közbe meg a szemünk előtt virágzik az amerikai raw black reneszánsz, jobbnál jobb bandákkal. Akik a rohadt jól eljátszott klasszikus felállásokon át, a határokat tágító őrületekig szinte mindent hoznak, csak győzni kell hallgatni. Az egyik ilyen kiadó egyébként a Grimstone Records, akinél az Old Nick is van. Az Old Nick pedig jelenleg, az egyik top bandája ennek a stílusnak. A zenekar oda-vissza keni-vágja a stílus minden csínját-bínját, közben pedig tudja azt, hogy ez az a zsáner, ami nagyon sokszor túl komolyan veszi magát és nagyon sokszor pont a túl komolysága miatt lesz komolytalan vagy nevetséges. Ez főként igaz erre a raw, vampyric vonalra. Erre Ők eleve adnak a szarnak egy pofont, mert meg se próbálják komolyan venni magukat. Kiröhögik magukat, a stílust és azt is aki hallgatja. Mondhatjuk azt, hogy paródia valamilyen szinten. Meg is van benne az ami a legjobb paródiákhoz kell, az, hogy nem csak ismerik a paródia tárgyát, hanem rajonganak is érte, elfogadják minden hibájával és gagyiságával. Nem is elfogadják, Ők már egyenesen ünneplik, a varázsló kalapos, corpse paint-es baromkodásokat. Minden nevetséges részletett hatalmasra nagyítanak és ezüst tálcán egy pohár vérvörös bor társaságában nyújtják nekünk, mintha ez lenne a mennyei manna és az, az igazság, hogy biztos nem csak én vagyok olyan, hogy az is.

Szóval komolytalan, vicces, már akinek. Viszont itt jön a legnagyobb vicc, hogy ezeknek a hülyéknek egy 30 perces lemezén több ötlet és faszos riff van, mint egy-két nagy ágyú egész életművében. Bekezdenek egy elég erőteljes de klasszikus témával, szinte már el is hitetik, hogy itt egy normális lemezt fogsz hallani. Nem telik egy perc és már jönnek is a trombitáló csontvázak, a kísérteties dallamok és a mókás halloweenezés. Nyekergő gitárok, olyan riffek a közepén, hogy elgondolkozol, hogy azt most gitár adja ki vagy nem. Ezek között a részletek között pedig akár pillanatok alatt váltanak úgy, hogy egyáltalán nem esik szét a dal, meg a lemez se. Kicsit olyan mintha Dracula kastélyából menekülnének, egy vihar közepén, lovashintóval. Nagyon sok minden történik, csapkodnak a villámok, nem látni az esőtől, szikla törmelékek zúgnak a szirtekről, a levegőben pedig a Gróf denevér szörnyei szárnyalnak és támadnak. De ez a rohadt kocsi még is az úton marad, mert biztos kézzel fogják a gyeplőt. Orgona, trombita, nintendós chiptune, fütyürészés gótikus szintizés a black metal galoppozás közepette, ez mind egyszerre vagy éppen külön-külön. Nincs túl bonyolítva semmi, mert attól függetlenül mennyi minden történik, mégis faék egyszerűnek hat az egész, mert minden adja magát, hogy mi miből következik és hova tart. A hangzás fenomenálisan szar, mint ahogy már tőlük megszokhattuk. Maga a lemez meg néha már sok, túlságosan is jó pofa és meg esik az is, hogy átcsap az egész egy idegesítő giccs parádéba, de a szíve mélyén mindenki tudja, hogy valószínűleg ez is volt a cél. Fehér képű vámpírok járják break táncukat a hold sápadt fényében, invitálnak téged és csak annyit mondanak kelet európai akcentussal, hogy buzi aki nem táncol.

spooky 8/10

Szólj hozzá!
2022. május 19. 18:28 - Professor_Shub Niggurath

Yrre - Luhlae x The Witch (2022)

sd_1.jpg

A múltkori Mizmor/Thou lemez után itt van egy, ami szintén egy fesztiválon debütált, csak egy kicsit más körülémények között. A Chaux-de-Fonds movie festival adott helyett ennek a lemeznek, Luhlae x The Witch munkacímen futott a cucc és nem más dolgott tűzött ki célul maga elé, minthogy egy alternatív post-black soundtracket biztosítson, Robert Eggers 2015-ös, zseniális folk horror-jához, a VVitch-hez. Azóta felvették az Yrre nevet és teljes értékű zenekarrá vált a felállás.

Ez a koncepció nagyon érdekesen hangzik, de azért ha jobban bele gondolunk, elég sok buktatója van. Vagy ha nem is sok, az a kevés az elég komoly. Eleve, ha nem sikerül meg közelíteni a film hangulatvilágát, mehet is minden a kukába. Persze attól még lehet zeneileg egy jó lemez, de ha a saját célját, koncepcióját nem képes elérni, beszélhetünk-e egyáltalán jó lemezről? Főleg egy ilyen film esetében, ahol az atmoszféra a legerősebb, ami tökéletesen leköveti Eggers vízióit. Már a borító sincs túl bonyolítva, fekete-fehérben szépen megrajzolva Black Philip, a film központi alakja, aki igazából nincs is a központban. Nincs semmi háttér, mintha ez is utalás lenne arra, hogy ennyi a lényeg. Amikor az Onginnan elindul az első ami biztos füllbe tűnik, az a nagyon erős hangzás. Meg a lassan hangról hangra építkező hangulat, ahogy alattomosan jön be a öblös dob, a csörgő vagy mi a tököm és ahogy minden érik össze. A dal felénél felrobban a boszorkány üst és azt várnánk hogy ezzel szét is lett verve minden, de nem. A dob nyomja felfelé a pumpát és egy sötét erdőben menekülve találjuk magunkat, csak éppen nem látjuk azt aki üldöz minket és ettől az a frusztráló érzésünk lesz, hogy tudjuk, hogy van itt valaki de még se látjuk. A dal felépítése hibátlan és a végén eljön a katarzis, az a katarzis ami több mint egy percig tart is.

A lemez legnagyobb erőssége, hogy tényleg sikerül a filmhez hasonló hangulatot teremteni. Bár ezt most olyan, ha nem olvasnám hozzá a leírást, eszembe se jutna valószínűleg, hogy miről van itt szó. Amellett, hogy ultra maszatolós ez a fél óra, tele van fogós és megjegyezhető dallamokkal, pillanatokkal, amiből látszik, hogy ez nem ilyen kamu lebegés, célja és értelme van, minden effektnek, ki tartott hangnak és lágy dob ütésnek is. Ének nem sok van, mondjuk azt a keveset sem lehet érteni nagyon, de igazából nem is hiányzik, bár tény, hogy ezek a rituális motyogások rohadt erősek, de a hangszerek többnyire magukért beszélnek. Ködös minden és nyomasztó, a szürkületi erdő átható magánya, amikor mágiától és a természetfelettitől vibrál a levegő. Valaki figyel téged, pedig egyedül vagy, néha egy-egy ág reccsenés, levél zörgés jelzi azt, hogy nem teljesen üres a környék. Valaki hív magához, nem mondja senki, csak érzed. Érzed a hívást az erdő mélyére ahol egyre sötétebb van. Ahol meztelen testek járják dicstelen táncukat, várnak maguk közé, hogy te is egy legyél közölük. Ettől a lemeztől kb pont azt az érzést kapod, azt a nyomasztó, de egyszerre csodálatosan félelmetes és megmagyarázhatatlan érzést, mint amiket Thomasin kapott az utolsó lebegős jelenetekben.

sok lesz már idén a 10/10, de pont leszarom 10/10 

Szólj hozzá!
2022. május 18. 20:46 - Professor_Shub Niggurath

King Yosef - The Ever Growing Wound (2022)

d7ab3adeb1020186d4b7dc7d3827198d_1.jpg

Ez is egy olyan lemez, amit csak a tag-ek alapján próbáltam be. Ezúton is köszönöm Radó Úrnak, Ön egy Úr. Szóval, noise, industrial, hip-hop, hardcore, absztrakt, meg metal, ez egy olyan egyveleg amiből irdatlan király dolgok születhetnek, viszont nálam pár hangon simán el megy úgy, hogy két szám után ki is nyomom. Mivel be került a Barlangba, gondolom ki található, hogy nem nyomtam ki. 

József királyról, alias Tayves Yosef Pelletier-ről, én eddig nem hallottam, pedig a neve alapján elég menő gyerek, simán elmehetne valami Trónok Harca karakternek is. Már tinédzser kora óta, tolja ki magából a zenéket ilyen vagy olyan név alatt. Mert számára nem voltak elég extrémek, azok a depis, soundcloud rapperek, akikkel akkoriban tele volt minden, mondjuk most is. Bár ennyire nem egyszerű a dolog, hogy csak úgy le lehetne, depis rapperezni Jóskát. Mert van itt bőven, torz valóságokat imitáló, a digitalizált fiatalságot áldozati oltárra fektető emocio cunamikban bővelkedő zaj kakafónián át, laza, slágeres industrial grunge akármi is.

Elmondása szerint, már nagyon absztraktnak érezte a dolgait, ezért most egy új irányba indul el ezzel az EP-vel. Ez érezhető is, hiszen például a tavalyi Youth Code-al közös kolabnál sokkal emészthetőbb lett az anyag, amit én mondjuk sajnálok. Hiszen az absztrakt az élet sója, mondta a Dalai Láma. Ha ismertem volna az előéletét és ezután a kijelentés után indítottam volna el a lemezt, azért rendesen beszartam volna, mert nagyon kis lightos intro-val kezd. Lágy gitár próbálja adni az alap hangulatot, amit a következő teljesértékű dal szét is ver. A Fair Bloom berúgja az ajtót és a nyakunknak ugri, mint Sanyika, a kissebbségi komplexusos csivava. A zajok, a zörejek és az effektek nagyon a helyén vannak. Torz, rémálomszerű az egész, mint egy epilepsziás rohamot kapott kurva, egy össze okádott sikátorban. A hangzás mocskos de egyben rettentően tiszta is, minden a helyén van mármint ami a az elektronikai részeket illeti, mert a gitár sokszor a háttérbe szorul, pedig rohadt érdekes kis dolgok mennek rajta. Amik egyébként tök egyszerűek lennének, viszont ebben a környezetben, ezekkel az ipari hatásokkal sokkal többnek tűnnek. Aztán jön az Ever Growing Wound, meg ezek a western áthallások, lesel, hogy mi a fasz történik. De addig lesel, hogy már jön is a bőrszerkós sátán kovács, aztán olyan industriál témákkal veri szét a tál spagetti westerned, hogy csak lesel. Ez az egyik, ha nem a legjobb pillanata a lemeznek, pedig csak egy átvezető. A Violence Breeds Violence-re valószínűleg Jóska meghallotta, hogy szerintem nagyon hátra van rakva a gitár, ezért már a legelején a pofánkba tol egy tuskó riffet, prüttyögések, zúgások és búgások járják táncukat, mindegy nagyon egyben van, talán túlságosan is. Nekem picit hiányzik a korábbi lemezek enyhe káosza. Ééérted? Hiányzik! Miközben ezt hallottam először, kibaszott paradoxon vagy mi, nem értek a matekhoz. A végére került a leglágyabb dal, ami elmehetne valami electro industrial, nu metal-os, grunge-oskodásnak is, ami meglepően jó. Kicsit emlékeztet az újabb Code Orange dolgokra, annyi különbséggel, hogy azok szarok, ez meg nem. Talán még ez a szét torzított ének az, amivel lehetne valalmit variálni, értem én, hogy ez megy a stílushoz, de azért a végére már kicsit unalmas volt, pedig csak 18 perc az anyag.

Villódzó utca lámpák alatt, David Lynch kezét fogva sétálsz a ködös éjszakában. Fincher nyúl a másik kezedért, hóna alatt egy nagy doboz. Gépzsír, korom és vas illata szál a kihalt iparnegyed felett, ahol a valóságból kitaszított hitvány lelkek járják véget nem érő kóborlásukat, a purgatóriumba vezető úton. Kilátástalanság, reménytelenség, düh és frusztráció az amit az éjszakába lehet kiáltani, de nincs hangod. József királynak van és segít rajtad.

gépzsírban ázó, mocskos ipari 8/10

Szólj hozzá!
2022. május 11. 21:06 - Professor_Shub Niggurath

Jack - Lobotómia (2022)

0023333559_10.jpg

Ha a hazai underground hőseit emlegetik, szinte mindig a Nadir neve kerül elő, nem is véletlenül. Viszont mivel nekem a Nadir sosem volt a szívemcsücske, ilyenkor nekem mindig a Jack ugrik be. Mert azért ha egy pillanatra elgondolkozunk azon, hogy egy grindcore zenekar, Magyarországon, 96 óta ontja magából az anyagokat, és 25 év után is, családdal és melóval maguk mögött ugyanakkora hévvel, mint fiatalon, ez azért egy elég komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy még jó is amit csinálnak.

Hat éve már az utolsó nagylemeznek, ami a Neurozis volt, ami nekem személyszerint az egyik kedvenc grind anyagom. Noha, nem mintha közben lazsáltak volna a srácok, szinte minden évben adtak ki valami split-et, a legutolsóról volt szó itt is. Közbe meg szinte megállás nélkül járják hazánkat és a környező országokat is, így nem hiszem, hogy sok idejük maradna otthon a mosogatásra, ez a zene meg kiváló levezetés az asszony baszogatása miatt kialakult feszkóra. A recept az ami eddig, csak egy pici finomhangolás volt most a hardcore-os gyökerek felé. Ami brutál jó menetelős témákban és légy zümmögős gitárokban nyilvánul meg. Közbe meg vannak nagyon érdekes gitáros okoskodások is, mint a Járulékos Veszteség hátborzongató dallama, a végén. A dob géppuska módjára vereti, Levente meg mint egy felbaszott dobermann acsarog, köpköd és kurvára nem tartja magában azt mi is a helyzet.

Szóval, mit is várunk egy Jack lemeztől? Azt, hogy bassza le az arcunkat, hát ez sikerült is. Úgy, hogy közben a klasszikus vonalon maradtak, amit néha beszínesítettek érdekes nyalánkságokkal. A vehemencia átjön a hangszórón, torkon ragad és földhöz basz, aztán még te kérsz bocsánatot. Témák jók, hosszúság jók, egyetlen baj a hangzás. A keverést a Rotten Sound énekese Keijo Niinimaa csinálta és nem igazán tudom eldönteni mi is lehetett a célja, az arcunkba lépésen kívül. Amit viszont azzal akart elérni, hogy annyira elöl van dob, hogy szinte teljesen elnyomja a gitárt. Itt vannak ezek a tök izgalmas dallamokkal való játékok, de nem lehet teljes pompájában élvezni őket, mert a dob szétkalapálja az egészet és ez elég bosszantó. Értem én, hogy nyers meg baszós akar lenni, de ha vannak ilyen szépen megírt dolgok lehessen már normálisan hallani. Biztos lehetne úgy is, hogy nem veszít a nyers erőből, mondani akarásból és arcul csapásból sem. A lemez végén van egy 8 perces live cucc is, ami egyébként szinte jobban szól, legalábbis a gitár mindenképpen. Így az amúgy elég erős lemez veszít egy kicsit a bájából a szememben, és nem ér fel a Neurozis zsenijéhez. A beteges lila borítóért azért jár a piros pont. Grind.

moslékos grind 7/10

Szólj hozzá!
2022. május 10. 20:58 - Professor_Shub Niggurath

Haunter - Discarnate Ails (2022)

haunter-1-by-oscar-moreno-500x333.jpg

Sok death metal nincs a Barlang-ban, egész egyszerűen azért, mert a nagyrészét megunom két dal után. Viszont volt tegnap egy buli, gondolom mindenki tudja melyikről beszélek. Na mikor ezt bejelentette a Tukker, mindenki eldobta az agyát, volt húú meg háá, lehet még híí is. Én meg nem értettem mi történik, ezért kíváncsiságból bele csekkolgattam a zenekarokba. Aztán elkezdtem kapisgálni, miről is van szó. Mondjuk a Suffering Hour-t vágtam, volt is szó róla, tavaly, na de a Haunter. A Haunter bevitt a bozótosba. Annyira, hogy azóta is ilyen ügyekben vagyok, mert egy kicsit elkapot azért, bár továbbra se tetszik minden, de azért van ez a valamennyire behatárolható hangzás, amit a Haunter is csinál, ami most eléggé az ínyemre való. Pénteken jött új lemez, a tegnapi buli meg videók alapján elég patent volt.

Egyébként a legelső cuccokon még ilyen blackened screamo cuccot toltak, amiből a 2016-os első nagylemezre, egy egészen érett, proggos death/black cunami lett. A prog technikai részen is ott van, köztudott rólam, hogy az esetek többségében, a hangulatot helyezem a technikázás elé. Sőt sok esetben még idegesít is a virgázás. Nem mathcore nem te, te király arc vagy. A texasi srácok viszont tudnak úgy proggoskodni, hogy az nem megy a hangulat kárára, sőt olyan okos és tartalmas melódiákat illesztenek, két cséphadarás közé, ami tovább emeli ennek a sötét misének a "fényét". Amit aztán csótánylelkű, disszonáns vortexekkel barmolnak szét, démoni horda módjára kavarognak a riffek, Mark Cruz meg úgy veri a bőröket, mintha az élete múlna rajta. A hangulat végig sötét és fojtogató, kátrányszag tömíti az orrunkat. Végig az, az érzésünk, hogy itt valami Nyarlathotep szerű szörnyeteg ébredését csodálhatjuk meg. A legszebb az egészben, hogy a lassú részekkel felépített atmoszférát, a gyors hadarásokkal sem verik szét, csak ugyanannak az érzésnek egy másik oldalát mutatják meg.

Amit egyébként a legjobban idegesít általában a tech death metal-ban, főleg. Az ez az üveges, steril hangzás, na az itt kanyarban sincs. Olyan szépen öblösen szól az egész, hogy elkell morzsolnom egy könycseppet minden egyes alkalommal, amikor le teszem a fülest a lemez végén. Ami viszont elég hamar eljön, az egész album mindösszesen 31 perc. Amikor már éppen elmerülnék Nyarlathotep szexuális abuzusában, amit a lelkünkön és az emberiségen követ el, vége is van. Az érzés szétfoszlik, slusz-pasz lehet újra indítani. Az tény, hogy egyébként egy korrekt kerek egészet alkot, ami főleg köszönhető a keretes szerkezetnek. Szép, elegáns gitár témákkal kezdünk és azzal is zárjuk le a történetet. Nekem ennek ellenére mégis van egy elég nagy hiányérzetem, mintha egy cliffhanger-rel hagytak volna itt. Lehet elkellet volna menni a robotba..

nyarlathotep végbélkúpja akarok lenni 8/10

Szólj hozzá!
2022. május 09. 21:31 - Professor_Shub Niggurath

Mizmor / Thou - Myopia (2022)


thou2020.jpg

Pár hete mikor ment a Roadburn, épp egy szeszesital kimérésben mulattam az időt és két kávés sour ale között jött egy értesítő a Gilead Media-tól, hogy nesze, zabálj Mizmor/Thou kollab lemez. Nem sok kellet, hogy ott hagyjam Dunwich-et és haza szaladjak meghallgatni, de nem tettem, kibírtam. Szívesen, ez vagyok én! Szóval csak úgy a semmiből elénk vágták ezt a szörnyeteget, mint valami mérgezett tápot a főtéri galambok elé, akik egyből rárepülnek és nem is tudják, hogy az életük és a lelkük az ára ennek az ínyencségnek. Az egész anyag teljesen titokban készült és az említett Roadburn fesztiválon debütált, élőben, gondolom badncamp-re is azzal párhuzamosan rakták fel. Az amit egyébként ezek a hollandok művelnek fesztivál alatt, az valami csillagászati magaslatokban járó brutalitás, mondom ezt úgy, hogy mindent csak videóról szoktam nézni és nem is érdekel az összes zenekar. Szóval igazából, jobban bele gondolva nem is meglepő, hogy itt volt hallható először az év egyik legjobb lemeze. Ez a két banda, egyébként is valahol a tejúton jár a színtér nagy részéhez képest, de ezt már elmondtam párszor, főleg a Thou a kapcsán. Akik a számomra teljesen érdektelen cover lemezek után, olyan kollaborációs anyagokat adnak ki sorban, hogy csak kapkodni tudom a fejünket.

Ez a kettő formáció azért nem áll annyira messze egymástól, hogy nagyon meg kéne lepődni azon, hogy megléptek egy ilyen lemezt. Kb evidens volt, hogy számíthatunk egy ilyenre, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Itt megint az a helyzet, hogy jöttek jobbról meg balról aztán az egyenesben olyat hoztak össze, amiben benne vannak a legjobb részek mindkettőből. Hasonló hagulatvilágokból érkeztek, de itt egybe fonódnak és hatványozódnak, a fájdalom, a kétségbeesés, a reménytelenség, a lelket likvidáló ambrózia, amit ők zenének neveznek. Nekem a Thou énekben mindig picit unalmas volt, mármint a zenéhez képest. Itt viszont Bryan olyat oda basz, hogy a pokol hét bugyrának a fala adja a másikat. Erre jönnek még rá, a melankólikus, depresszív riffek, amik kézen fogva vezetnek be a fájdalom labirintusába, ahol Bryan halál sikolya visszhangzik a falak között. Maga a zene nem túl bonyolult, simán megmarad a doom/sludge keretein belül, amibe Liam hozza a Mizmor-os black témákat tremolo melódiákat, amik viszont simán füllbemászóak és megjegyezhetőek. A ritmika és a váltások pedig olyanok, mintha patika mérlegen lettek volna kiszámítva az arányok. Mintha egy csónakban ülnénk, amit szépen lassan visz magával az ár, mi pedig csak gyönyörküdünk a tájban. Mert annak ellenére, hogy mennyire szívfacsaró lemezről van szó, tele van szebbnél szebb pillanatokkal és sötét romantikával. Annyira, hogy az, az egy óra simán elrepül úgy, hogy észre se vesszük. Amennyire nyers és erőteljes a srácok vokálja, a zene annyira simulékony és lágy, teszi mindezt úgy, hogy irdatlan súlyos. Ez most kicsit ellentmondásosra sikerült, de ha csak egy dalt is meghallgattok róla, tudni fogjátok hogy értem. Egy szó mint száz évvégi listás az tuti. Sőt szerintem ez a legjobb Thou és a legjobb Mizmor lemez is egyben, felnyomták egymást a csúcsra és onnan ugrottak fejest, a kénköves kínok, szilánkokkal tele szórt entrópiájába.

patkányméreg a léleknek 9.5/10

Szólj hozzá!
2022. május 04. 11:24 - Professor_Shub Niggurath

Dalek - Precipice (2022)

dalek.jpg

Amikor egy lemez a legutóbbi Cult of Luna kezdéséhez hasonló effektel kezd, akkor kezd valami jó érzés eláramlani bennem, főleg ha hip-hop-ról van szó. Nem mintha nem ismerném őket, pörgetem már pár éve a cuccaikat. Hála annak, hogy földönjáróistenMikePatton kiadójánál vannak. Mégis lemezről lemezre meglepnek, hogy ez egyébként mekkora királyság és úgy lesz az egyik legsúlyosabb lemez idén, hogy nem is metal. Pont mint tavaly a Lingua Ignota.

Az Ipecac Recrods-nal vannak ami azért jelent valamit és várhatunk tőlük egyfajta rendhagyó hangzást is. Amit már egyébként több mint 20 éve képviselnek, még valamikor a 90-es évek végén kezdték, amikor éppen felfutóban volt ez a picike színtér, amit industrial rap-nek hívnak. Sajátosságuk azóta is, hogy boom bap alapokra raknak olyan atmoszférikus, sötét és sokszor pszichedelikus beateket és témákat, ami simán elmehetnének, egy szétritmizált ambientnek is. A lemez egyébként még valamikor 2019-ben elkészült, de jött a vírus meg minden faszom és úgy gondolták, hogy ezekhez az embert próbáló időkhöz nem elég kemény és a sötét a lemez, ezért vissza vonultak, hogy dolgozzanak még kicsit rajta, ennek eredménye lett a Precipice.

A From Filthy Tongue of Gods and Griots óta ez a legdallamosabb lemezük. Amiért az a lemez a kedvencem, abban meg van ez is, mert hiába dallamos és hiába visz a kallszikus flow, fölfhöz vág és eltapos kegyelem nélkül. Nem jellemzőek a nyakatekert megoldások, mert tényleg dallamos, fogós témák és beatek vannak, Will dumája és stílusa is full klasszikus, mégis ezek ellenére is olyan sötét mint a kátrány és teljesen magával ránt, ha hagyod. Az olyan dalok mint a Heretic's Inheritence, ahol már szöveg nékül simán bevisznek az erdőbe, olyan beatekkel és mintákkal operál, ami egyből az agyunkba ég. A témák amiket körbe járnak az elmúlt 20 év alatt nem sokat változtak, nem mintha alap járaton változtak volna a dolgok, de számomra ők mindig a zenei részekben voltak a nagyon erősek. A téma most is hasonló, de addig amíg Billy Woods a múltba tekintve vázolja fel a jelen problémáit és veszi elő sokszor a kolonizálókat is. Addig, ők inkább a jövőbe tekintenek, egy hamu szürke, kihalt jövőbe. A hangulatok na meg a beatek alapján simán eszembe jutott a Cannibal Ox Blade of the Ronin lemeze, na meg a Szárnyas Fejvadász és a Vangelis zenéje is.Sötét víziók amik boom bap alapokból építkezve emelnek fel egy olyan hangulatot, ami letaszít a ködös és homályos nyomorúságba. Annak a nyomorúságába, hogy 20 éve ugyan arról van szó, és nem úgy néz ki mintha mostanában változás lenne kilátásban.

8.5/10

Szólj hozzá!
2022. április 29. 17:35 - Professor_Shub Niggurath

Billy Woods - Aethiopes (2022)

billi.jpg

Az első fél év eddig elég erős volt hip-hop szempontjából, legalábbis nekem. Mondom ezt úgy, hogy rohadt válogatós vagyok ebben a stílusban. Hiába vártam a Denzel lemezt is, mint a messiást, azon is voltak dolgok amik nagyon nem tetszettek, hiába zseni a gyerek. Szar az ízésem ebben a stílusban, na. Viszont cserébe kedvenc embereim közül, már hárman is droppoltak idén, Earl, Billy meg ma már jött az új Dalek is. De menjünk sorjában. Billy Woods az a csávó, akinek 2019 óta minden évben köze van az év hip-hop lemezéhez. 19-ben ugye a legutóbbi solo lemeze, bár volt segítságe Kenny Segal személyében, 20-ban Moor Mother-el az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb és legjobb lemezén, tavaly meg a saját kölyke kutyájával borzolta az alternatív kedélyeket az Armand Hammer-el, Elucid-al karöltve. Most pedig itt a kovetkező solo.

Ő az, az arc akinek ha csak felszínesen is megnézzük az életét, egyből tudni fogjuk, hogy a zenéje nem a fegyver zsíros kivagyiságról fog szólni. Az anyja angol irodalom tanár, az apja pedig Marxista író és a Zimbabwe-i kormány tagja volt, nem mellesleg aktívan részt vett a Rodéziai bozótháborúban is. Két mondat infó alapján már lehet látni, hogy volt honnan magára szedni a későbbi zenei karrierjét meghatárózó hatásokat. 2003 óta saját studiója is van és bár hiába elismert az undergroundon belül, sose sikerült kitörnie, hiába szeretné, hogy minél több emberhez elérjen az üzenete. Jól is van ez így, én azt mondom, túl fura és túl sok figyelmet igénylő cucc ez ahhoz, hogy valaha is befusson, akit meg érdekel jó eséllyel rá fog találni így is.

"Europeans decided what Blackness was" mondta Billy egy nem régi interjúban. Ez az a mondat ami az alapját adja az egész lemeznek. Eleve az album címe, Aethiopes, egy régi kifejezés, amit az európai kolonizálók használtak a feketékre. Ez egy olyan téma, amit gyakran körbe jár, minden féle projektjében. Valószínűleg a Zimbabwe-ben töltött gyerekkora elég nagy hatással volt rá és aztán ez találkozott a new york-i hip-hop kultúrával. Ami van akkora nagy hatású királyság, mint mondjuk a skandináv black metal. Az olyan előadóknak mint Ő is, akiknek van valamilyen kapcsolatuk az őshazával, van egy furcsa, szinte leírhatatlan hangulata, ami szinte ösztönösen árad belőlük. Egyfajta vad intellgencia, valami nyers és egyszerre mégis selymes magával ragadó bölcsesség, amikor már nem is igazán rap-ről beszélünk, hanem költészetről.

Most DJ Preservation adta alá a lovat. Aki Billy elmondása szerint nem beat-eket, hanem hangulatokat csinál. Ennél jobban le se lehetett volna írni, hogy mi megy végve ezen az anyagon. Billy szürreális, sokkolóan leíró szövegeihez tökéletesen illenek, ezek a sokszor dobok nélküli, sötét spirálként forrongó dallamok. Amiben a szaxofonon és minden féle fúvós hangszeren át sok minden megtalálható. A cél, hogy szürreális és komor legyen, ezt pedig tökéletesen teljesíti, annyira, hogy szerintem eddig Ő kapta el a legjobban azt ami Billy-nek kell. Emellé érkeznek a húsba vágó rímek, amik sokszor nem is rímelnek, mert már inkább spoken word. Amik olyan hatásosa írnak le hangulatokat és jeleneteket, hogy azonnal oda tudja magát képzelni az ember, teszi ezt minden féle perspektívából. Például mikor jönnek a kolonizálók: "They came on all fours/ Waterborne, eyes like Jaws/ Bones litter the beach, gnawed.” Vagy amikor elmegy a múzeumba, de addig van csavarva a dolog, hogy saját magát találja az üveg mögött: "Fire in the cane fields, generational trauma/ At the museum, eyes glassy from the pain pills, me and her in the diorama.” A szövegek tele vannak történelmi fact-ekkel, eseményekkel, épp annyira, mint metafórákkal, hangulatképekkel. Ez egy olyan lemez, aminek csak a szöveg böngészése ad egy olyan élményt , mint egy film és ad annyi gondokodni és beszélgetni valót, mint mondjuk 20 másik lemez. Az egész egy zseni Rembrant festménybe van csomagolva, a belséjeb pedig eléggé fincsi feat-ek is vannak, mondjuk sose gondoltam volna, hogy El-P-t fogok látni egy Billy Woods lemezen.

Fekete lyuk szerű absztrakt beatek, amik nem valószínű, hogy vissza fognak köszönni a rádióban, vagy akár a Grammy-díj átadón. Viszont aki éli ez ilyen nyaka-tekert, szürreális hangulatokat, az ennél jobb lemezt nehezen fog találni jelenleg, az idei felhozatalból. Emellé a nyers, lélekbe maró sorok azok amik teljesen szét fognak vinni. Dalek felkészül.

elemezgetős groteszk 9.5/10

Szólj hozzá!
2022. április 28. 08:16 - Professor_Nagaarum OMons

Kifaggattuk Rósz Bálintot a BÁL egyedüli tagját

Ha BÁL-t hallgatok, az érzéseim tükrözésére talán a riadalom szó a legmegfelelőbb. Még ha tradícionálisabb, vagy finomabb részek szólnak is Bálint hangszereiből, akkor is biztosra vehető, hogy perceken belül vészjóslóan befeketetdik minden, és az ember belezuhan a sötét szingularitásba. Művészetében egyszerre van ott a hagyomány és a megújulás. Úgy tudja ezeket a dolgokat skálázni, amitől pont nem esik szét az eklektika. Természetesen öncélú az egész, de mi másról kéne szólnia a black metalnak, főleg az általa már jó ideje újra és újra megfestett rémületnek.

Van ideológia a BÁL lemezek mögött? Valami olyan, ami átível az anyagokon?

Konkrét ideológiát nem tudnék megfogalmazni. BÁL munkásságát a fájdalom, a gyűlölet, a reménytelenség és a sértettség vezérli. Ez komolyan érezhető a korábbi anyagokon, kiváltképpen a gyűlölet és a harag, mert színtiszta formában ömlött a sávokra, szinte gondolkodás nélkül hagytam magam átadni a pusztításnak ami belülről késztetett, mára viszont átalakult, kicsit átgondoltabb a történet, több időt szentelek a közlés milyenségére. Szerintem az újabb anyagok kreatívabbak, de nem annyira ösztönösek mint elődeik.

BÁL nem NSBM, nem RABM, nincsenek politikai irányzatokhoz való vonzalmai, nem vallásellenes. Tematikailag talán DSBM, de hangzásban egyértelműen Atmo-BM a projektem, ha be szeretnénk így sorolni.

Amikor minden értelmét veszti, vége a rúgkapálásnak, már az utálatnak sincs helye, marad az űr, ami lassacskán elvezet az elfogadás kapujához. Most 2022-ben BÁL itt jár, a gyűlölet után, az okok megértése, az elengedés, otthont találni a semmihez közel és megtanulni elfogadni mindent ami megtörtént, történik vagy történni fog. 

 

A hangzásvilágod elég egyedi a metalon belül. Hogy éred el ezt a rendkívül agresszív hatást?

Ahogy írtam az érzelmeim vezérelnek. Őszintén torkig vagyok a BM szénával, mert a zenekarok 90%-a nem más mint egy Darkthrone, Burzum vagy Mayhem kópia. A Krampusz albumomat ezen az elven készítettem el egy hétvége alatt, hogy megértsem mi is annyira szórakoztató abban, hogy legyártsak egy 666. Transilvanian Hungert-t vagy egyáltalán tud e értelmet nyerni. Szórakoztatónak szórakoztató, de egyáltalán nem vezet semerre, nem gyógyít, nem pusztít, de a BM elitjének a seggét nyalni kiváló, hogy az a 33 hosszú hajú, „csak BM-et hallgatok” arc, aki még otthon is corpse paint-ben feszít az anyukájának, azt kommentelje a youtube-n, hogy mekkora király vagy és milyen kurva jó az amit csinálsz. Sokan azt állítják, hogy a black metal maga a szabadság, ennek ellenére ez zajlik, ha nem gyártasz még egy Panzerfaust-ot, akkor egy pózer, köcsög vagy.

Én próbálom ennek az ellentétét véghez vinni, ami így elég bután hangzik, mert ha ez tényleg így lenne akkor mulatóst gyártanék (milyen érdekes, hogy bál XD). Tény, hogy BÁL a BM-be határolható, de valami arra késztet, hogy alapvető eszközöket, alapvető sémákat kövessek, így válik BM-á amit csinálok. Kb. mintha meg lenne adva egy pörköltnek a receptje. Mindenki a szájíze szerint főzi meg és rengetegen nagyon hasonló ízű ételt készítenek el, mert pontosan a leírt receptet követik. Én igyekszem ezt a receptet másként értelmezni, illetve hozzáadni, kivonni belőle, megreformálni.

Mivel elfogadó vagyok a mások által leképezett kifejezés befogadására, ezért számtalan munkával találkozok és tapasztalok meg, mind képi, mint hangi értelemben és ez mind mind hatással van a zenémre is egyértelműen.

01_1.jpg

Mennyire fontos számodra a tradíció a zenében, és meddig vagy hajlandó nyitni az újdonságok felé?

Ez így egy nehezen megfogalmazható kérdés, de hogy egyszerűen válaszoljak, amikor leülök alkotni, akkor az az egy szabályszerűség lebeg a szemem előtt, hogy legalább legyen annyira gonosz, mint azok a dalok, albumok, amiket az előttem lévő, BM-be sorolható zenekarok, zenészek, művészek alkottak, de inkább legyen sokkal sötétebb. Ez a csapásirány is inkább a mostani BÁL-ra jellemző. Imádom a BM-et mint zenei műfajt, sok különböző cuccot hallgatok, mindig keresem azokat az arcokat akik innovatívak és valami új ízt tudnak hozzáadni a pörkölthöz. Amikor azt a besorolást látom egy album alatt, hogy avant-bm, a szívem mindig nagyobbat dobban és gyorsabban klikkelek. Lényegében annyira vagyok nyitott az újdonságok felé, hogy manapság azon dolgozok, hogy ez az egész hóbelevanc kicsit nyitottabb legyen és befogadóbb az újdonságokra, mivel rengeteg benne a potenciál. Egyébként meg, ha komolyan a szabadság nevében alkotunk, miért kell ennyire begyöpösödött ősembernek lenni és ilyen safety játékokat játszani, hogy „úúú ez most baszott jól szól, PONT MINT a Jesu Død, a Filosofem-ről. Mennyen ki!!!”. Igyekszem nem megvetni a tradicionális BM szerelmeseit, de ha valaki úgy fogalmaz meg véleményt egy Sunbather-ről, hogy meg sem hallgatta, mert mennyire buzis a borító, akkor azokkal a személyekkel, nem szeretnék egy levegőt szippantani. Egyébként imádom a hagyományos BM-et, az Excersises in Futility a kedvenc albumom ever XD. Viccet félretéve, sok régit hallgatok, főleg mivel új hús vagyok a műfajban, nem hallgatok BM-t ’82-óta, főleg azért nem, mert ’94-ben születtem és valahogy csak a 2015-2016-os évben szippantott be a fekete fém Gábor barátomnak, a Hammer-ból köszönhetően :P

 

Szemlátomást élvezed a spliteket. Hány bandával dolgoztál eddig együtt, és mik a benyomásaid?

Igen, szeretem őket, mert nagyon tanulságosak. Azoknak a száma, akikkel együtt egy split-et adtunk ki, egyelő 7-tel és még tervben vannak kiadványok új arcokkal és régiekkel is. Azért tanulságos mással együtt dolgozni, mert van lehetőség másokkal megosztani az észrevételeket, tapasztalatokat, rengeteget lehet belőle tanulni, főleg akkor, amikor az ember egyszemélyes zenekarként fut. Megadom magamnak arra a lehetőséget, hogy másokkal „zenéljek” és itt most a zenélést tágabb értelemben kell venni. Pl.: amikor Marla-val dolgoztam, készítettünk közös számot. Amikor Shaytan-nal dolgoztam, az ő track-jeire, rávokáloztam miután megírtam a dalszövegeket. Amikor Winter’s Breath-tel dolgoztam, csak megmutogattuk az anyaginkat és így hatottunk egymásra produkálás közben. Van amikor egy kihívásnak vagy feladatmegoldásnak is megfelel egy split. A split még arra is alkalmas egyébként, ha szorít a kiadási kényszer, mint a modern kor betegsége, a like vadászat és az örökös „figyeljetek rám” érzet, ki tudok adni 2-3 számot és így egy kerek, egész és színes kiadvány lesz belőle. Ez egyébként akkor is előfordul, ha azt érzem, hogy az az 1-3 dal, teljes és nem fér el mellette más, illetve azok a dalok amik párhuzamosan készülnek, nem rezonálnak a többivel, ilyenkor is remek megoldás a split. Egyébként dolgoztam együtt technós arcokkal, Korccsal (aki a logómat is tervezte), illetve Insect-tel. A Vargrikenak is vokáloztam (hivatalosan én vagyok a zenekar énekes) csak úgy mint a Zahrimar-nak. Egyszóval a másokkal való munka nem idegen tőlem és szeretek ezzel foglalkozni, de a BÁL az enyém, BÁL én vagyok, az én terápiám és nem engedek senkit túl közel a tűzhöz. Előfordult olyan is, hogy a kazetta limitjének az áldozatává váltam, a legújabb kiadványnál, de ez inkább kihívás volt, mint korlát. Van ellenpélda is, mert Smara, Petra és a barátnőm, Gizem is írtak már szöveget a dalaimhoz. Giz-zel való munka volt eddig talán a legérdekesebb, mert elég közel állunk egymáshoz lelkileg és a Bloody Red Blues-nál az ő fájdalmait szerettem volna megtestesíteni és kiüvölteni, több-kevesebb sikerrel. Volt olyan eset is amikor Smara művészfilmjeihez komponáltam zenét, persze a vizuál és a zajok alapján. Szeretek másokkal dolgozni, de nem minden áron.

200189003_1459856921039499_7596194415739745841_n_1.jpg

A BÁL kiadványokat hallgatva azt érzi az ember, hogy nem csak metal zenét hallgatsz. Jól gondolom?

Igen, ezt jól gondolod. Helyes a megérzés. Ahogy az előbb is említettem, jó a befogadó képességem, ami azt is jelenti, hogy sokféle zenét hallgatok és szeretek, tehát sokféle hatás ér, éri a munkásságomat. A színes zenei ízlésemen felül a néptánc és a népi kultúra is nagy hatással van rám, bár ezt a zenémben nem vagyok képes olyan szinten átadni, ahogyan azt szeretném, ezért nyűgöz le a The Devil’s Trade, a Thy Catafalque és a Barbaro is.

A post metal kifejezés erősen megosztó. Mi a véleményed a post metalról? A BÁLra rásüthető a stílusmegnevezés?

Őszintén mindig zavarba ejt amikor ezt a post jelzőt látom bármilyen szóra ragasztva. Szerintem a metal nem halott, hogy bármit is „metal utáni”-val keljen lefesteni, ami egyébként nyilvánvalóan metal. Ha valami „több mint metal” akkor rakd oda, hogy experimental és kész, amúgy is folyik össze minden mindennel, ami a művészeteket illeti, szerintem. Egyébként én nem vagyok ilyen genre nazi, nem nagyon vagyok oda az ilyen jelzőkért, stílusmegnevezésekért. Ha valakinek úgy tetszik, hogy a BÁL post-metal vagy post-black metal, nevezze úgy, őszintén nem érdekel, ha ez boldoggá teszi, tegye. Én azt csinálom amit szeretek és szeretném, ha ezt ilyen formában el tudá fogadni mindenki, akinek el kell. Eképpen én is elfogadom az állandó kategorizálás és tag-gelést, de nem értek egyet vele. Amúgy meg fedezzük fel először azt, hogy hogyan lehetne definiálni magát a metal-t, mert nekem sokkal többet jelent, mint aggresszív extrém zenei stílusirányzat. Erre adjon választ a kedves olvasó is, akár nekem is email – en keresztül.

 Fiatal korod ellenére elég sokan ismerik a zenéidet. Mikor indult a BÁL története, illetve mennyire tudatosan építed a karriered?

BÁL 2017-ben indult a hálószobámban és ott is maradt XD. Szerintem ennek a projektnek nincs karrierje, az elején sokat munkálkodtam azon, hogy sokakat elérjen, minél híresebb legyen, mint ahogyan azt egy trú elitista is teszi :D Tervben volt a koncertezés is, de ez az ötlet lassan a homályba vész. Pár éve sokat reklámoztam magam, még anyagilag is fedeztem 1-2 hirdetést. Az Instagram felületén láttam meg a lehetőséget és rengeteg munkaórát tettem bele, hogy ennyi követőt összeszedjek. Őszintén, mindig is azt gondoltam, hogy különleges amit csinálok és talán én vagyok Magyarországon az egyetlen, aki ennyire szabadon értelmezi a blekket. Mára már rájöttem, hogy egyrészt az IG közösség egy képmutató, hazug brigád és tényleg csak a like for like, comment for comment elvén működik minden, nem találtam annyi hallgatót, mint amennyire számítottam. Másrészt iszonyatosan hálás vagyok, mert az IG nélkül nem találhattam volna meg azokat az embereket, akikkel együtt dolgoztam, dolgozok. Egyszóval gyűlölöm és imádom az IG-t mint Gollum a gyűrűt. Szerencsésnek érzem magam, mert legtöbb esetben engem találtak meg a megfelelő emberek és a megfelelő lehetőségek, ez nyilván nem volt tudatos az én részemről. Ezeket az adandó lehetőségeket kihasználom / kihasználtam. Technikailag, minden platformon elérhetővé teszem az anyagaimat, ki hol szereti hallgassa meg. Készíttettem merch-et is, mert szerintem kurva menő és jó érzés a kezemben tartani a munkámat, jó érzés az is amikor támogatnak, mind anyagilag, mind a kedves szavak, minden minden más. Szeretem elolvasni a review-okat, a kritikákat, a véleményeket, de őszintén mindig is leszartam őket, mert BÁL csak és egyedül magamról szól, magamnak, a nyilvánosság részére azért hozom, mert jószívű vagyok és mert a saját terápia része is.

Van szükség tudatos promócióra?

Ahogyan írtam régebben annyira érdekelt, hogy keményen megdolgoztam érte, manapság egyre kevésbé érdekel, de most ezt az interjút is megírom, mert egy remek lehetőség és mert élvezem. Szeretek tartalmat gyártani ami csak közvetetten érinti a projektemet, mint az IG posztok vagy ilyenek és az idők során beépült a napi rutinomba. Igyekszem a jelenlegi hallgatóságot megtartani bár nem minden áron. Az pozitív, ha jönnek még de nem túlságosan érdekel, ha nem hallgatnak többet. Tényleg nagyon kettős az egész, mert annyira jól tud esni egy cuki komment vagy a statisztikák pozitív ugrása, a görbék ívelése. Most pl. perkáltam az Atmospheric Black Metal Bands youtube csatornának, hogy megosszák a Szakasztottat, mert az egy viszonylag nagy csatorna és büszkeséggel töltött el, hogy ott is lehet látni a cuccomat. Szeretek azzal pózerkedni, hogy milyen „menő” vagyok, de hát én is emberből vagyok és emiatt saját magamat is utálom, de a gyarlóságom elvégezteti velem azt a munkát, hogy kielégítse ezt az ingert, hogy „menőnek” érezzem magam, remélem értelmesen fogalmazok. Utolsó szavakként nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki bármilyen szinten támogatott, promózott, hallgatta a szaromat és köszönök szépen mindent és ez így is marad mindig. A leszaromság leginkább a zenémre való hatást jelenti, nem fogok változtatni azon aki vagyok, nem változtatok a BÁL-on, mindig azt fogom játszani ami jön, amit szeretek.

Hogy érzed a hazai metal kultúrkör bandáinak munkásságát?

Nem nagyon ismerem őket, tehát nem szeretnék nyilatkozni erről.

És mi a véleményed a hazai közönségről?

Nem nagyon ismerem a magyar közösséget, tehát nem szeretnék nyilatkozni erről sem. Talán egy dolgot javasolnék, hogy legyenek nyitottabban a kultúrára és az igényesség vágyára.

Burzum vagy Emperor?

Mikor melyik, de a Burzum azért többet szól.

Mayhem vagy Credle Of Filth?

Természetesen pfff

Szólj hozzá!
2022. április 27. 19:12 - Professor_Shub Niggurath

Kytaro - Temporary Internet Files (2022)

asd_10.jpg

Instrumentális zenét szerintem nagyon nehéz írni. Mármint jót. Mert ott van az, az aprócska bökkenő, hogy szavak nélkül kell elmondanod a mondandódat. Ilyenkor mindennek jól kell klappolnia, szerintem a borító, dalcímek esetleg mozgóképek és maga a zene adja ilyenkor a teljes képet, az érzéseket, az üzeneteket amit közvetíteni akarnak. Már ha akarnak. Persze, ez sem teljesen igaz, hiszen lehet egy fasza intru post metal lemez minden nélkül, egy koromfekete borítóval. Inkább azt mondom, hogy én jobban szeretem amikor van körítés. Na, a Kytaro-nál van körítés, nem is akármilyen.

Az első lemezük is bejött anno, de most a Temporary Internet Files-al nagyon megfogtak valamit, aminek hatására, úgy szív magába ez a röpke 30 perc, mint valami fekete lyuk. Az előbb említett körítés, aminek hatására én úgy érzem mintha, egy neon fényes cyberpunk discoban lennék, de ez sem ilyen egyszerű. Mert ebben a cyberpunk ügyben a hangulat meg van, viszont sehol nincsenek inplantok vagy egyéb a stílusra jellemző sajátosságok. Viszont megmutatja azt, hogy a mai modern társadalomban szinte már minden benne van abból, ami miatt a cyberpunk egy annyira letaglózó és sajátosan komor élmény, csak épp a technikai vívmányok még nem járnak ott ahol. A Nagy Gerda által készített kékes, neonos, szép lányos artwork erre csak ráerősít, na meg az album és a dalcímek is. Szóval, ha már saját magukat pseudo exotic math rock-jént aposztrofálják, akkor mondhatjuk azt a lemezre, hogy egy pseudo cyberpunk zsoltár.

A rövidke de annál hangulatosabb intro után, nem sokat lacafacáznak és egyből bele csapnak a klipes Non-Binary-ba. A zseniális kis filmnek is elmenő video a a kukásember bosszújáról, tökéletes anyag ehhez a dalhoz. Már itt egyértelmű, hogy ez a három ember mennyire összehangban van. Hiszen a három hangszer amit megszólaltatnak annyira arányosan van jelen, hogy azt érezni, mintha az egész dal, illetve lemez alatt, egy labdát dobálnának egymásnak körbe és körbe, hogy most te villogsz valami menő témával, most meg te. Ahogy az ultra dinamikus dobok verik a tamtamot, erre ahogy rájönnek az amúgy sokszor faék egyszerűségű, sokszor meg pitagorasz-tétel szerű riffek. A hab a tetején pedig a zseni billentyű, amikor egy tök szimpla dallam és effekt egy teljesen másik dimenzióba repítik a dalokat. Sokszor jelen vannak syntwave-es megoldások is, viszont egyáltalán nem úgy használják ezeket a paneleket, ahogy a mostani 80-as éveket majmoló döppingben megszokhattuk. Simán hallod, hogy honnan jön és mit szeretne, de annyira friss és ötletes az egész, mint ahogy nagyon kevés dolog mostanában.

A felvételeket Dexter csinálta, szóval gondolom nem nagy meglepetés, hogy hibátlanul szól az egész. Mindig minden pillanatban, a megfelelő hangok vannak előtérben. Amikor pedig nem, amikor minden egyszerre szól, olyankor pedig olyan tegalózó kakafón őrület veszi kezdetét, hogy vissza kell tekerni a dalt, hogy pontosan értsd mi is történik. A lemezhez készült kettő kis film mert inkább annak mondanám, tökéletesen vissza adja a lemez hangulatát és mind a kettő profi munka. Egyébként kb minden részlete ennek a zenekarnak, kezdve a srácokról készült promo fotókkal, a klipeken, borítón át a koncert kiállásig, egy  ízléses, stílusos és jól átgondolt elem, ami a zene hangulatához és világához ad hozzá. Az utóbbi évek, egyik legizgalmasabb hazai lemeze ez, ami olyan szinten rabul ejtett, hogy megkapja azt, ami egyetlen instrumentális lemez sem kapott.

kékes neonfényesen, kukás bácsis pukkanós 10/10

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása