Mi az Ópiumbarlang? "Szar zenék, még szarabb memek." A veszprémi Szigony, ami már nincs, így foglalta össze saját magát annak idején: "szar zene, szar arcok, szar szag". Ez erős összecsengés. Nyugodj békében Gabo!

Saját magamutogatásunkat kiélve Önök elé tárjuk azokat a dolgokat, amiről polgári nevünket mellékelve mélyen hallgatnánk. Annak feltárása, hogy kinek büdösebb a lába, a világháló segítségével nem megy, ez igen. A színvonalat az is szemlélteti, hogy öten háromféleképpen írjuk a szánalmas neveinket, valami 10 percbe telt, mire ábécésorrendbe sikerült tennem... Hülyék...

Az alábbi öt anyag, aminek a lejátszóját illesztettük mindegyike 2023 márciusi megjelenés. A felsorolásoknál nem volt ez kitétel.

Photon Patch

Tudnak-e a bandák még újabb és újabb fehér nyulat kihúzni a bűvész kalapjukból, hogy tágítsák az adott stílus korlátait és a hallgatóik hallójáratait? A black metal esetében ez főkent kényes kérdés, ugyanis e műfaj egyszerre forrása és táptalaja a legtöbbet használt és elhasznált underground sémáknak. Egy ideje mindeki (is) black metalt akar játszani, és minden más műfajjal (is) össze akarja azt vegyíteni. Ennek köszönhetően az utóbbi évek fekete fém felhozatala a középszerűség keserűségét hordozza magában. 
 

Ebben a hónapban tett felfedezésem visszarántott a talajra, hogy nincs értelme mindig az újdonságok kultuszát követni, üldözni az újabbnál újabb, hibrid black metal ópuszokat. A hangulatnak kellene inkább a meghatározónak lennie, azt pedig a spanyol At the Altar of the Horned God a maximumra járatja az új albumán. Semmi progresszív elkurvulásra ne számítson a hallgató, itt csak a nagybetűs, oldschool, pogány spiritualitást kapja, viszont azt olyan minőségben, hogy ritkán találkozni ilyennel. Tudom, tudom,...a pogány jelző inkább szitokszónak minősül ebben a műfajban, mintsem a minőség és kifinomultság mércéjének. Azonban a Heart of the Silence album esetében szó sincs ilyenről, a giccsnek itt helye nincs. Továbbá a hangulat tekintben erős a párhuzam a The Ruins Of Beverast legutóbbi albumával, vagy akár a romániai Argus Megere munkásságával.  

 
Professzor_Dunwich

Fekete fém űrhajónk pszichedelikus utazásra indul, hogy meghódítsa a végtelen kozmoszt.

A Black Magick StarShip (igen az SS ennek a rövidítése és nem, nem nácik) egy iszonyatosan király módon összerakott hangulatbomba, mely azzal a gondolattal játszik el, milyen lett volna a  ’60as, ’70es évek pszichedelikus rock kultúrájában black metált, vagy sokkal inkább okkult rockot játszani Nyilván ezt az elegyet sokszor és sokfélekép láthattuk és hallhattuk, nekem mégis bennük van meg az a fura báj, amit a többi zenekarból sok hiányolok.

Egyebek:

Immortal - Sons of Northern Darkness (2002)
Gorgoroth – Quantos Possunt Ad Satanitatem Trahunt (2009)
Petofi – Árnyékunk Az Égbolt (2016)
Ricsárdgír – Kill The Koala (2023)

Professor_Nagaarum O'Mons

Nemrég tudatosult bennem, hogy zenehallgatás közben mindig csinálok valamit. Nekem nagyon régóta nincsen olyanom, mint fiatalabb koromban, hogy előveszek egy lemezt, beteszem a lejátszóba, majd a hallgatása közben elkezdem böngészni a borítót. Ennek az is lehet az oka, hogy ritkán hallgatok fizikai hordozóról bármit is. Tehát, amikor másoknak az a véleménye a kedvenceimről, hogy ezek háttérzenék, lényegében teljesen igazuk van. 

Ez az Einkehr ambient black metal dungeon synth tagekkel van felpakolva a Bandcampre, amiből természetesen a középső stílusjegy nem helytálló, de nem is kell az legyen, mert a tagek magukra a kiadóra vonatkoznak. Ezen anyaguk az ambient jelzőt fedi le. Korai Jean-Michel Jarre ugrik róla be, meg egy általam korábban végigjátszott PC játék, az UFO: Aftermath, ami a világ egyik legalulértékeltebb alkotása a stratégiai játékok között. Monoton, mint a fene, de engem nem zavar. A Der Puls der Kälte nagyon burzumos.
 

Egyéb, sokat hallgatott zenék:

Mortiis - első négy lemez
Wingloug - mind a két EP
Sepultura - Nation (2001)
Primus - Tales from the Punchbowl (1995)
Alvin és a mókusok: Az élet szaga (2000)
Captain's Lair - Underwater Madness (2022)
Hans Zimmer - Interstellar theme (live)
Depeche Mode - rengeteg koncertvideo

Professor_Pikt

„Nem ma fogok leszokni a női előadókról, és a jövőkép-nosztalgiáról”.

Lana Del Rabies 3. albuma, amivel megismertem az előadót, gyakorlatilag egy cyberpunk baraka. Nagy kedvencem, Lili Refrain másik pólusa, míg az olasz művésznő valami nagyon természetközeli tőről indítja zenéinek esszenciáját, Lana Del Rabies valahol az elhaló rádióhullámok megfejthetetlen tükröződésein kísért. Az előadó női energiái nem egy kézmeleg kunyhóba, vagy a tábortüzet tükröző csillagok alá vezérelnek, sokkal inkább egy technokrata birodalom végnapjainak himnuszát zengik. Kicsit olyan ez, mint Sarah Connor monológja, a Terminator 2-ben, a gép – ez esetben ez a zajos, szintetizált zene – sokkal emberibbé vált, mint maga az ember.

Időtlen produkció, hallgatása közben nem tudom eldönteni, hogy emlékeket idéz, vagy a jövő ábrándját veti fel.

Steve Earle - Copperhead Road
Shotgun Messiah - Violent New Breed
Meshuggah - Nothing
Fear Factory - Genexus
Shum - Nullagon
No Oath
Dalek 
Death Grips 
Sisi 

Professor_Shub Niggurath

Rohadt sok, jó lemez volt ebben a hónapban. De magamat köpném szemen, ha nem az új Full of Hell/Primitve Man kollabról írnék. Mert Dylan Walker ismét pukizott, méghozzá idén már másodjára, pedig csak március van. Nagyon úgy néz ki, hogy az a terve, hogy egész évben keservben tartson. Ezt a két lemezt elnézve pedig elég jól halad. Mert ahogy a Sightless Pit tönkre tett, úgy tesz tönkre ez is, csak kicsit másképp. Ez az a kollaboráció, amit valószínűleg mindenki tudott, hogy egyszer meg fog valósulni, mégis mint kis gyerek a cukorkaboltban, mikor egy áráért kettőt kap, úgy lepődtem meg a bejelentésen. Meg annyira örültem is neki. Pedig sok meglepetésre nem kell számítani, hiszen mindkét zenekar, azt hozza, amit elvárunk tőlük, csak így egyesítve erőiket, egy még magasabb fokú pusztítást tolnak a fülünkbe. Mindig kiemelem, ha szóba kerülnek, hogy Ők a kortárs extrém zenék zászlóvivői, akik egyre csak tolják maguk előtt a határokat, amiket Ő maguk állítottak fel. Viszont, itt most ezt annyira nem éreztem. Megkapjuk mindkettő zenekar sajátosságait, amit kéz a kézben prezentálnak, az elkárhozott hitványoknak. A Buta Bácsi hozza a szokásos, agy lohasztó, súlyosító pácban érlelt riffjeit, a Tele Pokol pedig a frusztrált, vehemenciába oltott düh kitöréseit. Mindezt a mindkettő zenekarra jellemző síron túli noise-al keverve. De, mégis vannak meglepően zenei pillanatok is, már-már megjegyezhető dallamok és feszültség oldó vagy olykor fokozó kiállások. A vegytiszta noise részek is egész elviselhetőek lettek, sőt kifejezetten jók, pedig nem vagyok nagy híve a stílusnak, ha önmagában próbál érvényesülni. Már a dal címek is sötét, mételyes rémálmokat és hallucinációkat sejtettnek és meg is kapjuk őket. Idegbeteg vigyorral, örömmel vetem magam az általuk kínált őrület legmélyebb bugyraiba. Ahol a jelenlegi kísérleti extrém zene két óriásának szerelemgyereke folytatja ámokfutását. Kicsit kevés a meglepetés, kicsit egyértelmű, kicsit kevésbe kísérleti, mint amire számítana az ember. De hogy jó-e? Mindenképpen! Évvégi listán bérelt helye lesz.

További szét hallgatott lemezek a hónapban:
Zulu - A New Tomorrow (2023)
Fattyú - Puszta (2023)
Shum - Tornyok (2023)
Lamp of Murmuur - Saturnian Bloodstorm (2023)
Endless Swarm - Manifest Form (2023)
Fall of Efrafa - Owsla (2006)
Fall of Efrafa - Elil (2007)
Fall of Efrafa - Inlé (2009)
Slowthai - Ugly (2023)
Jedi Mindtricks - Violent By Design (2000)

Beigazolódott, amitől féltem, és az új Lamp of Murmur szakított a vámpírkodással és ismét új vizekre evezett. Kimerem jelenteni, hogy a zenekart egyedül egyengető csóka, M, jelenleg a modern black metal egyik sztárja. A messzi Kalifornia forró tájain annyira érzi és érti, hogy működik ez az egész stílus, mint nem sokan. A korai raw anyagok után, a Systers of Mercy imádás kitérő az egyik legizgibb dolog, ami az utóbbi pár évben történt. Most pedig ismét egy nagy kedvencét vette górcső alá és leszállította a legjobb Immortal lemezt, a Sons of Northern Darkness óta. Mindezt, körülbelül három év alatt hozta össze, ami igencsak dicséretes teljesítmény.

Szóval nagyon eltávolodtunk a Submission And Slavery világától, amiért én mondjuk mérges vagyok. Mert kellően egyedi volt, sötét és a gitár centrikusságának hála még az is megtalálta benne a számítását, aki annyira nem szereti a kását. Na, itt már kása az nincs, csak vér profi skandináv hangzás, fagyos dallamok és magabiztos hegyomlás dobok. Az egyediség is a háttérbe szorult, mert hiába volt az előzmény is egy főhajtás egy másik zenekar előtt, a különböző stílusok mégis egy más hangzásilag egyedibb dolog jött létre. Lehetne kicsit nyersebb és lehetne nem ennyire egyértelmű az inspiráció. Még se igazán tudok rá haragudni, mert mint az elején említettem, az utóbbi 23 évben ez a legjobb Immortal és Immortal kópia lemez.

Szóval, ha egyszerűen akarunk fogalmazni, az egész egy szerelmeslevél az Immortalnak. De annyira, hogy a zenekar legjobb pillanatait idézi, még a 90-es évek végéről, 2000-es évek elejéről. Vannak azért részek, amikor tetten érhető M tipikus dallamvezetése, de mindez a skandináv iskola legalapvetőbb tanításait alapul véve. Minden letisztult, minden érthető azonnal, és hat is. A hideg futkos a hátunkon a riffektől, hiába köszöntött már be a tavasz, ettől félő, hogy elfagynak a virágok. Magasztos és epikus az egész lemez, még sem fordul át giccsbe. A billentyűk stílusosak és kellő arányérzékkel vannak jelen. Az átlagosan 8 perc közeli számok pedig, szinte egy pillanatra sem ülnek le. A dallamok érdekesek és figyelem fenntartóak, a hosszú játékidő lelenére se válnak unalmassá. Egy szó, mint száz. A Saturnian Bloodstorm egy vérprofi de nem túl egyedi lemez, egy szívvel és lélekkel teli szerelmeslevél az Immortal munkásságának. Amit elméletileg a Dürerben is megfogunk tapasztalni, nem soká.

hóviharos 9/10

Varsás Gábor nem rég akkora keservet feat-elt, a legutóbbi, egyébként világbajnok Fattyú lemezre, hogy Miskolcot hivatalosan is az Alföldhöz csatolták. Pár napra rá pedig ki is dobta a legújabb megmenését a Shummal.

Biztos nem fogja sértésnek venni, mert tudom, hogy Ő is imádja a The Body-t. De Gábor elkészítette, Chip-ék helyett a következő anyagukat. Ami nagyon olyan, de mégis más és még táplálkozik egy pár helyről mellé, annyira, hogy ne csak egy sima A Test imádás lemezt kapjunk. Az ének nyilván egyértelmű, de már a kezdő Apró elemi szálak az All the waters of the Earth turn to blood-ot idézi, főleg a női énekkel a háttérben. A szilánkokra tört lelkek meg a rideg power electronics-os érzéseket keltik valóra. A sludge a doom meg a drone a bőrünk alá kúszik és belülről próbálja lenyúzni, ezt húsunkat rabsága záró fércművet. Ami annyira letaglózó, hogy ha nem figyelünk észre se vesszük a háttérben zajló kiváló énekelgetéseket, ami szinte tökéletes kontrasztban van, a Chip King féle halálsikolyokkal. A hangzás nem egyszer a Tűni idő tárlatot juttatta az eszembe. Főleg a Tornyok ledőlnek című dal, ami pont olyan, mint az előbb említett Thy Catafalque (legjobb) lemezének és a The Body-nak a deformált szerelemgyereke. A lassan és komótosan építkező dalok és az egész teret betöltő zajok maguk alá temetnek és a hosszabb számok vannak annyira nyomasztóak, hogy örömmel fogadja az ember, hogy vége van. Emellé jönnek a szuper jó és érdekes effektek, na meg a trap-es pergőviharok. A rengeteg extrémitás mellet mégis tudott „zenei” is lenne Gábor, jobbnál jobb, már-már fogós dallamok is vannak itt, persze közben meg megy a halálsikoly siralom, de így ad ki egy szép kerek egészet, amiben egy fülbemászó dallamot simán egy drone-os zúgásból kapunk, vagy fel van áldozva a széttorzított dob oltárán. Ezek alapján ez simán a legjobb Varsás lemez az Aláhullás után vagy még talán annál jobb egy picit. Egy a lényeg, legyen kazi!

A testes 9/10

A Zulu Nation valamikor még a hetvenes években alapult, Afrika Bambaataa jóvoltából. Aki 2016-ig a vezetője is volt a mozgalomnak. Amíg nagy botrány közepette le nem mondott (mondatták), mivel, mint kiderült, több fiatalt is zaklatott az évek során, a program keretein belül. Tipikus esete, hogy egy ennyire király és pozitív dolog is, simán rohad belülről évtizedekig. Miközben teljesen szembe megy, az általa képviselt eszmékkel. Pedig a célja az volt, hogy béke legyen, szeretet, összefogás és szórakozás, minden faj, nép, vallás, meg úgy általánosságban mindenki számára. A szórakozás pedig nagyrészt a hip-hop-ot takarta. A kreativitás kiélését, az alkotást, rappelést, DJ-zést, breakelést úgy, hogy közben nem lövik szarrá egymást az utcákon, a fiatalok. Ismertebb tagjai a Tribe Called Quest, Ice-T, Rakim, KRS-One, meg Wutang tagok, sőt még Lil Wayne is. Ez a kis töri óra azért kellett, mert így már azért sokkal tisztább, hogy mit is akar a Zulu, hiszen már a neve is elárulja.

A bandát Anaiah Lei alapította, akinek azért volt már tapasztalata bőven, hiszen a Dare-ben és a Culture Abuse-ban is tolta. Csak itt egy sokkal powerviolence orientáltabb hardcore-t nyomat. A powerviolence fékevesztett dühe és frusztráltsága találkozik a modern hardcore, metalos, sludge-os erőszakosságával és döngölésével. Gulch, Spy, Rabbit meg minden, ami jó. A lemez dinamikája a legszebb, hogy egy ökölrázós bömbölés után simán átmegy soulba. Mert tele van az egész soul-os, hip-hop-os átvezetőkkel, betétekkel, de még sem érezzük idegennek vagy oda nem illőnek. Szinte tökéletesen kapcsolódnak egymásba a hardcore, a hip-hop, a soul vagy éppen egy sima spoken word kutató karjai, hogy valami különlegeset alkossanak. A lemez változatos és egy pillanatig se unalmas, a riffek sokszínűek és ötletesek, ha kell dallamos, ha kell odabaszós, ahogy az ének is. A hangzás profi és szép, talán túlságosan is. Én elbírtam volna még egy kis utcai mocskot, bár én mindenen, szóval mindegy is. Talán csak az átvezetők vannak kicsit túlzásba véve. Baj nincs velük, csak sokszor megakasztják a lemez lendületét, ami az egész lényege lenne, de így, hogy majdnem 30 perc a lemez, ennyi még belefér.

ajtócsapkodós 8/10

Itt is a kurva anyád putyin.

Wound Man – Human Outline (2023)

Első versenyzőnk a New Bedford-i Wound Man. Akik jó hallható módon nem tudták eldönteni, hogy hardcore vagy powerviolence-t akarnak játszani, így a legegyszerűbb megoldást választották. Játszák mindkettőt, egyszerre. Ennek eredménye ez a csodás 19 perc, amiben egymást váltják a seggrázós hadrcore témák és az ökölrázós erőerőszak szegmensek. A lassú már-már sludge-os részek tökéletesen építik fel a gyors részeket, amitől fejjel akarsz menni a falnak, csak, hogy megbizonyosodj róla, hogy az legalább van annyira kemény, mint amit leművelnek. És van. Az énekes állandó morgása, mint valami veszett kutya csak tovább erősíti ezt a mocskos, sötét hangulatot, ami kb akkor uralkodik el rajtad, amikor egy rossz környéken járva lesed, hogy melyik bokorból fognak kiugrani és lekéselni. Ezek meg lekéselnek a picsába, nagy megfejtések nélkül, csupán hangulatos abálgatásokkal.

Brain Tourniquet - …An Exprexison In Pain (2023)

Jaj, egy másik banda, ami rohadt jó és régóta követem, de mindig elfelejtem a nevét. Még szerencse, hogy az Iron Lung Records hűségesen küldi az értesítéseket, a megjelenéseiről. Mert ez bizony egy Iron Lángos kiadvány, ami már előre vetíti, hogy mit is kapunk, na meg milyen minőségben. A fekete-fehér gyerek koporsós borítóból, már sejthető, hogy itt se fogunk vidámkodni. A második Suicide Gown dal pedig már elég korán meg is koronázza, ezt az érzést. Kicsit hasonló, mint a Wound Man, hangzásban. Viszont itt nem találunk lassú felvezetéseket, hanem csak éppen, hogy pillanatokat, amikor megpihenünk, a rohadt izgi riffelések közben. Mert nagyon izgi témázgatások mennek itt, többször áttekintve más stílusokba is, mint a hardcore vagy már majdnem metalos megoldásokba. Kellően zajos, recseg, ropog, brummog, hümmög, de csak ésszel, nyersnek semmiképpen nem mondanám, de mégis jól esően karistolja a füleket. Az utolsó 10 perces dal pedig isten király. 10 dal, 20 perc, kell ennél több? Na ugye!?

Endless Swarm – Manifested Form (2023)

Az angol Endless Swarm-ot még a Drinking-nek köszönhetően ismertem meg, amikor Béla valami interjúban emlegette őket. Na itt végképp nem kell semmi újdonságot, vagy frissnek ható megoldásokat keresni. Ennek ellenére, a négy lemez közül nekem ez a kedvencem. Mert olyan szintű örömzenélés és stílus imádat van itt, hogy arra szavak nincsenek. Az egész egy szerelmeslevél a 90-es évek powerviolence bandáinak. Rohadt agresszív és gyors az egész, nyilván. Viszont sikerült nekik egy olyan lemezt írni, ami annak ellenére, hogy régi és hasonló megoldások tárháza, még se unalmas. Dalról dalra agresszívabb, dalról dalra keményebb, mindig hozzátesznek egy kis plusz mocskot. De annyira, hogy a végén nem csak a két öklöddel, hanem már a fejeddel is vered a falat. A stílus szerelmeseinek kötelező.

Sea of Shit – Self Titled LP (2023)

Na, ez nem sokkal maradt le az Endless Swarm után.  Hangzásában ez nyilván sokkal kompatibilisebb velem, mert zajos, sípol meg recseg. Egyszerű ember vagyok nekem ennél több nem is kell. Na jó de. És itt meg is kapom. Szinte csak egy perc körüli dalok, amik úgy pumpálják a vért a fejbe, hogy esélyes az agyvérzés is. A tempó eszeveszett, az ének úgy szintén. A legkirályabb mégis az, hogy nem csak úgy oda vannak baszva a zajok, mert attól majd súlyosabb lesz, mint elég sok zenekar esetében. Nyilván én azokat is zabálom. Viszont itt azt az érzést keltik, mintha célja lenne a sípolásnak. Lehet van, lehet nincs, fasz se tudja. Viszont sokszor olyan, mintha az effektek egy külön hangszer lennének és azzal nem csak színesítenek, hanem tényleges dallamokat játszanak. Ami nem csak ilyen zúgás, búgás, hanem tényleges alkotórésze a zenének. Miközben az egész teljesen mosdatlan, üt, vág, harap, karistol és a fogyasztása olyan kellemes, mint a falról lekapart penészé.

Ismeritek azt az érzést, amikor megláttok egy baromi ronda borítót, ami ráadásul black metal is és szinte biztosra tudjátok, hogy ez valami orbitális királyság lesz. Ha igen jó helyen jártok, ha nem meg addig nézzétek a Stikkersvin új lemezének borítóját, amíg el nem fog ez az érzés.

Mostanában nagyon izgalmas dolgok történnek a raw black metal színtéren. Vannak vámpírok (jééj) meg vannak punkok, sőt még indiánok is már, egyik szarabbul szól, mint a másik. Imádnivaló. Az amerikai színtér rohadt erős jelenleg, még én azt veszem észre, hogy a csehek is lekezdtek mozgolódni. Ezt csak így mondom, mert igazából lényegtelen a Stikkersvin szempontjából. Maximum azért nem, mert Ők, mint dánok próbálják az északiak becsületét megvédeni, olyannyira, hogy az év eddigi legjobb black lemezét le is szállították, már januárban.

A Voldsom Trolddom bedobolásával le is kezdődik. Az északi szél fújja a hajunkat, már, akinek van, olyan sebességre kapcsolnak már az elején. A témák egyszerre punkosak, de vannak bennük egy kis thrashes íz is. Pont annyi, amennyi színesít, de nem idegesít. A tempó váltások kiváló érzékkel vannak beiktatva, a meg-meg jelenő, öblös, tiszta énekről meg nem is beszélve. Ebben a lassú, énekelgetős részben csúcsosodik ki a dal, amit utána a tremolo imádás tökéletes le is zár. Ez a szinte tökéletes felvezetés, definiálja az egész lemez, hozzáállását és minőségét. Mégis, a második dal is már egy olyan vicsorgó barbár riffek kezd, hogy csak elégedett tudok csettinteni, ha tudnék csettinteni. A játékos heavy metalos, punkos riffeléseket eszeveszett cséphadarások és csatakiáltások váltják. Így az egész dal olyan, mint egy hullámvasút.

És ez így megy tovább, dalról, dalra. Jobbnál jobb riffek, eszement tempók, kacérkodó punkos, olykor heavy metalos kiállások. A dallamos énekkel még Thor pörölyét is kiénekelnék a kezéből, szóval mind hangszeres és mind vokális téren változatosat és minőségit alkottak. Se híre se hamva, semmi menedzserkedő maszkos bohóckodásnak, itt nincs más, csak a jó öreg északi szelek vagy éppen kárpátok utánozhatatlan rideg, gonosz és lesújtó hangulata.

pajzán 9.5/10

 Fotó: Bodnár Dávid

Létezik egy hivatás, akinek űzői valószínűleg sokkal több, és változatosabb eseményen jelennek meg, mint az „átlag” koncertlátogatók. Nélkülük csak saját, olykor ködös emlékeinkre hagyatkozhatnánk kedvenc előadóink fellépéseivel kapcsolatban. Ők a koncertfotósok. Ebben az interjúban a sokak által ismert Bands Through The Lens mögött álló úriembert kérdezve próbálunk mélyebb betekintést nyerni a koncertfotózás személyesebb szintjeibe.

Szia, a koncertekről, és a különböző social media felületekről sokan ismerhetnek, kérlek mutatkozz be nekünk, mi a polgári neved!

• Szia, először is nagyon köszönöm a megkeresést és az érdeklődést, lassan 39 éve Somogyi Lajos néven futok, amikor nincs az arcom előtt a kamera. Bár, igazából akkor is.

Van-e esetleg polgári állásod? Mi az?

• Villamosmérnökként végeztem, így a telekommunikációban helyezkedtem el egy nemzetközi telco cégnél 15 éve. Azóta is ott koptatom a széket napközben a sokadik pozíciómban, jelenleg a Technikai Konzulens Osztály vezetője vagyok.

Hogy lesz az emberből koncertfotós? (először a fotózás jött? hobbi? tanultad? magad is koncertlátogató vagy?)

• Gondolom mindenki másként indul el ezen az úton, nekem jóval előbb jött az élőzene szeretete és a koncertre járás, mint a fényképészettel ismerkedés. Még talán 2007-ben vettem az első tükörreflexes gépem, egy Nikon D60-t, kit objektívvel, és azt kezdtem hurcolni nyaralásokra, kirándulásra, állatkertbe, stb.. Nagyon szerettem makrózni, madarakat fotózni, amik kifejezetten nyugodt, csendes, pepecselős, türelemjáték témakörök - vicces belegondolni, hogy ez hogy csaphatott át abba, hogy a mosh pit közepén, a kamerát a fejem fölött tartva, vakon komponálok a repkedő műanyagpoharak záporában, az életemért küzdve. :D

2015 végén nem voltam a legjobb passzban és nagyon szükségem volt valamire, ami kirángat az akkori passzív posványból, amiben tengődtem. Nem tudatosan fordultam a fotózás felé - nem is emlékszem már pontosan mikor és mi volt az a pillanat, ahol összeállt bennem a kép, hogy a fotózást akár koncerten is lehet űzni -, de 2016 elején kezdtem el utána nézni, hogy be lehet-e vinni kamerát koncert helyszínekre, kinek kell írni, hogy engedélyt kérjek, és ne a biztonsági őrök vegyék el a helyszínen a gépet és így tovább. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy az akkori D90-em alkalmatlan használható képek készítésére ilyen fényviszonyok és körülmények között, úgyhogy apránként elkezdtem fejlesztgetni az eszközparkot, vettem egy D610-et, fix 2.8-as objektíveket, és elkezdtem olcsó (akkor még 3-500Ft-os) bulikba járni gyakorolni. Később, mikor volt már valami kezdetleges portfólióm, elkezdtem zenekaroknak írni, hogy kipróbálnám magam egy belépőért cserébe, aztán már zenekarok hívtak bulikba – akkor még szintén beugróért cserébe. Valahol itt kezdtem el érezni ennek a terápiás hatását, hogy egy vibráló, színes közösségbe járok, és valamilyen alkotó tevékenységet végzek, amiben ki tudom élni kreativitásom, visszacsatolást kapok, örülnek az emberek a munkám eredményének. Eközben megismerkedtem az akkori színtér ismert fotósaival Hegyi Julival, Totisz Tomival, Bodnár Dáviddal, Horpáczi Dáviddal, Zsiga Palival, Réti Zsolttal, rengeteget tanultam tőlük a szakmázós small talkok alatt, ők meg szép lassan elhitették velem, hogy jó az irány, van értelme ezt csinálnom. Itt jegyezném meg, hogy elképesztően befogadó, elfogadó és segítőkész közösséget ismertem meg a magyar koncertfotós társadalomban, ami nagyon sokat dobott abban, hogy előre jussak. Némi noszogatásra később már jelképes összegekért vállaltam a munkákat, megismerkedtem helyi programszervezőkkel, sajtósokkal, és organikusan kialakult valahogy ez az együttműködés. Bekerültem a megboldogult GMK-ba és Kuplungba, aztán a Dürerbe, beugróskodtam az Akvában és az Opus Jazz Clubban majd szép lassan bejártam az összes kisebb-nagyobb helyet Budapesten és vidéken, illetve megfordultam az összes itthoni nagyobb fesztiválon. Nagyon besűrítve, valahogy így történt, hogy az otthon punnyadásból észrevétlenül felépült egy másodállás-szerelem. Jelenleg a Dürer kert, a Fekete Zaj és Pro Jam Session koncertsorozat állandó fotósa vagyok, vannak fixnek mondható zenekarok, akikkel rendszeresen, de nem kizárólagosan dolgozunk együtt, vállalok zenekari-, üzleti portrékat, céges rendezvényeket és sajtóeseményeket.

Vannak-e olyan bandák, előadók, akikkel a leginkább szeretsz együtt dolgozni?

• Szerencsésnek mondhatom magam, mert csak olyanokkal dolgozom már, akikkel jó, könnyű együtt dolgozni, vagy az emberi oldal miatt, vagy azért, mert a zenéjükkel tudok azonosulni, de a legtöbb esetben ez azért kéz a kézben jár. A kezdetekben menni kellett és mentem is mindenhova, muszáj volt gyakorolni, megismerni a közeget, az írott, íratlan szabályokat, kapcsolatokat építeni, de ebben az időszakban fűti, hajtja az embert a lelkesedés, minden hely, helyzet, ember és inger új, észre sem veszi (kis túlzással), hogy dolgozik. Aztán az idő előrehaladtával letisztul a felekben, hogy kikkel tudnak hatékonyan, jó hangulatban együttműködni és igyekeznek egymás felé tendálni.

Fotózás szempontjából melyik helyekkel a legjobb dolgozni?

• Általánosságban azt mondanám, hogy ott szeretek és tudok jól dolgozni, ahol partnerként tekintenek rám. Ez a többi ott dolgozó ember hozzáállásán jön át, a vezetőségtől kezdve a sajtóson, programszervezőn át a hangos, fényes, pultos kollegáig, akiknek a szakértelme, mentalitása adja meg a hely hangulatát. Az, hogy nyitott, vagy zárt, van-e árok, vagy nincs, sokan vannak-e, vagy csak lézengenek, kicsi, vagy nagy a terem, másodlagos abból a szempontból, hogy szívesen indulok-e el este az adott helyre. Mindig lesz valamilyen hátráltató körülmény, technikai malőr, ez a szakmával jár és felül kell kerekedni rajtuk – részben ez is a dolgom fotósként, szerintem. Az viszont, hogy ezt egy támogató vagy nemtörődöm, esetleg kifejezetten hátráltató közegben kell megugrani, nem mindegy. A fent leírtak alapján úgy gondolom, hogy Budapesten nagyon sok jó klub van – vidéken is jó tapasztalataim voltak általánosságban – de ahol igazán otthon érzem magam, ami a safe space-em, az a Dürer kert.

Mik a kedvenc fesztiváljaid, hová látogatsz szívesen munka, vagy kikapcsolódás szempontjából?

• Kifejezetten utálom a fesztiválokat! :D Na jó, ez persze így nem igaz… Fiatal koromban kivettem a részem a fesztiválokon bulizásból, 10 év Sziget 2012-ig, hetijeggyel, sátrazással, VOLT, Bánkitó és társai, úgyhogy szórakozni csak legvégső esetben mennék már ilyen rendezvényre. Van pár extra név, ami még egy picit csábít, és jó lenne egyszer eljutni (Wacken, Brutal Assault, Hellfest, Glastonbury), mert egy-egy nap olyan line-up van, ami itthon egy félévre vagy inkább egy évre van elszórva. De egyrészt már nem bírja a szervezetem a 4-5-x napos megőrülést, másrészt nem is biztos, hogy meg tudnám emészteni azt a tömény zenei ingert, amit egy ilyen helyen kapnék. Öregszem, azt hiszem. :D

Munka szempontjából megengedőbb vagyok. Ha egy zenekar hív fellépésre, esetleg még egy-két bandát össze tudok szedni aznapra, akkor beülök a kocsiba, lemegyek, meglövöm és irány haza. Ha az egész fesztivált kell fotózni, egy helyszín van, amit évek óta örömmel vállalok el, ez pedig a Fekete Zaj fesztivál. A szívem csücske a helyszíntől kezdve, a stábon át, a zenei és off-programokig. Őrületes meló persze 4 napon keresztül, 4-5 színpadot, napi 20-25 zenekart egyedül vinni (+az off-programok és életképek) másnapi leadásokkal, de ott valahogy máshogy fárad az ember, máshogy telik az idő, amennyire leszív, annyira fel is tölt. Új, hasonló versenyző volt a tavalyi évben a Hell Vill, ahol első alkalommal dolgozhattam, ez is egy nagyon szerethető fesztivál, szívesen dolgoznék a csapattal újra. Ennél többet, nagyobbat már nem szívesen vállalnék be, azt hiszem. Még a kezdetekkor nagy álmom volt, hogy egyszer bekerüljek a Rockstar photographersbe, akik a legnagyobb feszteket viszik itthon, de ahogy szép lassan mentem bele a szakmába, és mértem fel, mekkora munkával jár egy ilyen méretű fesztivált fotózni - akár csapatban is - egyre inkább halványult bennem ez a vágy. Meg azért azok a srácok többszörösen díjazott fotósok, nem az én ligám. :) Az otthonos méretű Zajon napi átlag 16-18km-t lesétálok reggel 10-től hajnal 2-ig, 7-8kg felszerelésben. Egy Sziget méretű fesztiválon szerintem az első nap elpatkolnék…

Megfigyeltem, hogy a különböző fotósok képeikkel igyekeznek egyfajta egyediségre törekedni. Neked van-e kedvenc technikád, metódusod, amivel dolgozol? (ha nem titok….esetleg kicsit írd körbe, légyszi)

• Huh, nem érzem magamban, hogy ez nálam törekvés lenne. Azt se igazán, hogy egyediek lennének a fotóim. Vagy inkább úgy mondom, hogy ha elém raksz 5-5-5 képet Hegyi Julitól, Bodnár Dávidtól és Sincotól mondjuk, akkor csont nélkül megmondom neked, melyik kié. Én nem látom, hogy az enyémek ennyire önálló egyéniséggel bírnának. Hacsak nem úgy, hogy ha nem a fenti három emberé, akkor lehet, hogy az enyém? :D

Alapvetően Lightroomban dolgozom, koncert anyagba nagyon ritkán nyúlok bele Photoshoppal. Biztos vannak egymásba folyó „korszakok” az utómunkám stílusában, de ezeket részben az alakította, ahogy fokozatosan megtanultam használni a szerkesztőket, újabb és újabb trükköket ismertem meg, részben pedig ad-hoc, mi állt jól szerintem annak a bulinak. Van mondjuk egy régi kattanásom, ami a mai napig kitart: valahogy igyekszem visszahozni a zenészek bőrszínét. Egyszerűen kiborulok, ha hupikék-törpikék feje van a zenésznek, vagy vörösen lángol az egész arca. Pedig így nézett ki a koncerten, ez a valóság, de én megőrülök tőle. Valamit el kell kezdenem ilyenkor mókolni rajta, de ez is csitult már a kezdetekhez képest. Ez van, hogy egyszerűbb feladat, pár csúszkával megoldható, van, hogy kicsit jobban rá kell feküdni, szelektív színezéssel, maszkolással, stb..

De ezt se gondolnám, hogy egyedül az én kattanásom. Természetesen van jó pár, az évek alatt elmentegetett presetem, de ezek is inkább kényelmi megoldások, mint esztétikai megfontolás. Egyszerűen addig piszkálom a képet, amíg azt nem érzem, hogy kész.

Van-e olyan képed, amivel valamit „nagyon elcsíptél”? Mi a sztorija? (esetleg mellékeld, kérlek)

• Eddigi egyik kedvenc képem a 2019-es A38-as Unearth, Darkest Hour, Misery Signals bulin született, az egyik kedvenc zenekaromról, az Unearth-ről.

A story pedig szerintem jól példázza, hogy nem minden a tudás, vagy a technika, kell sokszor egy jó adag szerencse is, a klasszikus jókor jó helyen. Ez a kép egy szám kiállásánál született, ahol a rutinosabb koncertlátogató, tudja, hogy „valami készül, valami jön”. Nos, az Unearth-ös srácok szeretnek ugrálni. Zene elhallgat, minden lámpa le, negyed másodperc sötétség után a közönség arcába robbannak a stroboszkópok, látni villódzva, ahogy elrugaszkodnak a színpadon, Bodnár Dávid cimborámmal meg egymás mellett, szinte egyszerre elkezdünk az első sorban vadul exponálni. Az egy dolog, hogy az ember megtanulja az évek során egy másodperc alatt behúzni a megfelelő értékéket a vázon éles szembefényre, vagy, hogy hány expot készít 1mp alatt a gépe, viszont szegény Dávid pont a strobik sötét fázisát kapta el, és a teljes sorozata totál fekete lett, nekem meg a kb. 20 képes sorozatból kettő kapta el pont a világos pillanatot, ez az egyik. Hozzáteszem, itt is félrement a fókusz és csak a széleslátó obi + szűk rekesznek köszönhető, hogy használható lett. A kedvenc képem, de persze ezzel sem vagyok elégedett teljesen… :D

Van-e valami további, zenével kapcsolatos hobbid? (hangszer, lemezgyűjtés, merch halmozás, karszalag-gyűjtés)

• Autodidakta módon nyüstöltem a basszusgitárt és a gitárt a húszas éveim közepén, de nem volt velük semmi tervem, nem akartam bandát alapítani, vagy csatlakozni, jó időtöltés volt gyakorolni és lassan egyre kevésbé borzasztóan eljátszani azokat a számokat, amiket szerettem volna megtanulni. Hasonlóan indult a dobolás is pár éve, bár ebbe már kicsit több energiát fektettem, Gálos Ádámnál és Veress Marcinál is tanultam, termem is van, de továbbra sem cél az együttesben zenélés. Kikapcsol a gyakorlás repetitív már-már meditatív jellege, és élvezem, hogy tyúklépésben ugyan, de fejlődök.

Aztán, hobbinak ugyan nem mondanám, de igyekszem támogatni a zenekarokat merch vásárlással, és szeretnék bíztatni mindenkit, hogy tegyen hasonlóképp. A legegyszerűbb és legközvetlenebb formája a támogatásnak, nagy szükségük van rá, te meg egy király pólóval/pulcsival gazdagodsz. � Ugyanitt, évek óta küzdök a vinyl gyűjtés démonával, még ellenállok, de némelyik lemez olyan gyönyörű, hogy érzem, el fogom bukni ezt a csatát előbb vagy utóbb és a gatyám is rá fog menni!

Milyen zenét hallgatsz szívesen?

• A koncertfotózásnak köszönhetően rengeteg olyan zenekart ismertem meg az elmúlt 7 év alatt, akik valószínűleg nem jöttek volna szembe. Nem azt mondom, hogy a zenei ízlésem gerincét nem a rock-metal bandák teszik ki mai napig, de sokat formálta a playlistemet Jónás Vera búgó hangja, Mörkék stenkje, Deva elektro-lebegése, az Esti Kornél melankóliája, Pátkai Rozi sanzonjai, a Góbé világzenéje, vagy a Colorstar lüktetése és a végtelenségig sorolhatnám. Csodálatosan sokszínű a magyar zenei színtér és nincs hét, hogy ne ismernék meg valami újat, ami betalál és aztán elnyammogok rajta egy darabig. És természetesen magával hozta az új külföldi zenekarok felfedezést is, nem is mennék bele a felsorolásba mert egy hétig itt ülnénk.

Van-e bármilyen vicces, necces, fura sztorid a koncertfotósi tevékenységedből?

• Fuh, van pár, objektív elejtéstől kezdve, punk karácsonyon színpadról repülő punkot arccal levételen át a rossz helyszínen megjelenés után pánikszerűen a jó helyre áttaxizásig, de számomra a legkínosabb talán a legutóbbi volt. Elöljáróban, nálam alapszabály, hogy külföldi fellépőnél nincs fanboy-kodás a backstageben, nem kérünk közös selfit, nem akarunk aláíratni polót, nem akarunk barátnőt/havert bemutatni, nem tukmálunk pálinkát, stb. A munka miatt vagyok ott, ha ők kezdeményeznek interakciót valami szervezési/technikai dolog miatt, illedelmesen válaszolok, és megyünk tovább, még akkor is, ha netán a kedvenc zenekarról van szó. Legyen profi az ember, vagy mi. No aznap jó profi módjára iszonyat késésben voltam a legutóbbi August Burns Red Akváriumos bulijáról, mert szokás szerint menet közben derült ki, hogy az előzenekaroknál is csak az első három számot lehet lőni az árokból és már javában ment az első dal. Loholok át a tömegen az Akva túlsó végében lévő backstage folyosóra nyíló ajtó felé, kabátban, óriás táskával a hátamon, zihálva, izzadva, mutatom a karszalagom az ellenőrző srácnak már messziről, lepittyenti a beengedő kártyát a záron, kb. röptében tépem fel az ajtót, lendületből rombolnék tovább, erre ott áll velem szemben a másfél ember széles folyosón Matt Greiner, a kedvenc dobosom valaha, legalább annyira megrökönyödve és tanácstalanul, mint én. Se kép, se hang az agyamban, teljes black-out egy fél másodpercig, processing, közben Matt enyhén zavart arccal, illedelmesen oldalvást fordul, hogy elférjek, én meg ismét profi módon, lányos zavaromban azt tudtam kicsiholni magamból, hogy „CSÁ!” és sprinteltem tovább, hogy elérjem legalább az utolsó másfél számot. Mai napig fogom a fejem ha eszembe jut, hogy ez mi az isten volt…csá!?…TÉNYLEG?! Ha valahogy újra először találkozhatnék Matt-tel, biztosan nem így akarnám.

Mit csinál egy koncertfotós szabadidejében?

• Elsősorban annyit alszik, amennyit csak tud. :D Mivel a koncertfotós énem szabadideje főként az irodai munkaidőm, így a változatosság kedvéért javarészt dolgozom. Ezek mellett próbálok a barátaimra is időt szakítani élőben, vagy ha máshogy nem, az online térben egy kis társassal. Ott van a dobolás, szeretek olvasni, főzni, vagy csak kisütni az agyam valami sorozattal, illetve remélem, hogy tavasztól legalább 26-28 órából fognak állni a napok, mert szeretném a rendszeres sportolást is visszaépíteni a hétköznapjaimba.

Ha van bármi, amit kihagytam, amiről szívesen írnál, kérlek ne tartsd magadban!

-Köszönöm szépen az interjút! :)

 Fotó: Hegyi Lily Juli

 Bands Through The Lens | Facebook

Vannak olyan zenék, amik számomra leginkább olyan épületekre hasonlítanak, amik bármely korban, bármilyen díszletben helytállók. Ezek az emberkéz által emelt struktúrák annyira tökéletesek, mégis letisztultak, hogy egy történelmi drámában, vagy egy sci-fi környezetében is jól mutatnak.

Számomra a Kajgūn pontosan ilyen zene.

2022. júniusában rögzítették live session-jüket, a Csend stúdióban. A Raur névre hallgató anyag nemrég került publikcióra. 

A zene az első percétől elragadja a hallgatót. Hangszerelés tekintetében különleges, és kreatív a produkció. A basszus, gitár, billentyűk, dob mellett szaxofon, teremin, hegedű is helyt kapott az anyagon, bár ez a hangszerpark az avatottabb zenebarátok számára nem ismeretlen. Söpi nyolchúros gitár-/és érintő nélküli basszusjátéka azért igen nagy megfejtés a penegtős hangszerek pástján. Nem holmi virtuozitást kell keresni, csak annyira odaillő húrjátékot, ami gyakorlatilag tökéletesnek mondható. Sok jazzes elem merül fel a zenében, nem véletlenül, a zenészek hátterét ismerve. A ritmikus, és szólisztikus elemek úgy forognak egymás körül, hangszerről-hangszerre vándorolva, ahogy egy naprendszer kering.

Fotó: Szalontai Péter

Nem igazán láttam értelmét a felvétel trackjeit egyenként bemutatni. Véleményem szerint, aki ezt az anyagot elindítja, és nem kapcsolja ki – valami teljesen indokolatlan oknál fogva - az első 15 másodpercben, az úgyis végig fogja hallgatni, mivel ez a zene pontról pontra szövődik egybe.

Hipnotikusan forog a világzenei, a doom, a jazz, a stoner, a klasszikus, a modern metál elemek garmadája. Nem is kell jobban definiálni a Kajgūnt, definiálja ez magát.

Úgy gondolom, mindenki számára befogadható, és újat nyújtó produkció ez. Nagy értéke a magas élvezeti értékén kívül azon múlik, hogy észrevétlenül, tökéletesen egyensúlyoz a klasszikus-, és a könnyű zene határán. Sehol nem tapasztalni erőlködést, izzadságszagot….és mindez impró…(hands down). Ez egy olyan, zenei Rubik Kocka, aminek kirakása még a színtévesztők számára is óriási élmény. 

https://youtu.be/9EFSh4dz9mQ?t=1

Music | Kajgūn (bandcamp.com)

Milyen szégyenteljesen jó már, hogy van itthon olyan hazai kiadó, aki egy nap kettő lemezt is ki tud dobni. Még hozzá úgy, hogy mind a kettő hazai és hiába jönnek ugyanonnan és hiába hasonlóak is, mégis csak egyediek és különlegesek.

Halott Kígyók – S/T (2023)

Debüt lemez vagy mi, ami kurva jól szól. Ez is tök jól mutatja ennek a kriptás kollektíva dolognak a sokszínűségét. Mert én azt várnám, név alapján, hogy minden a mikrofonba van fosva, mint a Parlag. Itt pedig ez közel sincs így, sőt. A fókusz egyértelműen a gitárokon van, nem is hiába mert olyan gitározgatások mennek itt, hogy a fal adja a másikat. Mert azok is kígyók, csak nem halottak. Jönnek, mennek, vonaglanak, valami eufórikus lázálomban. Full drogos, de mégis jól átgondolt és követhető minden. Nyakon öntve a post punk táncolhatóságával és a hardcore egyértelmű pimaszságával és horzsolásával. A témák pedig vannak annyira játékosak, hogy a 90-es évek noise rock-ja simán eszembe jut. A rikácsolós csajszi ének meg már csak hab a tortán.

vonaglós 8/10

Pletyka – Demo (2023)

Ez már egy nehezebb falat. Legalábbis számomra az volt. Ez betudható annak, hogy korán sem annyira egyértelmű, mint a Kígyók. A boszorkányos borító előre vetíti, hogy milyen hangulatokkal kell itt számolni. A hangsúly a basszuson és a szintin van. Álomszerű víziók, éjszaka a csillagos ég alatt sétálgatás, amikor úgy érzed, hogy nem vagy egyedül, mert valaki figyel és a biztonság kedvéért összébb húzod magadon a kabátot, mintha az megvédene bármitől is, faszák ezek a kényszercselekvések.  Nagyon fura és elvont. Lehet azért, mert mélyen legbelül hímsoviniszta vagyok. Egyébként meg mi férfiak, a legtöbbször, külső szemlélőként tényleg ilyen felfoghatatlan, fura, elvont, érzelmes és varázslatos dolognak látjuk a nők világát, meg magukat a nőket is. Persze itt a téma közel sem ilyen fasza dolgokról szól, mert a mai világban, itt Kelet-Európában, azért lehetne még mit javítani a nők helyzetén és bánásmódján. De legalább nyerhetünk ebbe egy kis bepillantást, nem állítom, hogy minden pillanatában tetszik, még azt sem, hogy értem. Nem is tudom, hogy érthetem-e egyáltalán. Annyi biztos, hogy ez az álomszerű elvont utazás a női lélekbugyraiba, ettől függetlenül, értékes és érdemes a figyelemre. Aztán mindenki kiveszi belőle, ami neki kell, elgondolkodik kicsit vagy nem, és csak élvezi a szinti hullámokat az éjszakában.

álomjáró 6.5/10

Vegyetek kazit! 
https://szegyenkazettak.bandcamp.com/merch

<Scroll down for the English text>

Elég impozáns triumvirátust soroltam fel a neved mellett, van még más projekted is?

Nem tudom megítélni belülről, hogy mennyire impozáns, nem is az én dolgom. Annyit tudok csak hogy motivált vagyok, és hogy remek dolog tervezni és haladni A pontból B-be. A párhuzamos projektekkel kapcsolatban az a jó, hogyha az egyik beragad, a többivel akkor is lehet haladni.

Szerencsémre, egy csomó másik projekttel is dolgozom ezen a hármon kívül. Például a Diabolus in Musica ami az Ørdøg akusztikus elágazásaként indult, hamarosan saját dalokkal készül albumot felvenni. Ott van a Graphite 3,6+ ami egy kocka trió, Vincenzo barátom vezetésével, aki egy legendás
demoscene zenész, illetve Suby barátommal, aki pro sim racer és a gitáros társam a SIDRIP Alliance nevű C64 cover zenekarban. Ezt is demoscenerekkel csináltuk, jelenleg passzív, csakúgy, mint az RKH
rap-metal projekt, ami a 90-es évek elején alakult és tíz évente feltámad. Ezek lassabb projektek, de mindig forralunk valamit.
Mindezeken kívül, itt-ott belelóg az ujjam dolgokba, nevesítve vagy nem. Például én vagyok a négykezű gitáros légy a Chicken Police című játékban. Nem unatkozom.

Mesélj kérlek kicsit a NecroPolo-ról! Mit takar ez a projekt, honnan és merre
tart?

A NecroPolo a legrégebbi projektem, ami 1989-re nyúlik vissza. Egy Commodore64 számítógéppel és egy hordozható, több sávos magnóval kezdődött minden. Szerintem azok közül, akik ismernek mint gitárost, kevesen tudják, hogy az első hangszerem nem a gitár volt, hanem egy számítógép. A korabeli
C64 zeneszerzők pont ugyanolyan hatással voltak rám, mint a meghatározó rockzenekarok abból az időből.
A 90-es évek eleje nekem arról szólt, hogy próbáltam belerázódni a C64 zeneírásba és mellette a gitározásba. Ez utóbbit az akkori, masszív és változatos rock és metal scene felhozatala indította el. Elég korán elsodortak a súlyosabb zenék. Valószínűleg ez a NP projektben is lecsapódott. Néhány év alatt elegendő mennyiségű C64 zenét csináltam ahhoz, hogy szerencsét próbáljak a demoscene-ben, ami végül nem járt sikerrel. Részben azért, mert a közvetlen közelemben senki sem fejezett be semmit, amibe belekezdett, és részben a "nagy" demoscene lekezelő, nagyképű, elitista beállítottsága miatt.

Világéletemben utáltam a sznobériát. Ennek a szöges ellentéte volt abban az időben a barátságos underground rock / metal közösség, ami egy szinten kezelt mindenkit, szóval végül kikötöttem '92-ben egy rendszeresen koncertező zenekarban. Bedobozoltam a C64-et. Ettől függetlenül, C64-en született riffek, részek és ötletek folyamatosan szivárogtak át a zenekari projektjeimbe, ez a tendencia ma is tart.
Szóval, 15 év szünet után akkor poroltam le a C64-et amikor közeledett a 20. zenészi évfordulóm 2009-ben. Annyira mélyre visszaástam a gyökerekhez, hogy végül újra elkezdtem C64-en zenét írni, és azon nyáron csatlakoztam a 8 bites demoscene-hez is ami szerencsére addigra egy remek közösséggé nőtte ki magát. Az itt megélt jó élmények hatására úgy döntöttem, hogy nevesítem és rendszerezem ezt az ősrégi projektet.

Ősi floppy lemezek és kazetták kerültek elő. Évekbe telt minden használható részt, demót és félkész zenét megcsinálni és befejezni. 2015 végén zárult le ez, amikor is a visszatérés óta keletkezett új zenékkel együtt három tematikus kollekcióba szedtem ezeket (Darth SIDe, Voyage Eclectique, Zeros as Ones), 20-30 C64 trackkel albumonként. Utána persze jött az a kérdés, hogy: oké, de innen hogyan tovább? Az egyik, audio kazettára rögzített régi demo ötletei alapján elkezdtem kísérletezni a C64-gyel modern többsávos felvételeken. Hangszerként használtam ugyanúgy, mint mondjuk, mint a gitárt vagy a dobot. Azóta 3 ilyen album jelent meg (Aenthera 2016, Hypergame 2017, Destronnauth 2019), ezeken C64 adja a sound gerincét. Jelenleg a negyedik album készül, NecroLepsy címmel. Sok dolog fut mostanában párhuzamosan, ezért ez egy kicsit hosszabb szülés lesz most,várható megjelenési dátumot inkább meg sem próbálok mondani.

Milyen/mekkora NecroPolo nyilvánossága, milyen közeget mozgat meg?

Egyáltalán nincs agresszívan promotálva a produkció, szóval lövésem sincs, hogy mekkora csoporthoz szól. Az egyetlen konkrétum az, hogy a napokban iratkozott fel a csatornára a 666. néző, ami azért eléggé metal. A streaming statisztikák alapján csináltam nemrég egy videót a nézők országairól százalékos arányban lebontva. Nem kis meglepetésemre azt láttam, hogy csak 10% magyar. Ezért van az összes platformon a kommunikáció angolul.
A hallgatók összetételét a hozzászólók kérdései alapján tudnám nagyjából leírni. Chiptune kedvelők, C64 megszállottak, metalőrültek, gitár tech mániákusok, retro fanok, demoscenerek, undergrounderek. Kívülállók, mint én.

Hogy zajlik a kreatív munka ebben a projektben? Milyen témák alapján írsz, mik a hangszerelés
főbb pontjai?

Valószínűleg a legnagyobb különbség köztem és egy nem-kocka gitáros között a zeneírási
gyökerekben található meg. Mivel ezt az egészet én a C64-en kezdtem el felfedezni, a gép limitációi miatt (3 csatorna, 4 hullámforma, és szevasz) eltökélt minimalista lett belőlem. A mai napig 3 részre bontva értelmezem a zenét: groove (dob), basszustéma vagy riff, melódia. Akkordokban például sosem tudtam gondolkodni.
A másik furcsa dolog a transzponálás és az ütemezés lehet. A legtöbben úgy szokták használni a hangnemet, mint egy horgonyt, az akkord fokokat pedig mint egy térképet. Én egyáltalán nem tartom ezeket szem előtt, ezért gyakran ki szoktam ugrani ebből a keretből. Ez azért alakult így, mert a transzponálás a C64 trackerekben egyetlen egyszerű parancs, amire eléggé rákaptam már az elején, mivel tetszett a feszültség, amit okoz. Az ütemezés szintén ide tartozik, mert elég egy egyszerű összeadás/kivonás parancs és az ütem máris nem 4/4 hanem 5/4 vagy 3/4 és így tovább. Aztán a végén megpróbálom ezen a hullámvasúton összekötni a pontokat a melódiával. Gondolom ennyi év ezen a vonalon egy elég furcsa dallamvilágot tud kialakítani. Egy csomó dolog, ami nem logikus másoknak, nekem teljesen természetesnek tűnik. Maga a zeneírás teljesen kiszámíthatatlan, nem tudom mi fog történni a következő pillanatban amikor nekikezdek. Minden egyes alkalom egy felfedezés.

Furcsa volt ezzel szembesülni amikor a IV. Henrik dráma film átiratának zenéjén dolgoztam tavaly. Szalkai Péter filmrendező barátom mondta, hogy lényegében ez minimalista hangszerelésű C64 zene, csak nem C64- en.
Ami a zeneszerzést illeti, még akkor is ha alapjában véve gitár riffekre alapul az egész, a riffeket nem gitáron találom ki. Ha gitározom, akkor általában villámgyorsan bezárom magam egy dobozba, aminek a fala az, ahogyan játszom és ami kézre áll gitáron. Szóval, hogy ezt elkerüljem, billentyűn születnek a riffek. Szintetizátoron egyáltalán nem vagyok annyira képben, mint gitáron, szóval nekem ez egy végtelen
felfedezés. Néha még ezt is elhagyom és direktben programozom fel az egészet egy C64 trackerben hangszerek nélkül, hogy egyedül a dallamérzékemre hagyatkozzak.
Ami az inspirációt illeti, azt megpróbálom elkerülni, hogy a kedvenc albumaim és előadóim túlzottan belerázódjanak abba, amit csinálok. A zene ugyanúgy absztrakt történetmesélés mint a film, a könyvek, a
versek vagy a játékok, csak más a médium. Inkább ezekből merítek. Például, eléggé megszállott gamer vagyok. Rengeteg zenét inspirált az, ahogyan elvesztem egy-egy game world-ben. Mass Effect, Death
Stranding, Horizon Zero Dawn, Witcher, Cyberpunk2077 vagy Dead Space és a többi, elég sokáig sorolhatnám, egészen a C64 időkig visszamenőleg. Persze olyan is van, hogy valóságban megtörtént dolgokról szólnak ezek a történetek. Hú, szokták ilyenkor kérdezni, de hát ez instrumentális, nincs is szöveg. De minek? Rád vár az értelmezése. Mondjuk meglepődnék, ha rózsaszín csillámpónik
jutnának az eszébe annak, aki meghallgatja. Inkább a sötét oldalról szivárognak át dolgok. Mondjuk, ha világvége, akkor Melankólia és nem az Armageddon. Ha űrutazás, akkor Event Horizon és nem Star Wars.

Ami a technikai oldalát illeti, szerencsés vagyok mivel a 90-es évek vége óta dolgozom
hangtechnikusként. Producerként szintén volt szerencsém több tucat albumon dolgozni, szóval a felvételkészítés, keverés és mastering ismerős terep. Mostanában eléggé minimalista felszereléssel
dolgozom, de minden van kéznél, ami kell, és semmi sincs ami nem. Technikai háttér nélkül eléggé körülményes lenne ezt csinálni, mivel ez erősen technikai sport.

A rig rundown videódban említetted a Judas Priestet, mint példaképet és impressziót. Kik/mik
határozták meg munkásságodat? (előadók, bandák, művészek, filmek, művészeti irányzatok)

Az első tudatos zenei élményem gyerekként a lemezjátszó hallgatás volt otthon. Édesapám
szerencsére olyasmiket hallgatott, amik jól passzoltak egy szépreményű gitáros palántához. Queen, Pink Floyd, Judas Priest, AC/DC, ZZ Top és rengeteg jó 70-es évekbeli zenekar. Aztán 1985-ben kaptam egy C64 gépet és elég gyorsan azon kaptam magam, hogy az ott hallható zenék jobban érdekelnek, mint a játékok. Marting Galway, Rob Hubbard, Matt Gray, Ben Daglish és a többi korai C64 zeneszerző óriási hatással voltak rám, szóval a C64-en ugyanannyit szólt a zene, mint a lemezjátszón. Akkortájt kezdtem érdeklődni olyan elektronikus zene úttörők munkássága iránt, mint Jean-Michel Jarre, Kraftwerk vagy Yellow Magic Orchestra. Ez az egész jól megfért a Star Wars világával és a sci-fi könyvekkel, amit faltam gyerekként.
A 90-es években aztán beszippantott az underground zene. A MTV (Music TeleVision) műholdas csatornának elég nagy szerepe volt ebben. minden vasárnap éjszaka volt két műsor, a Headbanger's
Ball, ami metal és a 120 Minutes ami alter. Az előbbin olyan zene ment, ami tetszett, az utóbbin olyan ami annyira nem, de mivel az összes furcsa zenét belegyömöszölték abba a műsorba, azért ott is előfordult olyasmi, amire felkaptam a fejem. Nem árt némi tudattágítás sosem. Aztán ha megfogott valami, másnap hétfőn már tepertem is a KÁOSZ lemezboltba. Nem tudom, most is több szekrényre való kazettám porosodhat valahol. Végülis, ezek a zenék adták meg az alapot annak, ahogyan ma is játszom. Helmet, Prong, Pantera, Faith No More, Soundgarden, Metallica, Slayer, Sepultura, Neurosis, White Zombie, Alice In Chains, Korn, Devin Townsend, Filter, na meg persze persze VHK és ős-Bikini, ami az itthoni színteret illeti. Napokig lehetne sorolni. Elég gazdag zenei paletta volt akkoriban, ami a filmekkel és a könyvekkel együtt teljesen ki tudott ütni. Ponyvaregény, Gyalog-galopp, Leon a profi, Brian élete, Trainspotting, Aliens, 12 majom, Baraka, Catch 22 ami könyvben is kegyetlen nagy, és persze Douglas Adams és Kurt Vonnegut könyvek minden mennyiségben.

Nagyipari sci-fi rajongó vagyok, gyakorlatilag mindent elolvastam akkoriban, amihez hozzáfértem.
A 2000-es években akadtam bele olyan zenekarok munkásságába, mint a Mastodon, Messugah, Rammstein és Gojira. Olyan zenék, amiket nagyjából velem egyidős arcok játszottak. Amikor pedig nagyiparilag turnézni kezdtünk a Wackorral, ráébredtem, hogy mennyi jó kortárs zenekar van itthon is. Watch My Dying, Isten háta mögött, Superbutt, Neck Sprain, Blind Myself, Subscribe, Remorse, Mytra, Mood, Cadaveres/CDT, Korog és így tovább, ez sem lenne rövid lista, ha végigírnám. Az ezekkel a zenekarokkal kötött barátságok inspirálták az ember arra, hogy végig verjen egy normális minőségű album felvételt ami akkoriban méreg árban ment, leszervezzen egy teljes turnét és így tovább.
Akkoriban, az internet játék volt, az MP3 BSA bűncselekmény, a flyereket papírra nyomtatták
nyomdában és a promóció nem Facebookon történt hanem kezünkben tapétaragasztóval, a hónunk alatt plakát pakkal, és a várost az falak meggyalázástól védő, végig a sarkunkban járó rendőr járőröktől akik elől úgy lopakodtunk sarokról sarokra mint a ninják. Így visszanézve, olyan mintha a múlt században lett volna. Mondjuk, konkrétan akkor volt.

Az elmúlt 10-15 évben a Youtube és a streaming minden gátat átszakított, azt nézel amit akarsz, tartalomáradat van. Ha valaki most kezdi ezt az egészet, viszonylag könnyű dolga van mert a legtöbb promóciós eszközhöz azonnali hozzáférést kaphat és direktben el lehet érni embereket. Minden adott, ami jó a zenei világnak. Ettől függetlenül, általában eléggé üresnek érzem az új dolgokat. Mindennek copy-paste íze van. Persze vannak kivételek. Bírom a Wulfpecket és Louis Cole is egy UFO zseni szerintem. A Polyphia nem az én zeném, de újítók, jár a pont ott is. A Periphery is egy izgalmas projekt. A technikai oldala is. Hangzásban ők vezetik az egész metal csordát, Nolly egy elképesztően jó hangmérnök. Szóval ha valaki kíváncsi rá hogy mi a pálya éppen hangzásban, csak meg kell hallgatnia a legfrissebb albumukat. A következő albumukig mindenki úgy akar majd szólni. Szóval, miután Nolly letépi a pofámat ilyenkor, megpróbálok valami teljesen mást csinálni. Viva underground.

Amikor nem egyedül dolgozol, kik a „bajtársaid”?

A NecroPolo egy egyszemélyes projekt. A teljes zeneszerzési, felvételi és produkciós folyamatot én csinálom videókkal - album borítókkal együtt, bár a negyedik album borító design Schiszler Ádám barátom munkáját dícséri majd. Enyhén szólva sem vagyok egy vizuális művész, viszont jó móka és kihívás. Attól függetlenül, hogy egy emberes projekt, néha persze tanácsot kérek olyan hangmérnök barátoktól, akiknek adok a szavára. Ilyen például Vince "Vincenzo" László sound designer (Witcher III, Project Cars II, Crysis stb), Nóniusz Gábor procducer (Antares, Tündérvese, Riddler stb) vagy Matt Gabnai sound designer (Minotaur, UBIsoft, Epic Games, Cloud Imperium Games stb). Ezek az arcok Mátrixban érzékelik a dolgokat, mint Neo. Technikai nyelvet beszélnek, amit én. Időnként teszteljük egymás mixeit.

A NecroPolo projekttel szöges ellentétben, az összes zenekar viszont ahol játszom, közösségi munka. Ezeket egyáltalán nem csinálnám egyedül. A kreatív folyamat része a tagok közötti dinamika, egyfajta közösségi élmény. Az is fontos hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Ha nem így lenne,lehetetlen lenne évente 60-80 napot eltölteni egy buszban összezárva.

Ha választhatnál bárkit, kivel dolgoznál együtt legszívesebben? (elsősorban zenére gondolok)

Mivel tech beállítottságú vagyok és elsősorban a technika, valamint az alkotási és produckiós folyamat érdekel, olyanokkal dolgoznék szívesen együtt, akik ebben mélyebben benne vannak, mint én. Nem is igazán dolgozni mennék hozzájuk, hanem beszélgetni, tanulni. Ilyenek például Andy Sneap producer
(Judas Priest, Exodus, Slayer stb), akinek csak olyan anyagait hallottam, amik belevertek a földbe. Vagy a Messugah, ahol mindenki nyakig benne van a sound design-ban is és nem véletlen, hogy olyan korszakalkotóan szól a zenekar ahogyan szól. Vagy Devin Townsend aki, megintcsak egy teljeskörű tech figura azon kívül, hogy elképesztő zenész-dalszerző, és persze még sokan mások. Kíváncsi lennék arra hogy mi alapján hoznak döntéseket, hogy annyira ösztönös-e ez az egész, mint nálam vagy van valami bevált módszerük, amiből tanulni lehet. "Tik-Tak Tik-Tak öregszel", ahogy a Rammstein mondta: Egyre
hatékonyabbnak kell lenni. Mindig van min optimalizálni.

Ha a munka részét nézem akkor én legszívesebben mindig a saját produkciókon dolgozom, mivel számomra azok a legfontosabbak. Ez persze nem zárja ki, hogy időnként külsősként dolgozzam más zenekarok anyagain is. Jó emlékeim vannak: Burnout, Morning Star, Vili-T, Sunseth Sphere vagy az azóta sajnos feloszlott francia Absurdity és így tovább. Ez is egy szép hosszú lista lenne. Szerencsés vagyok ezzel, hiszen nemcsak jól sikerült anyagokat, hanem barátságokat is eredményeztek.

Hogy született a Neurosis feldolgozás ötlete? Miért a My Heart for Deliverance-re esett a
választás? Milyen a kapcsolatod a Neurosis-szal, mit jelent neked ez a dal?

Valamikor a 90-es évek vége felé botlottam bele a Locust Star című dalukba, mondtam is magamnak, hogy jesszusom, na ez valóban egy súlyos és hiteles zenekar. Pár évre rá KisQn barátom nyomott kezembe egy Times of Grace kazettát, ami természetesen levitte a fejemet, de csak akkor kezdtem el 0-24 hallgatni amikor KisQn meghalt. Azóta a Neurosis olyan szerepet tölt be nálam, mint egy világítótorony. Hazavezet a viharban. A My Heart for Deliverance a Honour Found in Decay albumról való 2012-ből, ami finoman szólva, nem volt a legjobb évem. Utána ez a dal volt az egyik "soundtrack" ahhoz a folyamathoz, amikor felálltam a padlóról. Sokszor tervben volt, hogy valamelyik zenekarral eljátszom élőben tiszteletadásképpen, de sehová sem illett igazán. Aztán végül ez egy chiptune estén történt meg 2022 decemberben a Bit'em Up rendezvényen, a NecroPolo projekten belül ahová talán a legkevésbé passzolt. De másik oldalról, van az annyira eklektikus élőben, hogy ki sem lógott annyira.

Mi jelentette a legnagyobb nehézséget ebben a feldolgozásban?

Azt leszámítva, hogy nem ült itt a zseniális Steve Albini producer, aki a Neurosis anyagokon dolgozik, három dolog volt. Az első az, hogy az enyém nem egy élőben játszó zenekar felvétele. A Neurosis egyben szokta feljátszani a lemezeit, ez ad egy speciális lüktetést az egésznek. Az én verziómban mindent én játszottam fel külön-külön, itt elkerülhetetlen egy kis szintetikus utánérzés. Nem nagy dolog, de mindenképpen különbséget okoz. Maga a technikai része nem volt nehéz, hiszen a Neurosis megírta a nótát tökéletesen. Azon túl, hogy be lett gyakorolva minden, a koncert verzió felvétele egy délutánt vehetett igénybe. A kibővített youtube verzióhoz további egy délután kellett keveréssel, masteringgel és mindennel együtt.

A másik dolog az ének volt. Valahol szentségtörés Scott Kelly stílusától eltérni, de egyrészt nekem más szerszámok vannak az ének ládámban, másrészt szerettem volna az én történetemet elmesélni ezzel a dallal, és nem valaki másét, szarul.

A harmadik nehézség a szövegek memorizálása volt. Néhány éve memóriazavaraim vannak, amit nem mindig rugóznak ki a tabletták. Ezeknek köszönhetően általában élhető szinten van ez, csak
borzalmasan lassan tanulok új dolgokat. Időbe telt, mire összejött. Háromszor vettem fel, és a
legéletképesebb éneksáv került vágás és autotune nélkül a mixbe. Felvétel start, és lesz ami lesz. A dobtól eltekintve semmi sincs szögre húzva. Tiszteletlenség lett volna szerintem agyoneditálni.

Zeneiséged és életutad eléggé sokrétű, hogyan látod a magyar zenei helyzetet? Főleg az olyan kísérleti zenékre gondolok, mint pl. a NecroPolo.

Azt hiszem, azt állítanom, hogy bármit is tudok erről, egy egész szép ferdítés lenne. Évek óta, az időm nagy részét az audio produkciós munka, koncertre utazás vagy zeneszerzés teszi ki. A nap végére teljesen kiszáradok agyilag, nem sok új zenét kerestem az elmúlt pár évben. Szóval, semmi infóm nincs a kísérleti zenei scene-ről. Na meg, annak ellenére, hogy 1992 óta koncertezem különböző zenekarobkan és a NecroPolo még ennél is régebbi, 1989-es, viszont az első koncert mégis csak tavaly, azaz 2021-ben volt. 32 év az nem semmi, nem? Hát, ez nem egy ideges projekt. Az igazat megvallva, sosem volt tervben élő koncert NecroPolo szinten. Ha nincs Schiszler Ádám grafikus barátom, aki addig rágta a fülemet, hogy lépjek fel a kiállításán ameddig ez meg nem történt, lehet, hogy nem is lett volna ilyen egyáltalán.

Ami a biznisz oldalát illeti, na ott sem vagyok egy rakétamérnök. Introvertáltként nekem sosem volt a kenyerem az, hogy a dolgaimat mások pofájába toljam. Az összes zenekarban tech guy vagyok, mivel ehhez értek. A managementhez nem. Azt mindig olyan tag csinálta, akinek van hozzá affinitása. Talán azt az egy dolgot tudnám mégis mondani általánosságban, hogy érdemes egy indy előadónak minden a saját kezében tartania, főként a legelején. Az első hangtól a keverésen-masteringen át a videók készítéséig, közösségi média kezelésig, streaming feltöltésig, promócióig. Szüld meg magad - senkinek sem annyira érdeke ez, mint neked. Ami a zene általános helyzetét illeti, szerintem sosem jártak jobb idők. Megszűntek a technikai akadályok. Manapság aprópénzért lehet mindenféle használható berendezést venni, ami a felvételkészítést illeti. A réges-régi digitális rendszereket, amiken Grammy díjas felvételek készültek, egészen egyszerűen agyonverik 2023-ban már az elérhetőbb árú hangkártyák is, és a leglassabb számítógép is több tucatszor túlteljesíti azt, ami audio / video gyártáshoz kell. Nem is beszélve a mostani stúdiószoftverekről és plug-inekről, ahol nem ritkán olyan intelligens, automata segédleteket adnak az ember keze alá, hogy hihetetlen. Nem kell már egy űrmérnöki gárda ahhoz, hogy egy kereskedelmi forgalomba hozható felvételt gyártson valaki otthon. Csak elszántság és idő kell a tanuláshoz. Minden fent van online, ami ehhez kell, olyan legendás arcok mesélnek el mindent a zenei produkcióról, mint például Warren Huart. Ha van egy jó ötleted, nincs többé logikus mentség, hogy miért ne csináld meg. Ami a promóciót illeti, a valaha volt legjobb eszközök vannak karnyújtásnyira bárkitől. Nem is kezdem el felsorolni a közösségi platformokat, amelyeknek a segítségével eléggé precízen el lehet juttatni célcsoportokhoz azt, amit csinálsz. Az internet egy nyitott hálózat. Ha valaki a Föld másik oldalán pont olyasmit keres, mint amit te képviselsz, meg fogja találni.

Oké, létezik a digitális zaj, de ez nem a világvége, hanem egy másik világ kezdete inkább. Talán én vagyok az élő példa rá, hogy nem kell ezen túlságosan kattogni, hiszen annak ellenére, hogy sosem haltam bele a promócióba, mégis itt beszélgetünk dolgokról egy zenei blogon.

Ørdøg archív

Scopekillers (compilation) | NecroPolo (bandcamp.com)

I'n'I | WACKOR (bandcamp.com)

-------------------------------------------------------------------------------

I've displayed quite an imposing pack of bands besides your name. Are there other projects, too?

I'm not sure how imposing it is, viewing from the inside. That's not my role. All I know is that I'm motivated and it is great that there are plans and it is fun to traverse from point A to point B. Running parallel projects is great because you can always do something even if one of them gets stuck creatively. Fortunately for me, I can do stuff for an ample of other projects, too. Diabolus of Musica for example started as an acoustic side branch of Ørdøg but the upcoming album will include original songs mainly. Graphite 3.6+ is a trio of maniac geeks like me, under the command of Vincenzo who is a legendary demoscene musician and Suby a pro sim racer who is also my fellow guitarist mate from SIDRIP Alliance C64 cover band. That was formed by demosceners and is passive now, like RKH my '90s rap metal band that resurrects in every decade or so. These are slow paced projects but we're always brewing something. Besides these, I appear here and there with or without a name. For example, I'm the four-handed guitarist fly in game Chicken Police. To cut it short, I'm never bored.

Fans of live music know you as a member of WackoR and Ørdøg. These are rather known in the Hungarian rock scene. So, what about project NecroPolo? What is this project about and where is it heading?

NP is my oldest music project, dating back to 1989, started with a Commodore64 computer and a portable multitrack tape machine. I guess, people who know me as a guitarist would never guess that my first musical instrument was not a guitar but a computer. Golden age C64 composers influenced me the same way as rock bands.

Early '90s were all about learing music composing on C64 and playing the guitar for me. It was ignited by the massive and diverse rock and metal music scene of the time. Quite early, I drifted towards heavier music. Probably that was woven into project NP, too. In a couple of years I created enough C64 tunes to make an attempt to join demoscene groups but finally I did not succeed. Partly because all local projects I could contact failed to finish releases, partly because of the downlooking, full-of-themselves elitist attitude of the "real" scene around the time. I hate snobism.

Opposing this, the underground metal scene was friendly and regarded everyone on the same level so I joined it as a touring guitarist around '92. I boxed my C64 and hit the road. Regardless, an ample of early C64 music ideas were infused into my metal band projects. It is a trend today, too. All in all, 15 years passed and I dusted off my C64 only when my 20th anniversary as a musician started to approach around 2009. I dug down to my roots. As a result, I re-started to compose music on C64 and finally joined the actual C64 scene. By that time it became a friendly and pretty cool community. All the good things there inspired me to name and catalogise this ancient NP project. So, digging for data on my old disks and tapes started. Mining out all usable parts, re-assembling them and finish worktunes took years. Finally, by the end of 2015, along with brand new tunes, all of the extracted music tracks were packed into three thematic compilations (Darth SIDe, Voyage Eclectique, Zeros as Ones), 20-30 tracks per album. Okay I said to myself, where do we go from here? Then, using orchestration ideas from an early demo tape of mine I started to use the C64 as a musical instrument on a modern multitrack recording, just like guitars or drums. 3 NP studio albums have been created so far (Aenthera 2016, Hypergame 2017, Destronnauth 2019) and a recent compilation called Scopekillers. Also, there is a C64-only compilation containing all tunes that has been created since 2015, called V8bit. The fourth studio album called NecroLepsy is coming somewhere in the future but I don't even try to predict. There have been too many things on my plate recenty.

Photo by Zsombor Pal

What about the size and type of your audience?

I don't promote it aggressively so sincerely, I have no idea about the size of the audience. The only solid fact is that the 666th subscription happened recently on my youtube channel. Quite metal. Last year or so I did a video about the countries of my viewers, in order of percentage. To my surprise, only 10% are from my country. So, the choice of language of communication is English. According to responses and comments, the audience itself is a mixture of chiptune enthusiasts, C64 fans, heavy music maniacs, computer nerds, guitar geeks, retro guys, demosceners and underground culture folks. Outsiders like me.

What about the creative process in this project? What are your main inspirations and what are your main directions of orchestration?

The most drastical difference between me and a non-nerd guitarist is the roots. As I started to discover music composing on C64, the limitations of the machine (3 channels, 4 waveforms, that's it) made me a die-hard minimalist. To this very day, my mind processes music as 3 parts: groove, bassline or riff, melody. I could never compose with chords in the mind.

The other strange thing is perhaps transposing and time signatures. Most composers use the key of the song as an anchor and a related chord progression as a map to navigate. I never consider these so I tend to jump in and out of this frame. It is so because of my music tracker programming experience on C64 where TRANSPOSE is just a single command. I started to like the tension it creates pretty early on so I used it all over. Time signatures is an another thing as data block length is a simple +/- command on a C64 tracker so sometimes I use irregular rhythm patterns. Then I tried to follow this roller coaster with the melody and connect the dots. Many years on this train gives a strange sense of melody I guess. It a is quite unpredictable journey to this date, I never know where I go when I start to compose music. It is always exploration. This composing experience was funny when I worked recently on the score of a film adaptation of of Henry IV drama as the music is a minimalist C64 attitude music, done with something else than a C64.

As for composing itself, even if the base of music consists of guitar riffs, the riffs are not produced on guitar. Whenever I compose on the guitar I fall into a box of habits of my comfort zone solutions. To break out of this box I compose guitar riffs on a synth. I'm not nearly as skilled on a keyboard as on a guitar so it is always about exploration. Sometimes I use a C64 tracker only where you can program music without any music instrument so your core sense of melody gets into motion.

I try to avoid getting inspiration from my favourite albums. Music is an abstract story telling so movies, books, poems and games are very close really, just use different substance. For example, I've been an enthusiast gamer for ages. Many songs have been inspired from the experience of being lost in a game world. Mass Effect, Death Stranding, Horizon Zero Dawn, Witcher, Cyberpunk2077 or Dead Space, you name it, dating back to C64 days even. Of course some stories come from real life experience. Uh-oh it is instrumental, there are no lyrics, some would say. Well, you are free to interpret. I'd be surprised of happy interpretation, thought. The world I walk on musically is rather on the dark side. For an end-of-the- world movie scenario: Melancholia and not Armageddon. As for space travel: Event Horizon and not Star

Wars. You know what I mean. For the tech side, I am lucky because I've been a sound engineer since late '90s. Also worked as a producer on dosens of albums so recording and mixing is a home ground. My toolkit is rather minimal, it includes everything necessary but nothing unnecessary. Without my tech background it would be rather hard to do it. It is a technical sport. I must be extremely efficient due to the little time avalialbe.

In your rig rundown video you mentioned Judas Priest as one of your favourites. Tell me about your influences (bands, movies, art directions).

As a kid, my first conscious music experience was listening to the vynyl player in my home. Fortunately my daddy listened to "guitarist material" music, things like Queen, Pink Floyd, Judas Priest, AC/DC, ZZ Top and many cool '70s cats. I got my C64 around 1985 and I quickly realised that chiptunes are more interesting to me than games. Marting Galway, Rob Hubbard, Matt Gray, Ben Daglish and the other classic C64 guys influenced me much. Soon, C64 had equal playtime with my vynyl player. Around the time I became interested in the works of electronic music pioneers of the time, like Jean-Michel Jarre, Kraftwerk or Yellow Magic Orchestra. The whole pack was a nice companion to Star Wars and sci-fi books where I became completely lost as a kid. During the '90s I became dissolved in underground music. MTV a.k.a. Music Television had a big role as I stuck to the screen during Sunday night, the time of "Headbanger's Ball" and "120 minutes". The former was about heavy music that I like and the later was about music that I basically don't but it was strange so still it was cool. It is always useful to widen the perspective. More often than never, I ran on the very next Monday to a tiny underground record shop called KÁOSZ (that stands for chaos in English, surprisingly) to buy stuff that I found interesting. I still have drawers full of casettes somewhere I don't know. So, this catalogue of music gave a foundation for my playing. Helmet, Prong, Pantera, Faith No More, Soundgarden, Metallica, Slayer, Sepultura, Neurosis, White Zombie, Alice In Chains, Korn, Devin Townsend, Filter, Galloping Coroners (VHK)... The list could go for days. There was quite a rich and diverse set of heavy music around the time. Mixed with books and movies it became a heavy kicking experience. Things like Pulp Fiction, Monty Python movies, Leon the Professional, Trainspotting, Aliens, Baraka, 12 Monkeys, Catch 22 (the book as well) and of course any book available from Douglas Adams, Isaac Asimov and Kurt Vonnegut. I'm a massive sci-fi fan to date. My memory is leaking but I keep re-reading all of them. I still have a small library at home, all sci-fi.

Around early 2000's I started to discover Mastodon, Messugah, Rammstein and Gojira. Guys around the same age as me. Also, we started to tour with Wackor, 50+ shows per year. I started to realise that there are amazing bands in the local rock / metal scene. Watch My Dying, Isten Háta Mögött, Superbutt, Neck Sprain, Blind Myself, Subscribe, Remorse, Mytra, Mood, Cadaveres, Korog and so on so on forth. A rather long list, again. Friendships with these bands gave us an ample of determination and energy to complete big plans like album recording that was dirty expensive around the time, making long tours and so on. Back then, internet was a toy, MP3 was a crime, flyer was printed on real paper and promotion was not on Facebook but with posters glued to the walls, us sneaking on the dark night streets of sleeping cities where we tried to outmanouver patrolling police cars who tried to catch us, one week before the show. That feels like as if it was in the last century. Well, it literally was.

During the last 10-15 years Youtube and streaming opened all borders, you have a flood of content. New guys have an easy way to come up in the world as you have instant access for most of production and promotion tools. On the paper it should be exciting. However, I tend to feel new acts empty. They taste copy-paste most of the time. However, there are exceptions. I'm a fan of Wulfpeck and Louis Cole who is a genius and a UFO. Polyphia, very not my thing, but because of their inventive thinking, they have my respect regardless. Also, Periphery is an exciting project. The tech side of it, too. Periphery is the spearhead of metal sound now'days. Nolly is a killer sound engineer. If you wish to know the most recent mixing / mastering direction, just listen to their latest album. Until their next one everyone else will try to sound like them. So, after analysing and being amazed of Nolly's expertise, I try to do something else. Viva underground.

If you don't work alone, who are your mates?

NecroPolo is a lone project. I do all the composing, orchestrating, recording and mastering alone. Usually album cover designs as well (with the footnote that the fourth album cover will be created by Adam Schiszler) as live act visuals. I'm no pro visual artist but it is challenging and fun. I try to do everything alone. However, sometimes I borrow reference ears of my sound engineer friends whom I respect. Guys like Vince "Vincenzo" László sound designer (Witcher III, Project Cars II, Crysis stb), Gábor Nóniusz procducer (Antares, Tündérvese, Riddler stb) or Matt Gabnai sound designer (Minotaur, UBIsoft, Epic Games, Cloud Imperium Games stb). When it comes to perception, these guys are next level. They are speaking bare tech language, same as me. On occassion, we test each others' mixes. Opposed to this lone wolf thing, all my band and featuring projects are strictly group activities. I would not do them alone. The dynamics between members is an important part of the creative process. It is a community experience. Also, it is very important to enjoy the company of others. Otherwise it would be impossible to be locked together in the same van for 60-80 days a year.

If you could work with anyone, who would be your first choice?

I'm a tech guy so my primary interests are tech, creation, production, processing, things like that. I'd work with guys who are more deeply into that. I would not call it "work". That would rather be "learning". I'm thinking about guys like Andy Sneap producer (Judas Priest, Exodus, Slayer, etc) whose mixes blow my mind every time. I'd talk with Messugah as well as I love their sound design, it is no wonder why they are such a massive experience. Devin Townsend would definitely be on my list as he is a fully featured tech nerd also and a distinctive musical genius. There are many interesting guys really. It would be interesting to talk about their ways of decision making and choices. I often wonder if their decisions are driven by pure instinct like I do things or there are magic potions to make things work. Of course there

aren't. But still. There is always something to learn. Optimising your workflow is an endless road. "Tick Tack, Tick Tack, du wirst alt" (Rammstein). You must be more and more efficient as you grow older.

As for work, I love best to work on own productions and bands because they are most important to me. Despite being a sound engineer, my mind is always sitting on the recording side of the studio rather than on the mixing side. Of course I work with other bands, too. My favs were working on the albums of Burnout, The Morning Star, Vili-T, Sunseth Sphere and Absurdity from France, among others. These projects are valuable to me because they resulted in friendships.

How did you came up with the idea of a Neurosis cover? And why have you chosen ”My Heart for Deliverance” ? On a footnote, would you tell me about your and Neurosis? What does this song mean to you?

First I heard about them somewhere around late '90s. That was their song "Locust Star". My goodness I thought, what a genuinely heavy track. A couple of years later, my friend KisQn gave me a Times of Grace tape. Of course that album ate me alive even at the first feel, still, I started to listen to it 24-7 after my friend KisQn died. Since that, Neurosis works as a sort of beacon light. It leads me home in the storm. The song "My Heart for Deliverance" is from 2012 album "Honour Found in Decay". That was not my finest year, so to say. It was a soundtrack for standing up from the ground. As a sort of tribute and saying thanks my way, I planned to perform this song with some of my bands, but it never happened.

Finally, I played it live on a chiptune live event "Bit'em Up" at the end of a NecroPolo set in December of 2022.

Photo by Bands Through the Lens

What was the most difficult thing during the making of this cover?

Three main things, well, apart from a missing great Steve Albini producer who produced later Neurosis albums. So, thing one, it was not recorded by a live band. Neurosis records have a special vibe as they perform the songs together from nose to toe. In my cover I recorded everything myself, one track after another so it has a littlebit of synthetic taste. That is not necessarily something to worry about but it does make some difference. As for the tech side it was not a difficult thing to do as the song was already written perfectly by Neurosis. After learning all the different instrumental parts that definitely took some time to get them where I wanted, the recording the onstage version was ready in a single afternoon or so. The longer Youtube version needed an another extra afternoon to expand, mix and master but that was all about it.

The second thing was the vocals. It is a sort of blasphemy to derail it from Scott Kelly's vocal style but simple and short: I have different tools in my vocal box. Also, I wanted to express my personal story with this song, rather than imitating someone else's and fail miserably.

The third thing was memorising the lyrics. I've been suffering from memory loss issues for a couple of years. Usually it is manageable but pills just can't balance things evenly all the time, so I can became a very bad learner. so, it took a long time. After that it was quick. I recorded 3 takes and the best was added into the mix. Apart from the drums, there is no autotune and editing. It would be disrespectful for Neurosis.

Your music style and personality is quite diverse. What is your opinion about the state of Hungarian music? I mean experimental on first place, projects like NecroPolo.

Saying that I know anything about it would be a pretty fat lie, I think. The majority of my time during the last few years is consumed by music production, songwriting / composing and travelling so at the end of the day I'm usually way too exhausted to discover new music. Basically, I have no info about the experimental local music scene. Despite of the fact that I've been on tour with other bands since 1992 and NecroPolo is from 1989, the very first live act happened just last year, in 2021. 32 years, man. Well, this is not a nervous project, indeed. To be honest, a live performance was never planned. It came to be only because of my friend Adam Schiszler, a graphic artist who asked me to perform live during his

exhibition. Without that, there were no NP live acts. So, about the business side of music, I'm not the man to ask. I'm an introvert basically so pushing my creations into the face of others is just not my thing. In my bands I was always the tech guy by experience. Management stuff was done by members who have an affinity for business. Maybe, I have only a single advice to an experimental or any independent artist: keep everything in your hand. Especially around the start of your carreer. From composing the very first bit of music through recording-

mixing-mastering and music video creating to streaming uploads and management. You just have to give birth to yourself. The rest will happen. About the general state of music, I guess it's never been a better time for independent projects than now. Now'days there are no technical barriers. With a very little investment, you can get quite a heavy artillery of recording firepower. Compared to Grammy-making digital systems of early 2000s, even the cheapest computer and a budget audio interface that you can buy now'days is dosens and dosens more powerful and is an overkill for recording and processing audio. Most probably for video production, too. I don't even have to mention recording softwares or DAWs and plug-ins where you can get an ample of smart automated solutions. You don't have to hire an engineer to create a commercial level release anymore. All you need is commintment and time spent on learning. All the knowledge is available online, just listen to what legends like Warren Huart say about music production. If you have a good idea, there is no excuse anymore to make it real. When it comes to promotion, today you have the best firepower ever at your fingertips, and most for free. I don't start to name communitiy media platforms where you can quite precisely set your target audience. You've been using them all for years already for nothing really. Internet is an open network. Language barrier is not a concern anymore, you can reach people even on the other side of the globe. If they seek what you have to offer, they will find you.

Okay, there is digital noise and oversaturation but that is not the end of the world. Rater the beginning of something else. There is nothing to worry about. Maybe I'm a living proof to that as I do very little to promote NecroPolo, still we are talking here on a music blog. See?

Scopekillers (compilation) | NecroPolo (bandcamp.com)

I'n'I | WACKOR (bandcamp.com)