2022. április 26. 10:03 - Professor_Nagaarum OMons

Rutka Laskier - PROTIKLADY (2018)

A post rock... Ugyanaz a metalosoknak, mint a 90-es évek elején a grunge. Szálka a szemben, kén az orrban, a szitokszó. Szerintem nem létezik jó és rossz műfaj csak rosszul vagy jól megírt zene. Mindenféle műfajt lehet élvezni, igazából hangulat kérdése, hogy mikor mi esik jól. Létezik viszont egy olyan műfaj, amit bármikor, bárhol, bármiért képes vagyok hallgatni, és ez a post rock. Szerintem csak arról van szó, hogy a született metalos füle és agya képes 45 percen át a kitartó reszelést és zakatolást elviselni, mit elviselni, ezt kéri, az epilepsziára hajlamosaknál viszont néha kell az "üresjárat". Én nem vagyok epilepsziás, mégis fellélegeztetnek és pontszámemelők az akusztikus betétek, elvont ambient letörések, amik a rock katonai indulókat idéző szigora közé vannak beejtve. Szeretem azt is, amikor ezek nem sokkolásszerűen vannak váltogatva, hanem tervezett átkötésekkel ragasztják egymáshoz a stílusokat. Bejöhet egy-két bedörrenés, semmi gond ezzel, sőt, meglepetésszerűek lehetnek, de fárasztó és kreativitáshiányos tünet ezek halmozása.

Ezt a cseh bandát volt szerencsém élőben látni a veszprémi PANKTERASZON. A hazai ÉK mellett ők tudtak olyan koncertet nyomni, ami az egekbe emelt. Nem csak ez a kettő csinálta ezt velem, de ezek az elsők, amik eszembe jutnak. 

rutka.jpg

Nem politizálok, nem szavazok, véleményem természetesen van, de megtartom magamnak. A zenében sem érdekelnek a politikai felhangok, sosem hallgatnék ezért zenét, és nem is tenném tiltólistára, csak mert olyan dologról szövegelnek, ami egy másik tábor véleményét tükrözi. Ha jó, akkor hallgatom, ha nem, akkor nem. Ez a banda egy olyan személy nevét vette fel bandanévként, aki a holokauszt egyik áldozata volt, feltételezem, hogy a szövegeik is ezzel állnak párhuzamban. A szövegekből én azonban annyit észlelek, hogy csehül szólalnak meg, amit nagyon üdvözlök. Az anyanyelvi éneklés mindig is a szívügyem volt.

A lemez megszólalása nagyon fülbarát, végtelenül dinamikus valódi hangerőváltozásokat hallunk, nyoma sincs a hangsávok szétlapításának, hogy a végeredmény valami rendellenes és fárasztó hangtornádó legyen. Minden roppant akusztikus és kifinomult. Igazából pontosan arra emlékeztet, amit azon a bizonyos koncerten hallottam. A post rock alaptörvényeit egy helyen töri meg a csapat, és ez a sreamo ének, az artikulátlan, de szépen bemért hisztériaének. Nagyon passzol, nagyon helyretesz dolgokat.

Metalnak nem metal, rocknak már nem rock, pszichedelikusnak nem elég elvont, egyszóval pont középre helyezi magát az említett műfajok között. Ez a post rock magasiskolája, egy kortárs gyöngyszem. Megvan kazettán.

10/10

Szólj hozzá!
2022. április 15. 19:37 - Professor_Shub Niggurath

Urskek - Thra (2022)

a2361931928_10.jpg

Na, Alex CF nagyon benne van ügyködésben. Éppen csak kijött a harmadik Morrow lemez, már jött is a következő anyaga, a semmiből. Legalábbis én nem nagyon láttam, hogy korábban lett volna szó róla. Annak aki kicsit is jártas a munkásságában tudhatja, hogy a történet mesélés, a fantasy, a világépítés és már létező világok újra megelevenítése a mindene. Olyan Ő mint valami post-metal/ neo-crust Neil Gaiman. Többször is említette már, hogy fő inpirációja Frank Oz és Jim Henson 1982-es fantasy bábfilmje, a kultikus The Dark Crystal. Így az elhatározás már adott is volt, a svéd Monachus pár tagját maga mellé verbuválva készítettek egy 30 perces doom/post-metal szerelmes levelet, a Sötét Kristály világának.

Maga a film hiába tűnhet már mai szemmel gagyinak, mondjuk én kifejezetten szeretem a retro filmeket, azt a hatalmas bele fektett munkát nem lehet tőle elperelni. A történet faék egyszerűségű, a párbeszédek, a hangeffektek sokszor megmosolyogtatóak. A hangulat viszont felejthetetlen és elviszi az egészet a hátán. Hiába egy gyerek mese, groteszk, sötét és baljósló, miközben mégis van egy ártatlan bája az egésznek. Ez, az az atmoszféra amit próbálnak a lemezen is megfogni és mivel Alex-ről van szó, nem spoilerezek, ha azt mondom, hogy sikerül is nekik. Döngő doom léptekkel járják körbe, a kettészakított Urskek-ek dualizmusba oltott létezését. A jó és a rossz örök küzdelmét, az anyagi javakban és lakomákban lubickoló, sötét lelkű Skeksis-ek és a természettel harmóniában élő, a szellemi tisztaságot jelképező Mytic-ek küzdelmét. Erre a dualizmusra alapozva, váltogatják egymást a harsány riff orientált sludge/doom óriások és a lágy, lassú kiállások, amikbe sokszor a film dallamait is bele lehet hallani.

A lemez végig kísér minket nagy vonalakban a történeten. Alex hozta a szokásos, kiváló dalszövegeket, amikhez megint csak kiváló hangszeres kíséretett sikerült gyűjtenie. Tényleg nem tudom hogy csinálja, hogy mindig hibátlanul passzol a zene az Ő általa elképzelt és megírt narratívához. Az az érzése az embernek, mintha valami mentális összekapcsolódás során írnák a lemezeket. Mert az, hogy Alex ennyi emberrel dolgozik együtt és mindig ilyen összehang van mindenkivel, érezni az akaratot, a zene és a történetek szeretetét, az már fizikai képtelenség. Szóval megint csak a le a kalappal. A dallamok fülbemászóak, sötét és grotesz melódiák ugyanúgy vannak, mint mesébe illő, simogató andalgások Thrah erdeiben. Néha a hideg futkos a hátunkon az ocsmány lények láttán, hogy utána pedig Jen hősiességén ujjongjunk. A The Age of Woners ami tökéletesen körbe vezet minket Thra világán, pont annyira változatos, izgalmas és pihentető kiállásokkal tűzdelt, mint amennyire sötét és rideg is. A Trial By Stone pedig a sötét, nyirkos kastély hangulatát hozza, ahol a Skeksis-ek élik gonoszságuk minden percét. A trónért folytatott rítikus párbaj minden hangulati mozzanatát sikerült átadni, mind hangszeres mind pedig vokális téren. Itt most nem csak a Morrow-ból megszokott d-beat kutyaugatás megy, hanem változatos és hangszínekben gazdag, érzelem dús énekek váltogatják egymást. Az utolsó dal a Prophecy, ami A Gelflingek-ről és a tetteikről szól, ehhez illően lágy és kellemes dallamokkal operál. Lassan haladunk a küldetés célja felé, hogy a kristály újra egy legyen. A varázslatos tiszta éneket a felénél váltja a morgás, majd pedig felváltva vezetnek el a végkifejletig. A kristály újra egyben van, a Skeksis-ek és a Mystic-ek újra egyesültek, és ismét Ursekek-ek lettek belőlük, hogy hibájukból tanulva elhagyják Thra bolygóját. Mintha mi sem történt volna a történetnek és a lemeznek is vége, egy kurva nagy hiányérzettel a végén, mert én ezt még legalább még egyszer fél óráig hallgattam volna.

kristályos 9/10

Szólj hozzá!
2022. április 13. 17:32 - Professor_Shub Niggurath

Kid Kapichi - This Time Next Year (2021)

kid-kapichi-header.jpg

2/3. Eltelt tíz nap, aki akart már nagyjából felocsúdott abból a tényből, hogy elindult a Orbán féle Galaktikus Birodalom negyedik évada. Megértem azt is aki még mindig nem tudja elengedni, rá van feszülve, keresi a válaszokat, én is egy héten át olvastam az elemzéseket, sokkal okosabb nem lettem. Egy biztos most már a pesti- vidéki tengelyen is lehet köpködni egymást, meg flexelni, hogy há a mi városunk kék volt! Igen? A faszt se érdekli, mert attól még ott vagyunk ahol. Viszont az élet megy tovább, meglepő de a Nap azóta is minden nap ugyanúgy felkelt és fel is fog. Annyit tehetünk, hogy csináljuk tovább a dolgainkat úgy ahogy nekünk jól esik. Én például, továbbra is helyesírási hibáktól és elgépelésektől tobzódó ajánlókat fogok írni, olyan zenékről amik rajtam kívűl max három embert érdekelnek. Lehet annak örülni közben, hogy másnak is szar nem csak nekünk, valamilyen szinten ennek az eredményeként született ez a lemez is.

Szóval a Angliában is szar a helyzet, állítólag, faszom se tudja a részleteket, nem vagyok külpolitikai szakértő. Egy biztos, van most ott egy pár punk banda, akik kurva dühösek és frusztráltak és szépen lassan létrehoztál ezt a new wave of british punk dolgot. Nem tudom, hogy valaki megnvezte-e már így ezt a színtért ami már jó pár éve kialakulóban van. Én nem találtam rá utalást, legalábbis ezeknek a bandákra nézve amikre én gondolok. Ott van a Slaves meg az Idles, akiket valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Ott van a Sleaford Mods, akik már zeneileg távolodnak picit, ők már inkább ilyen electro-punk valamiben utaznak. Na meg ott van Bob Vylan, aki meg egy rapper faszi, aki eléggé kísérletezik a hangzásával, viszont attitűdjében és kiállásában 100% punk. Én egyébként is annak a híve vagyok, hogy a punkság nem zenei, hanem inkább hozzáállásbeli kérdés. Persze, biztos vannak még ezeken kívül, amik éppen nem jutottak eszembe, vagy eleve nem ismerem. A most tárgyalt Kid Kapichi-t se vágtam, annak ellenére, hogy már van két Ep-jük, na meg vagy 10 klipjük is. Szembe jött, az új single amin Bob Vylan is tolja egy kicsit, csak miatta rámentem, aztán apádfaszát de jó ez lett.

Ha beakarnám lőni, akkor azt mondanám, hogy zeneileg kb a Slaves-szerű dolgokat hozzák. Fogós témák, dúdolható dallamok és együtt éneklős refrének. Az egészet átitatja a düh és frusztráltság, a munkásosztálybeli arcok mindennapjainak küzdelmei. Az, hogy kurva szar szegénységben felnőni és kurvára ne érezd magad szarul, ha dühös vagy emiatt. Az utóbbi pár évben az energetikus élő előadásukkal szereztek maguknak hírt és ezt sikerült a lemezre is átültetni. Szétfeszül az egész anyag az energiáktól, a mondani akarástól. Közben meg olyan tróger, gyári munkás himnuszok mennek mint a Working Man's Town vagy a Sardines. Szinte az összes dalban van valami finom kis gitár téma, érdekes effekt vagy csak egy közösen énekelhető refrén ami megjegyezhetővé teszi. Mondhatjuk, hogy slágeresek a dalok, mert tényleg azok. Vibráló, menetelő tempók, osztályharcok, a modern urbanizált társadalom sajátos harcai, van itt minden. A hangzás meg kiváló hozzá, mikor minden bezárt a karantén alatt, nem szartak be, fogták és felvették és megkeverték maguk otthon és ennél jobbat nehéz lett volna csinálni, bármilyen modern stúdióba is mentek volna. Annak ellenére, hogy többnyire a gyors és ritmus orientált dalok mennek, a végére beraktak egy lassú, zongorázgatást is. Amivel kiválóan bemutatták, hogy ők nem csak ezek a jópofa, flegma trógerek, mint aminek általában mutatják magukat. Az egész albumnak van egy "vibe"-ja, hogy jah trógerek vagyunk, jah csöves gyári munkások vagyunk, jah dühösek vagyunk, jah szarunk rátok. De itt vagyunk, ezt dobta a gép, elevickélünk benne, sőt fürdőzünk benne, mert muszáj, nem tehetünk mást. Viszont közbe azért elmondjuk, hogy kapjátok be a faszt. A végére én kicsit soknak éreztem, egy-két dalt lelehett volna csípni és sajnos vannak annyira jó dalok a lemezen, hogy az rányomja a bélyeget a kevésbé erősekre. Ettől függetlenül, ez egy baromi erős debüt, a kérdés már csak az, hogy innen hova tovább.

gyárban gürcölő 8/10

 

2 komment
2022. április 07. 14:10 - Professor_Shub Niggurath

Kaf Ha'Kella - בצל הקללה n(2022)

ff_1.jpg

Rég volt ár ilyen egy bekezdéses cucc, úgyhogy már éppen ideje volt. Ennél a lemeznél pedig keresve se találhattam volna jobbat, a rovat újra élesztéséhez. Hiszen minden meg van benne ami csak kell. Rövid, velős, lényegtetörő, kellően gyors és okos. Tele jobbnál jobb témákkal, miközben egy büdös kukkot se lehet tudni a zenekarról, azon kívül, hogy izraeli. A dalszövegek is héberek, ami ad egy kis pikantériát az egésznek, bár ezzel a blackes, deathes vokállal igazából pánszláv is lehetne, de a tudat egy picit hozzá ad. A hangsúly a gitárokon van. Sokszor előkerülnek balackes témák, enyhe szólózgatások, meg eléggé meglepő nyekergő gitár baszkurálások is. Valahol a crust a d-beat és a klasszikus metalcore határán.  A hangzás elsőre kicsit amatőrnek tűnik, de ahogy haladunk beljebb és beljebb, úgy alakul át egy nyers és karcos huza-vonába. Ami az agyad köré tekeredik, a sokszor kígyó módjára tekergőző dallamoknak hála. Kell ennél több? Nem hiszem, hamm.

 karcos 7/10

Szólj hozzá!
2022. április 05. 12:41 - Professor_Shub Niggurath

Morrow - The Quite Earth (2022)

asd_9.jpg

Ha valaki koncept zenekarokat emleget, nekem az első ami eszembe szokott jutni, az a Fall of Efrafa. Annak idején én teljesen lemaradtam róluk, szóval már csak akkor léptek kedvenc zenekaraim táborába, mikor már rég nem is léteztek. Szerencsére a Morrow-val nem ez a helyzett, itt már a legelső lemeznél sikerült felülnöm arra a bizonyos vonatra. Valamilyen szinten tekinthetjük a Fall of Efrafa utódjának, pótlékjának is. Zeneileg ez az, ami a legjobban hasonlít rá, Alex CF repertoárjából. Ami azért lefed annyi zenakart, hogy van miből válogatni. Post-metalos-os, sludge-os, d-beat-es, crust-os, screamo-s dolgok vannak itt kigészítve vonós hangszerekkel, amit ők csak emo-crust-nak szoktam nevezni, ami elsőre kicsit hülyén hangzik, de egyébként teljesen helytálló is. Nem csak zeneileg hasonlít a FoE-ra, hanem koncepcióját tekintve is. Hiszen itt is Alex szövegei, novellái alapján elevenedik meg előttünk a letűnt föld, törzsi lakóinak története.

Ha már a komcepciónál tartunk, azt nem árt tudni, hogy ennek a történetnek csak egy része az ami Morrow által megismerhető. Hiszen az Archivist, amit szintén ugyanez a kollektíva termelt ki magából, csak egy sokkal black metal-osabb formájú ügyekben, történetileg és időben a Morrow-ban történő szálak előtt játszódik. Sőt, egy ponton össze is kapcsolódik. Amit pedig én is csak az új lemez kapcsán tudtam meg, hogy az Anopheli The Ache of Want című lemeze pedig, az Archivist és a Morrow közé beilleszhető, ugyanabban a világban játszódó történet. Szóval vannak itt kapcsolódások, nagy gonddal kidolgozott szövegek, világok és történetek, ezért erősen ajánlott bújni a szövegkönyveket is. A szépsége az egésznek, hogy ehheu egy ugyanolyan minőségű zene is tartozik.

Zeneileg nem kell semmi meglepőre számítani, nem is árultak sosem zsákbamacskát. Csontropogtató d-beat-es menetelések, amiket akusztikus andalgások váltanak. A kisujjukban van az, hogyan kell az érzelmeket felkorbácsolni vagy lehűteni, hogyan kell a gödör fenekébe lerúgdosni az embert vagy onnan kikaparni. Mert annak ellenére, hogy a teljes melankólia járja át a lemezt, ugyanúgy mint az előző kettőt, néha mégis sikerül olyan felemelő, érzelmileg feltöltő pillanatokat produkálniuk, amit csak nagyon kevés zenekarnak sikerül. A már sajátosságukként is emlegethető változatos vokalizálás továbbra is jelen van. Maga a zenekar is 8 tagú, viszont melléjük még jött több mint egy tucat vendég is szerepelni. Olyan zenekarokból mint a His Hero is Gone, Wildspeaker, Autarch vagy Alex anyukája. Ének terén így egy elég combosan diverz kis pakkott kapunk, amit teljes mértékben ki is használnak. Zeneileg pedig továbbra is szinte hibátlanul keverik a d-beat és a crust vadságát, a nyomasztóan súlyos post-metal-os menetelésekkel és az akusztikus és vonós hangszerek melankóliájával. Még mindig a Fallow-t tartom a legjobb lemezüknek, de The Quite Earth miatt sincs miért szégyenkezni. Egy zeneileg és érzelmileg is gazdag lemez lett, amit a rengeteg vendég csak tovább színesít, és ad neki egy fajta bájos érzést. Amitől azt gondolod, hogy még se olyan szar minden, ha ennyi ember tud eggyütt dolgozni és létrehozni egy ilyen művészeti projektet. Állítólag ez a befejező darab, amit nagyon remélek, hogy nem így lesz, mert én még kíváncsi vagyok a Norr-ok zenébe ültett történeteire.

átívelős történetes 9/10

Szólj hozzá!
2022. március 30. 22:13 - Professor_Shub Niggurath

Soul Glo - Diaspora Problems (2022)

a3168552135_16.jpg

Én még mindig a múlt pénteki droppok-ból próbálok felocsúdni. Az hagyján, hogy már reggel lepörgettem az Absent in Body-t, meg a Soul Glo-t, végig volt egy olyan érzésem, hogy én elfelejtettem valamit. Na jah, az a valami az a lemez volt, amit a legjobban vártam idén, a Morrow harmadik karikája. Professzor balfasz szolgálatra jelentkezik. Na mindegy, most nem arról lesz szó, hanem a másik nagy kedvencem a Soul Glo legfrissebb cuccáról. Ők azok, akik kb annyira tettrekészek mint a Full of Hell. A lezárások alatt, az elmúlt két évben, három EP-t is összedobtak, és azt kell monjdam, hogy az egyik erősebb volt mint a másik.

Így a soakidik kiadványra is maradtak a megszokott receptnél. Hardcore, anarcho punk, screamo, noise és hip-hop keveredik itt különféle arányokban és felfogásban, továbbra is. Viszont még mindig tudnak újat mutatni, olyat amit eddig nem hallottunk tőlük. Lökdösik, rúgdossák a határokat, két kézzel, lábbel, fejjel. Most például kerülnek elő fúvós hangszerek is, sőt hívtak mindenféle arcokat featelni. Londoni DJ-t, meg mindenféle MC-ket, Philly-ből meg Richmondból. Szóval változatosság az van, bár a hangsúly továbbra is azon van, hogy minél dühösebb, odabaszósabb, gyorsabb és zajosabb legyen minden, és ezt sikerül is nekik elérni. Hiába tűnik picit összeszedettebbnek mint az előző anyagok, mégis, a káosz továbbra is ott van a vérükben. Na meg a 80-as évek hardcore-ja, anarcho punk-ja, amibe most kicsit jobbban bele nyúltak, mint eddig. Nem mintha számítana, mert egyből utána vágnak egy szét cseszett trap track-et, amiután meg egy post punkos bevezetőt követően, olyan pattogós, dallamos riff jön, hogy már meg se lepődök, amikor begyorsul és cséphadaró módjára káoszba fullad.

Ez a 40 perc nagyon soknak tűnik első ránézésre, főleg egy ilyen lemezen. Ahol a frusztráció majd szétszedi a testedet, a noise-os betétek meg az elmédet. Mégis sikerült nekik annyira diverzre írni az albumot, hogy egy perc üres járat sincs rajta. Egymás után dobják be a jobbnál jobb témákat, vagy lepnek meg valami elborult ötlettel. A lemez felétől pedig két számonként jönnek a vendégek, akik megint csak nagyon különleges és sokszor ebbe a zeneivilágba furán illeszkedő dolgokat hoznak. Amik a végén mégis egy kerek egésszé állnak össze. Pierce továbbra is üvölt, visít, acsarkodik és hőbörög, nagyon lopja show-t. Annyira karakteres az egész hangja meg kiállása, flow-ja, hogy néha úgy éreztem, hogy a többiek csak loholnak utána és próbálják tartani vele a lépést. Pedig hangszeres téren is történnek izgibbnél izgibb dolgok, mert ha jól figyelünk, nem csak eszement kalapálást fogunk hallani. Jó példa az utolsó dal, ahol olyan jazz rap-es témázgatások mennek, hogy beszarás. Ma szinte egész nap ez az egy lemez szólt és lassan ott tartok, hogy simán kijelentem, hogy 2022-ben ez a lemez az lesz, vagyis már az, ami tavaly a Glow On volt. Csak egy teljsen másik irányból csinálják azt, amit a Turnstile. Ezek a dolgok pedig ezen lemezen szinte teljesen beértek, mind dalok, hangzás, és ötletek terén. Az meg, hogy miről szólnak a dalok gondolom egyértelmű.

égö kocsi tetokön ugrálós 9.5/10

Szólj hozzá!
2022. március 28. 22:16 - Professor_Shub Niggurath

Sírkövek között IV. - Mare

mare.jpg

Vannak azok a lemezek, amiket évtizedek múltán is emlegetünk, hogy mekkora hatásúak voltak. Ezek most vagy megérdemelten kapják ezt a titulust vagy nem, ez most lényegtelen. Vannak viszont azok a zenekarok, akik szintén évekkel mindenki előtt jártak és olyat mutattak, ami később szinte már alap volt a stíluson belül. Még sem emelte őket senki piedesztálra. Szerintem egy ilyen zenekar a Mare is, már ha abból indulok ki, hogy említés szinten sem találkoztam még vele, a hazai underground közegben.

A kilencvenes évek végét írjuk éppen. Hőseink pedig One Less Lie néven még metalcore zenekarként tevékenykednek. Ki is adnak egy lemezt, majd Mare-ra változtatják a nevüket és innen kezd érdekes lenni a történet. Időben ott vagyunk, hogy a Neurosis pont most hozta ki a Times of Grace-t, a A Sun that Never Sets pedig már bőven a nyakunkon van. Az Isis is bontogatja már a szárnyait. Aaron Turner pedig már a sulival végezve teljes állásban, komolyan csinálja a Hydra Head Records-ot. Talán már túl is van a klasszikus kijelentésén, hogy A PoSt-MeTaL A gOnDoLkOdÓ eMbEr ZeNéJe, jokes on you kispajtás, hülye vagyok mégis hallgatom, na mindegy. A lényeg, hogy nevezhetjük a stílus aranykorának, legalábbis annak a kezdetének, ezt az időszakot. Olyan zenekarokkal körbe véve, mint az előbb említett Neurosis, Isis vagy az Old Man Gloom sikerült olyan kiadványokat össze pakolniuk, még ha nem is sokat, amik olyan frissnek és egyedinek hangzanak, hogy simán kijöhettek volna múlt pénteken is. Közbe meg több mint 20 évesek. Az első, már Mare név alatt kiadott EP után szét széledt a zenekar, amit egyébként én azóta se találok sehol, szóval azt se tudom milyen. Mindenki ment a saját dolgára, különböző zenekarokba. Majd 2002-ben újra egyesítették kreatív erőiket, a tagság kicsit változot. Viszont ez nem akadályozta meg őket abban, hogy 2003 nyarán felvegyék a második EP-jüket. Mivel maximalista, sznob post-metal arcokkal van dolgunk, az első felvétel nem nyerte el a tetszésüket, így az egészet újra felvették egy másik stúdióban. Ami az ő számításaik szerint a harmadik EP-jük lett. Ez volt az az anyag amit a Hydra Head kiadott 2004-ben.

Meg ez az a anyag amiről igazán tudunk beszélni, mert kell is. A kék-fehér borító, ami simán lehetne egy Isis lemez-é is , olyan megoldásokat és ötleteket sorakoztat fel, amiket a mai napig vissza hallunk a jelenlegi zenekaroktól. Ebbe a huszon valahány percbe annyi minden van sűrítve, hogy hiába ilyen rövid, tartalmasabb mint sok, több órás mai lemez. A sludge földbe döngölő nyers gitárjai pillanatokon belül váltanak át, egy szinti vezérelte kórusba, ami annyira éteri, hogy már-már a felhők felett járunk. Jönnek mennek a váltások, de annyira elegánsan, piperkőcen, gyönyörűen vannak megkoponálva a szakaszok egymásba csúszásai, hogy szinte észre sem lehet venni, hogy megtörtént. Frusztrált matekos ritmikák és pengetések, a mennyei lakók szólítása, érzések és textúrák egymásra húzása és jazzes lebontása, mindezt már botrányosan profi módon. Ehhez társul Tyler Semrick-Palmateer éneke, ami a lélekromboló torpedő szerű sikolyokon át a, a bulgár népzenével átitatott kórusokig terjed. Állítólag oda-vissza nézték írás közben a 2001: A Space Odyssey-t, ami meg is látszik azon, hogy nem egyszer mikor ének nélkül csak sodródunk a hangulatok építgetésében olyan, mintha egy metal-ra komponált, sci-fi film zenét hallgatnánk.

Ezek után még szerepeltek egy Melvins tribute lemezen, majd elkezdték írni a következő anyagot. Amit szintén a Hydra Head hozott volna ki. Viszont mikor már majdnem kész voltak a munkálatokkal, nem bírták a nyomást, a tudatot, hogy az előzőnél is jobbat kell csinálniuk és 2007-ben pontott tettek a stílus egyik legfontosabb zenekarának pályájának végére, a maximalista faszfejek. Bár, ha szerintük nem ütötte meg a szintet, biztos úgy is volt. Én azért kíváncsi lettem volna, hogy mit hoznak össze, lehet el is rontotta volna a varázst, de az is lehet, hogy az is egy mestermű lett volna. Már sose tudjuk meg. Így megmaradtak egy nagy tűzzel égő lángnak, ami gyorsan magába roskadt, de a hamvai között még mindig ott van ez a tökéletes EP.

Szólj hozzá!
2022. március 24. 18:41 - Professzor_Dunwich

Távol - Üzenet haza

Lehet, hogy egy kép erről: 1 személy

Február első napján megjelent a TÁVOL új lemeze Üzenet haza címmel. Akkor gyorsan rá is ugrottunk és megbeszéltünk a Fő Professzorral, hogy ez a lemez egyszerűen kúrva jó. Folyamatosan fejlődik a TÁVOL hangzása, a borítók mindig szépek és izgalmasak, iszonyatosan jó érzékkel teremt atmoszférát. Egy szó, mint száz SZERESSÜK! Március elején eszembe jutott, hogy annyira felmagasztaltuk egymás között a lemezt, de írni nem írtunk róla és megbeszéltük, hogy kár lenne kihagyni. Itt van március vége és még most szedem össze a gondolataimat a lemezről, szóval ezer bocsánat érte.


Térjünk is át az albumra. Remekül ötvözi a post-punk, black metal, shoegaze elemeket az elejétől a végéig. Nagyon érzelmes és kellemes hangulatú anyag, mely valóban egy érzelgős nosztalgia vasútra ülteti az embert, teszi mindezt úgy, hogy nem vállik csöpögős nyáltengerré és nem süllyed bele a „régen minden jobb volt” mocsárba. Egyszerűen egy jó hangulatú jól megkomponált valóban művészeti értéket képviselő lemezről van szó. Korábban készítettem interjút a TÁVOL mögött álló úriemberrel (itt olvasható), ahol feljött a témába a Thy Catafalque-hoz való viszonya, illetve az, hogy mennyi ihletet és energiát gyűjt onnan. A korábbi lemezeken is tetten érhető volt ez a mozdulat, ám itt valóban érezhetővé és tapinthatóvá vált az a fajta különleges atmoszféra, ami miatt sokan megszerettük Kátai Tamás projektjét. Az Üzenet haza lemezt kár lenne hosszasan a Thy Catalfalque-hoz hasonlítani, mert ezzel bizony csonkolnánk az album minőségét és milyenségét.


Szóval, aki valóban egy kellemes atmoszférájú instrumentális lemezt keresgél, az dobjon el mindent és hallgassa ezt! Sőt, tovább megyek… kezdjétek a legelső Halványul című albummal és legyetek részesei annak a különleges élménynek amelyet a TÁVOL képes nyújtani és legyetek szívesek facebookon, meg youtube-on, meg spotify-on bekövetni, mert érdemes lesz a továbbiakban is követni!

 

1 komment
2022. március 23. 10:48 - Professor_Shub Niggurath

Baphomorph - I, II, III (2022)

kuta.jpg

Mostanában az egyik kedvenc, új kiadóm a Grim Stone Records. Aminek már akkor is kifogásolhatatlan teljesítménye lenne, ha csak Old Nick kiadványokkal foglalkozna. Viszont ez szerencsére nem így, mert jelenleg náluk jelenik meg az amerikai black metal cuccok legérdekesebb anyagainak elég nagy része. Ennek ellenére mégis a HMC-ből kellet értesülnöm erről a lemezről, ezúton is pacsi. Maga a lemez egy válogatás, ami a Baphomorph tavaly megjelent, első három EP-jét tartalmazza. Maga a projekt egy személyes, ki gondolta volna? Sokat nem tudni róla, valami Jared nevű arc csinálja, Chicago beton rengetegeinek mélyéről.

Ami a legfontosabb tényező a lemezen, az a hangulat. Ami főként a hangzásnak és az érdekesebbnél érdekesebb megoldásoknak köszönhető. Ami mind váltásokban, témákban de még az előbb említett hangzásban is tetten érhető. Eleve a lemez úgy nyit, hogy elsőnek azt hittem, hogy egy $uicide Boy$ track-et indítottam el, majd gyorsan bekúszik a tompa, visszhangos gitár és a bugyborgó károgás. Azt mondjuk nem tudom, hogy lett ilyen diverz a hangzás, vagy szándékos-e egyáltalán. Én próbálok naívan hozzá állni és belelátni a szándékosságot. Pont a Don't Try az, ami bemutatja az egész dolgot amiről beszélek, hogy teljesen torz és recsegős az egész, közben a háttérben krisztálytiszta témák mennek, hogy a vége egy zajos chiptune kakafóniában teljesedjen ki. Most őszintén mi a faszom ez? Merül fel a szofisztikált kérdés, minden jóhiszemű zene hallgatóban. Majd a Counterspell egy másfél perces ősember málházás, egyenesen a barlangból, a pattogó tűz mellől. Tényleg nehéz eldönteni mi folyik itt, mert valahogy annyira különálló, ami köszönhető annak, hogy ez három külön kiadvány, de valahogy érzésre, hangulatra mégis egy és valahogy a hangzásbeli váltásokra, oda nem illő hangokra témákra se lehet biztosan kijelenteni, hogy nem oda illőek. A No Longer Human szerintem egy fullos dungeon synth worship, bár a kiadót elnézve ezen ugye nem kellene meglepődni. Ezt a lemezt is, mint minden kiadványukat körbelengi ez az összetett középkori, viktoriánus kori, vártömlöc, de egyszerre báltermi hangulat. A bőrt és húst szaggató reszeléseket egy pillanat alatt éterien tiszta dallamok váltják fel, olyan természetességgel, mintha semmi nem történt volna. A doom és sludge súlya és kétségbeesése kalács módjára fonódik össze, a black metal vadságával és sötét bájával. Egyszerre ocsmány és undorító, mint egy kelésekkel borított kóbór kutya, ami a szemétből zabálja a szaros pelenkát, de tele van szépséggel és érdekeséggel is, felfedeznivaló csodákkal is. A borító pedig gyönyörű, Sir Edwin Henry Landseer, The Poor Dog (The Shepherd’s Grave) című munkája.

rothadóan gyönyörű 8/10

Szólj hozzá!
2022. március 22. 11:14 - Professor_Shub Niggurath

Ditz - The Great Regression (2022)

asd_7.jpg

Anglia, punk, zaj és hőbörgés. Ez egy olyan felsorolás amiből mocsok jó dolgok tudnak kisülni. A Ditz idén ki adott debüt lemezén, pedig olyat sütött, hogy én azóta is az államat keresem.

2019 óta kussban voltak a skacok, beütött a fos, Ők meg úgy gondolták Its time to összerakni 2022 legjobb noise rock lemezét. Tudom, még április sincs, de leszarom, ha lesz ennél jobb zaj rock idén, akkor megeszem a kalapomat. Mondom noise rock, de azért nem ilyen egyszerű a helyzet. Vagyis valamilyen szinten mégis, mert a recept azért annyira nem bonyolult. Itt az érzések az urak, a hatások pedig egyértelműek. Kísérleti hardcore, alternatív rockolgatás, szanaszét gerjesztett gitárok, düh és frusztráció. Egyébként, ezen a blogon valószínűleg a frusztráció szó lett leírva eddig a legtöbbet. Mondjuk nem véletlen.

Ugrabugráló, izgő-mozgó gitárok, amik kurva idegesek, nem sokáig tudnak egy helyben maradni. Mint valami függő az elvonások idején, szinte csak egy-egy pillanatra képes megállni, muszáj neki állandóan matatni valamivel. Mint egy narkós sajtkukac. Valahogy így lehet leírni, azt ami itt végbe megy. Mellé itt van a dob, ami tök okos, észszerű, hűséges katona módjára adja a ritmust. A néha fura, néha oda nem illő, néha meg nagyon is oda illő effektekkel pedig az egész egy hatalmas düh roham, aminek van eleje és van vége, mégis az ösztön az ami vezérli. A mondani akarás ösztöne. Mondani akarás elidegenedésről, identitás válságokról, de még a Solaris-ból is kapunk mondatokat. A bőröd alá kúszik, beléd csimpaszkodik, rángat, harap, de érzed, hogy jó ez, hiába fáj. Az egész lemez koronája, ami nélkül biztos ütne ekkorát az, az ének. Az ének, amiről első hallásra megmondod, hogy ez egy angol punk banda. A változatosság olyan tárházát kapjuk az arcunkba. Legyen szó post-punkos spoken word-ről, szét torzított zaj rockos okoskodásról, vagy punkos flegmulásról. Cal Francis amit letol, az tényleg az a bizonyos magas iskola. Ahogy az egész rásimul a zenére, hogy már nem tudod, hogy Ő ekkora király, mert ráidomul vagy a hangszeresek az ászok, mert hozzá csavarodnak. Vonaglik, nedvedzik, kurva sexyn zúg és búg és a dühödet szítja, de úgy, hogy közben kurva okos.

mocsok zajos 9/10

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása