2022. augusztus 09. 10:07 - Professor_Pikt

Grorr – Ddulden’s Last Flight (2021.)

grorr.jpg

Van ez a zenekar, amit bárkinek mutatok, általában az újdonság erejével hat rá. Nem mondom, hogy mióta megismertem, követem a munkásságát, de ahogy eszembe jut néha, és előveszem, mindig újabb tartalmat látok tőlük…bár az utóbbi évben nagyon elcsendesedtek, legalábbis a facebook alapján. Remélem nem szűntek meg, és COME TO BRAZIL egyszer.

A Grorr egy francia banda, akik progresszív, djentes témákkal teletűzdelt zenéket írnak. Tavaly jelent meg a Ddulden’s Last Flight c. albumuk, ami a korai munkáikra épülő lineáris finomítás, kísérletezős megnyílás jegyében íródott. Egyébként a zenekar vendégeskedett animációs filmfesztiválokon, illetve a nemzeti operában is játszott, szülőhazájukban.

Azt hiszem, ha a djent szóba kerül, nem véletlen módon, a műfaj feltalálója, a Meshuggah jut minden valamire való hallgató eszébe. Persze a djentguruk tevékenysége jópár más bandát is inspirált, így ezen műfaj követői is gombafelhőkként szaporodtak, mint az utolsó előtti tél hírnökei a globális metálháborúban.

Habár a djent számomra általában egy agresszívabb műfaj, a Grorr ezt alakította át, főleg a cikk témáját képző albumnál.

Alapjába véve a Grorr egy olyan furcsa felekezet, akik a robotikus, mégis misztikus rovar(?)birodalom eszmeiségét mutatták be az első, Anthill c. albumukon, már akkor is bőven előkerültek folkos, főleg ázsiai hatások, olvasatomban pedig elég erősen kötődnek a filmezés, és a mozi világához. Ha lenne postdjent, akkor elmondanám, hogy minden post dolog egy hatásvadászat, és a postdjentes Grorr sem szűkmarkúskodik ezzel. Azt is elmondanám, hogy nekem ez nagyon tetszik.

Van amúgy post-djent?

A Grorr sokkal természetközelibb, mint a Car Bomb, vagy a Meshuggah. Olyannyira, hogyha egy dancehallban játszanák, valószínűleg a DJ egy ENT lenne.

Az album dalcímeit nézve látható a tematika. Egy entitás, Ddulden, egyfajta Ikarusként megálmodja, hogy repülni fog. Az igen progresszív metál szőnyeg folyamatosan különböző népi hangszerekkel, szitárral, fúvósókkal, dorombbal, dudával, klanitérral, illetve torokénekkel is meg van támogatva. A vokálsávok külön említésre méltók, a suttogás, kántálás, több nyelv használata annyira beépíti az emberi hangot a hangszerek közé, hogy azt hiszem bátran állítható, ezek a fazonok értenek a zeneíráshoz. Stevie T. méltán kritizálta azokat az embereket, akik szerint a vokál nélkülözhetetlen a jó zenéhez, azok a személyek itt valószínűleg gondban lennének, mert az éneksávok zeneisége bizonyos mértékű értelmezőkészséget követel. Viszont akinek a Metallica - Sad But True felvezetése is nagy falat, az ilyen zenét úgysem hallgat.

A zenekar elmondása szerint ez a 8 számos anyag Ddulden nevű hősünk repüléséről szól, aki kézzel épített apparátjával kergeti élete nagy célját: hogy elérje a csúcsot, és felfedezze mi van amögött.

  1. Ddulden Dreams Beyond the Peak – ez a dal magában helyt kaphatna bármely film soundtrackjén, a keleti hangszerelés mellett valóban illúzió-szerűen löki a hallgatót az álom sodrába a vonósok, ütősök kavalkádja.
  2. Sky High – ha a történetet követem, ez a dal a tervezés időszaka, az ember megálmodta, hogy repülni fog, és reggel tiszta szívvel, tiszta fejjel, emelkedett hangulatban nekilátott a tervezéshez, építéshez, mint aki valamit határidőre csinál, de a határidő igazából önmaga vágyainak sürgetése. A repkedő hangképet a djentes gitárok rántják a földre, kemény munka folyik az álmok megvalósításának béklyójában. A baljós hangvételű befejezés jól reflektál a következő trackre.
  3. Hit the Ground – az első próbálozás nem sikerült…a szitár húrjai a kótyagos gondolatok, a szédülés, a becsapódás okozta agyrázkódás részegségében keveregnek. Lassan, vontatottan áll talpra a dal, és hősünk. Összeszedi magát a további próbálkozásokhoz. Az ütősök, amikkel ez a track áthajol a következőbe, hátborzongatók.
  4. Sirens Call – Ez a dal állítja talpra a történet egyensúlyát, újra lázas hajsza kezdődik, a délibábok kergetése. Az idegekkel kellemesen játszó djent téma felett szálló kórus, mintha maga az intő jel lenne.
  5. Ddulden Flies to His Fate – Akárcsak az első track, ez is egy jó, filmes átvezetés. Viszont itt a zenekar több eleme is képviselteti magát, és behajol a folytatásba. Nekem egyébként az albumborítóra vetett pillantásom óta folyamatosan rajzfilm szerűen pereg ez a történet, mesés. Talán Disney jobb időszakába is beférne, már ha volt ilyen.
  6. Blackened Rain – Egyértelmű kedvencem a 2. negyednél kezdődő duda. A Grorr legénysége hihetetlen kontrasztot teremt a modern metálzene, és a népi hangszerek (doromb, duda, szitár), törzsi ütősjáték között. A torokének szépen alapozza a vokáltartományt. Zseniálisnak tartom ezt a produkciót. A fekete eső józanítólag hull az álmatag, delíriumos világra. A vészjósló dallamok jól jelzik, hogy ez az időjárás nem biztos, hogy a legmegfelelőbb a repülésre.
  7. Newborn Whirlwind – ahogy a Blackened Rain vége egy erejét vesztett légcsavar ütemét vezető dobbal szállt ki, az újszülött forgószél szépen lassan eltessékeli a borús időt. Tiszta a levegő, indaszerűen szökik az égbe hősünk reménye, magabiztosan vitorlázik röppályáján.
  8. Last Flight – Vokálisan a legjobb dal, a suttogó kántálás, illetve a torokének keveréke nagyszerű indítás. Az énekek djentjét aztán viszik az olajos, mechanikus gitártémák. OIyan, mintha Ddulden, az elemekkel, a repülés nehézségeivel való küzdelmében (djentes gitárok) néha kitekintene vágyaira, gondolataira, a múlta, és a kérdéses jövőre (melodikus ének).

Azt hiszem ez a dal tökéletesen zárja a történetet, magasztossága, az alap ötlet, a bátorság, saját magunk legyőzése, és a komfortzóna messze elhagyása tökéletes összefoglalást kapott ebben a sztoriban. Kötelezően egy kristálytiszta női vokált is kapunk…már hiányoltam is. Minden tekintetben drámai a befejezés.

Nem tudom, hogy Ddulden meddig jutott, nem tudom egyátalán elérte-e a csúcsot, túlélte-e a repülést. De mindegy is. A kezdeten való felülkerekedés után az ÚT sokkal fontosabb volt, mint a cél.

Az albumon található még két bonus track, az Orang Lao, és The Painter. Személy szerint a Grorr régi időszaka, és eközött a remekmű közt nekem az Orang Lao volt az átvezető. Gyönyörű, animált klipje, és sokszínű, rendkívül hangulatos számszerkezete olyan, mintha egy külön novella lenne, Ddulden története után. Ugyanez a Painter is, ebben a dalban nagyon ízlésesen keltenek óriási kontrasztot a fentemlített törzsi/népies zenélés, illetve a metál modern, gépies világa között.

A Grorr ezen anyaga számomra egy igazi ékkő. Profi zenészek által gondozott zenei botanikus kert, elektronikus árnyjáték. Annyira sokszínű és befogadó, hogy nehéz rá szavakat találni. Komplexitása ellenére egy pillanatig sem érezni túlspilázást, túljátszást. Aki szereti az etno, djent, folk vonalat…igazából aki szereti a ZENÉT, a maga harmonikus és ritmikus valójában, jelen esetben mellőzve azokat a szélsőségeket, amiket szintén imádunk, annak bátran ajánlom ezt a lemezt. Szerintem óriási élmény.

 

 

Szólj hozzá!
2022. augusztus 05. 10:54 - Professor_Nagaarum OMons

Interjú Mathyassal a FUNUS zenei agyával

A FUNUS egy majd három évtizedet átívelő munkásságának állít szobrot az idei NGC Prod kazettakiadvány. Mondanám, hogy összegzi, de sok olyan dal született meg Mathyastól, ami még arra vár, hogy megkapja a méltó formátumot a fizikai létsíkon is. Egy elég hosszúra nyúló, de egy percig sem unalmas beszélgetés következik most.

Első zenekarom az EXHUMATOR volt, 1991-1994 között, négy demo született. Az első black-death metal, a többi már doom. Gitároztam és énekeltem. Az utolsó két anyagon már funeral doom tételek is szerepeltek. Most legalábbis annak mondanám, akkoriban szerintem hazánkban senki nem játszott ilyen zenét. Nem doom-ot, hanem olyat, mint mi . Utána a DRAWBACK zenekart hoztuk össze, abban játszott Chris is, aki most a FUNUSban segít ki dobokon. Ott csak gitároztam. A második demon már nem szerepeltem, csak pár dalt írtam rá. Néhány év alkotói szünet után, 2003-ban megszületett első egyszemélyes projectem, a LARVA, ennek nevét első demo után FUSTY SOULra változtattam, így még négy demo készült. Aztán ott volt még a THE ROTTEN, régisulis death metal, három demot vettem fel 2007-2009 között. Végül a FUNUS, melyet 2007 ben keltettem életre és 2009-ig négy anyag készült, majd kilenc alkotás nélküli év jött.

Mi lehet az oka annak, hogy egész eddig semmi zenéd nem jelent meg kiadónál?

Nem kerestem kiadót, ők sem engem. Igazából nem is nagyon érdekelt a dolog. Meg aztán, sem a felvételek minősége, sem a hangszeres játék nem volt az igazi. Tulajdonképpen magamnak készültek a dalok.

m.jpg

Mit jelent neked a minőség? Mennyire tartod a black metalban meg úgy általában az általad játszott műfajoknál fontosnak a hangzást?

Az az adott zenétől függ, a hangulat az, ami igazán számít. Az összes műfajban, így a black metalban is szeretem, ha szépen hallani mindent, van ereje, nem vérszegény a gitár. Eltüntetett dob, ordenáré hangos ének és hasonlók nagyon zavarnak. Nem kell a csillivilli megszólalás, de ha már valaki játszott valamilyen hangszeren az anyagon, akkor azt lehessen is hallani.
Ez sajnos az EXHUMATORban nem igazán sikerült. Elkapkodtuk a felvételeket, tele van hibával, a keverés is minősíthetetlen. Az egyszemélyes dolgaim legalább már megszólaltak valahogy, bár azokon sem volt semmi utólagos munka. Szóval az "értő kevesek zenéje" duma mögé rejtett szándékosan rossz hangzást nem szeretem.

De nem mindig vannak ezek a hangzások direkt összemosva, és nem is mindig művészkedés vele a cél. Van úgy, hogy a közös célt szolgálja a "massza". Mit gondolsz például a MAYHEM Ordo Ad Chao lemezéről?

Mindegy, hogy direkt vagy így sikerült. Ha nem tetszik valami nem hallgatom. Nem mérvadó a véleményem, egyéni ízlés dolga, mint minden. Ordo Ad Chao? Tetszik. Nem vagyok valami nagy zenekritikus, vagy megérint vagy nem. Sok mindent nem szoktam gondolni egy albumról, vagy zenekarról, ha tetszik hallgatom néha. Az évek alatt kidöglött belőlem az igény, hogy elmondjam a véleményemet. És ez fordítva is igaz. Nem érdekel mások véleménye. Igazából mások sem érdekelnek túlzottan.

Ez itt és most annyira black metal volt a részedről, hogy ezzel kapcsolatban nincs is több kérdés. Úgy tudom, hogy már készülnek újabb dalok is. Van erről valami publikus információd?

2018. és 2020. között írtam annyi dalt, ami még úgy hét, nyolc teljes albumra elegendő. A következőre már kiválasztottam tizet, azokat kell felfrissíteni, végleges formába hozni. Szeretném ha még idén elkészülne a felvétel.

Ősz környékén jelenik meg az Örökké CD verzión is, van ezzel kapcsolatban publikus információd?

Sokkal többet nem tudok mondani. Nem akarok semmit elkiabálni.

5.jpg

Teljesen érthető. Fontos neked a fizikai megjelenés? Illetve melyik formátum a kedvenced? Mindezek mellett a mai világban mennyire tartod ezt fontosnak?

Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. Mikor hogy érzem. Ha visszatekintek az elmúlt bő harminc évre, csak demokat látok magam mögött. Ha innen nézem, fontos, hiszen jó dolog végre egy kiadó által megjelentetett, gyári minőségű matéria. Viszont fordítva is szoktam érezni. Ennyi év után már nem nagyon számít mi történik, hagyok e nyomot vagy nem, eljut e olyanhoz akinek tetszik. Eléggé rapszodikus vagyok. Mint mondtam, magamnak írtam a dalokat, a szövegek nagy része is nagyon személyes, de ha valaki azonosulni tud némelyikkel, vagy pusztán a zene tetszik neki, már nem volt hiábavaló közkinccsé tenni. Gyűjtők bizonyára értékelik, sokan szeretik a különleges kiadványokat is.
Nincs kedvenc formátumom. Vannak főként régről eredeti és piacos kazettáim, CD és vinyl is, nem túl sok, nem vagyok gyűjtő. De ha elvonatkoztatok magamtól, akkor fontosnak tartom az ilyen megjelentetést. Szépek, valódi értéket képviselnek, akár a bélyegek vagy az igényes kiadású könyvek. Kell, hogy megmaradása legyen ezen dolgoknak, legfőképpen egy mai világban. Tudod, eléggé elszomorít amikor időről időre megtapasztalom, hogy enyészik el, amit régen természetesnek tartottunk. Gondolom ez az érzés végigkíséri az emberiséget, de már nagyon besűrűsödött az élet. Hiábavalóság minden és pont ezért jó a lelkünket körbevenni olyan dolgokkal, amik mintha lassabbá tennék a sétát az örök út felé vezető ösvényen. Én így gondolom és jó így gondolni.

Hiszel a halál utáni létben? Amit az előbb mondtál, az spirituális gondolkodásra utal. Hogy állsz a vallásokkal? Fontos kérdés ez egy black metal szerző felé.

Hiszem, hogy az anyagi forma elenyészésével nem szűnik meg a létezés. Nagyon mély téma ez, könyvtárnyi irodalommal, még több, le nem írt gondolattal. Arról, hogy mit hiszek erről, itt nem szeretnék többet elmondani. Szintúgy a vallásokról sem. Olyan dolgok ezek, melyekről nem akarok nyilvánosan beszélni.

Mesélj arról, hogyan születnek meg a FUNUS dalok. A Vértes lábánál élsz, és a múltkor említetted, hogy fontos inspirációforrásod is egyben. Mind a hangszeres, mind a szövegi részét fejtsd ki kérlek!

A régi FUNUS daloknál a zenével párhuzamosam készült a szöveg is, néhány kivétel volt csak, amikor a szövegre írtam meg a zenét. Általában délután ültem le a gitárral és estére készen volt a dal. A dob is hamar ment, hisz semmi extra nincs bennük, gépi dobok. Nem is dolgoztam ezeken utána, ahogy lett, úgy maradt. Maga az alkotás volt a lényeg, ahogy mindig. Az új éra dalainál kicsit másként ment a dolog. Nagyjából százötven szöveget, verset írtam javarészt 2017-ben. Volt, hogy egy este három is született. Erről nem tudok többet mondani, egyszerűen csak feltörtek belőlem a sorok, gondolkodás nélkül, egymás után. Később módosítani kellett néhol amit felhasználtam egy dalban, hogy énekelhető legyen, de nem számottevően. Akkoriban csak néha gitároztam, gyakorlásképpen, ha jött valami jó téma, dallam azt felvettem, de nem alkottam teljes nótákat. Aztán 2018-ban felvágtam a művészi vénámat. Megszületett az Örökké című dal, majd sorban a többi, volt, hogy naponta. Az alkotási folyamat hasonlóan egyszerű volt mint régen: leültem zenélni és jött, viszont már este, ami sokkal jobb hangulatilag. Nem agyaltam túl semmit, de amíg nem lettem kész, nem feküdtem le, nem ritkán reggelig muzsikáltam. Ha ihlet van, nincs halogatás. Jöttek a riffek, szép dallamok, nagyjából már az elején kiválasztottam a hozzá illő szöveget is. Soha nincs szándékosság abban, miért olyan egy dal amilyen. Ha elégnek tartok egy fő riffet, akkor csak annyi lesz. Ilyen pl a Legyen csak tél. Ha percekig tukatukát kíván, akkor az lesz. Nem foglalkozom azzal, más mit szólna hozzá, hiszen magamnak kell, hogy jó legyen. A pillanatnyi lelkiállapotom számít leginkább, az a hangulat, azok az érzések amik akkor dolgoznak bennem.
Ezek a felvételek már nem véglegesek, javarészt rossz minőségűek, hiszen csak a rögzítés volt a cél. Viszont sokukat szívesen hallgatom, hiszen a katarzis amikor megszülettek, már megismételhetetlen. Mint említettem, ezekből lesznek időről időre kiválasztva a soron következő FUNUS album dalai. Biztosan lesz itt ott kis változtatás, kerül bele új dallam, teszek hozzá, esetleg veszek el. Talán valami más hangszert is kipróbálok, majd elválik a végére.
A Vértes, az erdő végigkísérte az életemet, gyermekkorom óta. A kicsiny bogarak, az öreg fák, suttogó avar, hűvös völgyek, mélybe omlott sziklák Csókakő váránál, rókák üregei, gyógyító vagy mérgező növények, a mesebeli hangok az éjből... mind mind olyan csoda, amiről csak tisztelettel szólhatok. Ezért jelenik meg gyakran az erdő és élővilága a szövegeimben, verseimben. Ugyanígy érzek az Alfölddel kapcsolatban, ki szintén múzsám. A végtelen puszta, Gyoma és az oda vezető út, a Körös és holtágai. Ezernyi emlék, szép és keserédes, vagy szomorú... lelkem mélyébe kapaszkodnak, hűvösen simogatnak, mint a hínár.
 

Ennél autentikusabb módszer nem létezik a műfajban. Gondolom, azonnal rögzíted is a gitártémákat legalább is demó szinten.

Mindent felveszek azonnal, egyszerű dobot is, éneket is. Ez még demo szintnek is kevés, bár van, amikor egész jóra sikerül. A teljes dalból a gitárokat külön is kimásolom, van ahol négy, öt szól egyszerre, nehéz lenne évek múltán megtanulni enélkül.

És hogyan lett rögzítve az Örökké? Szeretjük a konyhatitkokat. Minden jöhet, ami nem titkos.

Minden teljesen házi körülmények között készült, kettő Roland VS1880- as munkaállomást használtunk. Egyet felvételre és keverésre, a másikat a masterre. Megmondom őszintén, nem emlékszem a pontos folyamatra, 2020-ban játszotta fel Nagy Krisz a dobokat, utána én molyoltam a gitárokkal, énekkel, majd a basszussal és megint gitárokkal. Sokáig tartott, csak akkor tudok zenélni, ha lelkileg teljesen rá vagyok hangolódva, az ének felvétele is csúszott rendesen egy műtétem miatt. Én nem túlzottan értek a stúdiózáshoz, mégha házi is, sem a technikai részhez - nem is érdekel. Ezért régi barátomat, Pintér Tibit kértem fel eme nemes feladatra. Neki van tapasztalata és tudása ezen a téren, ez hallatszik is a végeredményen.

Nagyon jó a dallamos éneked. Miért csak egy dalban hallani?

Köszönöm ! Nincs különösebb oka. Ezek a dalok így alkotnak egységet és ez az egy volt rendes énekkel. A többinél nem éreztem, ezért nem is erőltettem. A későbbi dalokban több ilyen ének van, lesz. Nincs szándékosság, ahol zsigerből az jön, ott az van .

A zenélésen kívül van még valami kattanásod?

Egy kis kitérőt kell, tegyek, mielőtt konkrétan a kérdésre válaszolok. Valójában a zenélés sem kattanás. Lehet, valamikor az volt, de már biztosan nem. Két éve nem írtam semmit, igaz, volt már ilyen az életemben, nem mondhatom, hogy nem is fogok többé, de most úgy érzem, elmondtam mindent amit dalokkal mondani tudok. És ezek az elmondanivalók magamnak szólnak, nem akarok senkit megszólítani, vagy megérinteni a lelkét. Ha történik is ilyen, az már a dalok önálló élete, nem tartozik rám. Már csak a felvételekre koncentrálok, mert ha ilyen tempóban készül el egy album, mint az Örökké, akkor nagyon sokáig kell élnem, hogy mindent rögzítsünk. Nem égek lázban, hogy leüljek és felvegyem a gitárt, de szeretném, ha rendesen megszólalnának azok a dalok, ennyit megérdemelnek. Nehéz szavakba öntenem és nehéz szavakkal mondom: már nem tartom magamat és a zenémet az undergroundhoz tartozónak. Csak egy ember vagyok, aki hangokba öntötte az érzéseit. Ha tetszik ez valakinek, jó, halgassa, nem az én dolgom. Másként értik és érzik a szavaimat és a dallamokat. Ez nem feltétlenül baj, csak nem számít. Nem tartom a FUNUSt black metalnak, de ez megint csak az én véleményem, ha más annak tartja, nekem úgy is jó, mindegy. Nincs jelentősége annak, ki mit gondol a világomról.
Szóval, hogy kicsit feleljek is: van pár dolog, ami érdekel, amivel szívesen töltöm az időt. Az olvasás az egyik, legjobban a valódi könyvet szeretem, de a digitális formátumot sem vetem meg. A többi dologról nem akarok beszélni, nem kell, hogy jobban megismerjen bárki, aki eddig nem ismert.

A színtéren sokan érezték már ezt. Gondoljunk csak Vikernesre. Tartozni valahová jó, de néha jobb nem tartozni sehová. Így a végére feltennék egy általánosabb kérdést. Halott a metal?

Miért lenne halott ? Vannak új zenekarok, nagyszerű albumok születnek, sok régi banda is aktív, koncertek, fesztiválok ismert és kevésbé ismert fellépőkkel. Lehet, nincs akkora metal élet mint jópár éve, bár jómagam nem vagyok nagy koncertre járó ember, de amiket látok, hallok, olvasok, az alapján bizton ki merem jelenteni, hogy nem halott, nem is haldoklik. No de mi lenne akkor, ha igen ? Semmi. Aki szerette, szereti, annak az élete része, halott vagy sem. Egyre kevesebb talán az igazi metalos ? Mitől lesz igazi? Persze vannak akik belevetik magukat, akár " trú blekmetálosok " is lesznek egy kis ideig, aztán egyszer csak nem kell ez a világ, hogy miért az mellékes. Ők azok, akik soha nem is értették, csak valamiért vonzó volt. Szépen visszavedlenek sablonos átlagemberré, amivel nincs is baj mert odavalók.
De a metal a rengeteg stílussal, irányzattal egy nagyon erős gigász, én úgy hiszem, igencsak korai volna még tort ülni.

Szólj hozzá!
2022. augusztus 04. 19:20 - Professor_Shub Niggurath

Chat Pile - God's Country (2022)

293290063_565962644930282_3762101290576853301_n.jpg

Ezt a lemezt vártam a legjobban idén. Jó, tény, szoktam lelkesedni dolgokért, látványosan és sokszor, de a Chat Pile azért egy hangyafasznyival a Wormrot vagy akár az Imperial előtt volt. Az előző két EP és a Portrayalos split után tűkön ülve vártam, hogy mikor hoz ki a Chat Pile egy teljes hosszúságú lemezt. Na, meg arra is kíváncsi voltam, hogy hosszabb jatékidővel is tudják-e hozni azt, amit rövidebben szinte hibátlanul.

A hely Oklahoma City, „mid” Amerika és azt tudjuk, hogy aminek a nevében benne van a mid, az érzelmes és fájdalmas. Hiszen azon a környéken, legalábbis a zenéik alapján az almafán is nyomorúság nő. A cím se véletlen és a borító se, a téma többnyire a környék és az ottani élet nyomorúsága. Az, hogy a szabadság földje, az álmok ígérete, ahova a legtöbb ember vágyik, a jobb élet reményében, hogy lehet mégis egy toxikus emberi lelket és testet is megmérgező mételyes pöcegödör. Például a The Mask, egy 1978-as tömeggyilkosságról szól. Hogy ne legyen egyszerű, Raygun Busch énekes a gyilkos szemszögét felvéve meséli el a történteket. Az áldozatai, mint állatokat egymás mellé állítva lőtte agyon egy étteremben. Vagy a Why ahol azt kérdezgeti, hogy miért kell az embereknek az utcán élniük a nincstelenségben, mikor meg vannak hozzá az erőforrások, hogy ez ne így legyen. Teszi ezt többnyire egy mániákus sikoltásaival, vagy éppen egy súlyosan szorongó ember spoken word kínlódásával. Egy memeünk alatt volt szó róla, hogy annyira nem is para, a többiek szerint. Szerintem nem azért para, mert, hogy annyira undorító, vagy embertelen, vagy extrém. Hanem azért, mert annyira hibátlanul adja át, ezt a nihilista zaklatottságot, a kilátástalanságot és amerikai urbanizált dekadencia minden depresszív pillanatát. Tele van annyi keserű és negatív érzéssel, hogy már csak a hallgatása hanyatlásba taszítja az emberi lelket. Screamek, üvöltések, spoken word, mindez a 90-es évek alt/noise rock vokális stílusára ráhúzva.

A hangszeres osztagnak sem kell szégyenkeznie. Van itt minden, ami szemszájnak ingere. Riffek, riffek hátán, de még milyen riffek, te jó Isten. Középtempós noise találkozik az enyhén death-es sludge-al, röviden így lehetne leírni. Hosszan meg úgy, hogy a Jesus Lizard atom riffjei találkoznak, az Eyehategod undorító meth áztatta mocskával, a Big Black perveziójával és a Helmet meg mondjuk az Unwound elvontságával. Amivel összeraktak egy sok helyről ismerős, de mégis egyedi dolgot. Jah igen, sokan még rádobták a nu metal jelzőt is, meg néhányan le is köpködték őket e miatt. Ez nekem mondjuk eszembe se jutott, ameddig nem láttam tőlük azt a tweetet, hogy őket nem inspirálta a nu metal, őket a Korn inspirálta és ez kurva nagy különbség, egyébként tényleg az. És ahogy ezt elolvastam, már hallottam is, bár elég messzire kell menni, mert itt bizony a legjobb, a legnyersebb Kornról van szó, az első lemezről. Hangzásban és hangulatában is visszaköszön, sokszor. A gépszerű dobhangzás még egy kis industrialt is bedob a tarsolyba. Amit már az eleje óta nem értek, hiszen van dobosuk, nem mintha nem illene ide.

Patkány lelkű, csótány testű, toxikusan szónikus kínhimnuszok a világról. Mert ez bizony a világról szól, csak tettek bele annyi trükköt, hogy a saját környezetük a példa rá. Ettől lesz ennyire életszerűen fájdalmas és szomorú.

mételyesen 15/10

Szólj hozzá!
2022. augusztus 02. 19:17 - Professor_Shub Niggurath

Cara Neir - Phantasmal (2022)

0023934524_10.jpg

Ha valaki Cara Neir rajongó, akkor általában felkészül a váratlanra mindig. A tavalyi pont egy jó év volt erre, hiszen az elején kihozták azt a chiptune őrületet, amit Phase Outnak kereszteltek. Utána meg az izmos, derékból meghajlást tettek a grindcore felé. De volt már itt post-blacken át, a screamoig minden. Úgy általában ez a screamo/grind-tól a black metalig vonalon mozognak, attól függően, hogy éppen milyen kedvük. A Phase Outra éppen kockulhatnékjuk lett, így jöttek a 8 bites prüttyögések. Amit most sikerült nekik folytatni, ami azért nem volt nagyon meglepő, főleg, hogy Garry nagyon rá van kattanva most, erre a pixeles chiptuneos témára.

A történet szerint az előző játékból Garryt és Christ átszippantották egy sokkal sötétebb dimenzióba, a Saint Succipioba. Maga a világ pedig egy kihalt kertvárosi környezet, amit egy Rex nevezetű felsőbb létforma sanyargat. Vannak itt az előző lemezről „unlockolt” karakterek, szóval megint olyan az egész, mint egy játék. ÉS tényleg fel vannak készülve ezzel a settinggel annyira, mintha legalább egy asztali szerepjáték kampányra készültek volna.

Zeneileg meg mi van? Hát az, ami sejthető. Black metalba oltott grindviolance amihez 8 bites huncutságok adják az igazi pikantériát. Az egyértelmű, hogy a chiptunekodás sokkal ötletesebb és jobb lett. Mondjuk be is baszott volna, ha ilyen tekintetben nem fejlődnek, hiszen Garry ezt csinálja a Gonemageben is, így a tapasztalat és az ötletek már alapból meg vannak. Egyértelműen a hosszabb dalok a jobbak, amikor ezeket az effekteket rápakolják a gitárra és tök fura pixeles hangja lesz, na az nagyon király. Közbe meg ilyen videojáték black metal dallamok mennek, a szokásos cincogással pittyogással a háttérben. Ezek a legerősebb dalok, mint például a Melted Candle. Ahol a végére már az volt az érzésem, talán kicsit sok puskaport lőttek el egyszerre. A rövidebb dalokban, a grind meg a pv jön elő és egyébként itt is vannak nagyon jó pillanatok, nagyon érdekesen összerakott effektek és a pixel témák is izgalmasok. Csak éppen nincsenek kibontva és ez a legnagyobb baja, szeretem én az ilyen egy perces dalokat, de itt végig az volt az érzésem, hogy több kéne ebből, hogy igazán jó lehessen.

Szóval itt van egy éven belül a harmadik Cara Neir, amire megint nem tudom azt mondani, hogy szar. Mert nem az, sőt. Tele van jobbnál jobb dalokkal és ötletekkel, csak éppen van ugyanannyi kibontatlan, a befejezetlenség érzetét keltő is, miközben az is előfordul, hogy valahol meg már túl tolják a kibontást. Chiptune téren hatalmas a fejlődés, de dalírás terén most kicsit két szék közül a földre esete van, mert a rövid dalok nem úgy működnek, ahogy kellene, viszont a hosszúakban is vannak kivetni valók. Mindezt úgy, hogy ott van a Gonemage, amiben Garry mindent jobban csinál.

pritypirity 7/10

Szólj hozzá!
2022. július 31. 18:23 - Professor_Shub Niggurath

Wailin Storms - The Silver Snake Unfolds (2022)


0012884810_10.jpg

Kint tombol a nyár, vagyis most éppen szerencsére nem. Hanem szaggatja a szél a fákat az udvaron, este néha kicsit para, mikor a főút lámpafényében integetnek befelé. Mintha lenne valami mondandójuk, sötét titkuk, amit megakarnak osztani. A Wailin Stromsal is mindig ez az érzés fog el, sötét titkok tudóik ők. Amiket a zenén keresztül akarnak elárulni az arra érdemesnek, de az se baj, ha nem érted, mert attól függetlenül, ugyanúgy elvisznek erre a komor utazásra. Amivel pár évente visszatérnek és évről évre egyre csak jobbak.

Az, amikor metalba van foglalva a southern ghotica nekem nagy kedvencem. A gyarmatosítók utódjainak sötét lélek foltjai. A vérrel írt történelem, a fegyverrel elvett földek a túlélés érdekében, a jogtalan bitorlások és a jogos büntetések egy olyan világért, ami már nem kevésbe szar, mint amit ott hagytak a túlélés érdekében. Persze ez csak egy kis szelete ennek az egésznek, de ezek az érzések és ezeknek a variáció tökéletesen vannak bemutatva a Wailin Storms lemezein. Amiből ez már egyébként negyedik, ha jól számolom. És ahogy haladtak előre lemezről lemezre úgy csiszolták ezt az annyira nem is sajátos, de valamilyen szinten mégis különleges stílus egyveleget. Van itt egy nagy adag folkos southern gothic hangulat, amit kiválóan kevernek bluesal és doom metallal, a lassú gyomorforgatóan érzelmes post punkról már nem is beszélve. Mert igazából ez egy post punk zene kéne, hogy legyen, de annyira jó zeneileg, hogy nem lehet rámondani, hogy punk. Már az előző lemez megtalálták ezeknek a stílusoknak a megfelelő arányát, amit továbbra is sikerült megtartani, csak most még a dal szerzés is sokkal jobb lett. A felépítése a lassú/gyors és halk/hangos részeknek patikamérlegen van kiszámítva. Levezetnek, felvezetnek és nincs olyan, hogy akár egy pillanatot is tévesztenének, minden leránt a megfelelő mélybe és elenged a megfelelő csúcson, azért, hogy a katarzis biztos meglegyen. A noise rockos post hardcore pattog, mint a cowboy kalapos részegek lába a pajtában, az aratási ünnepségen. A lassú részek pedig lerántanak a déli mocsarak legmélyére, ahonnan már csak akkor engednek ki, amikor már éppen elfogyna az utolsó csepp levegőd is. Az ének, meg igazából az egész érzelmek teli, szomorkás, drámai. Bennük van az, ami az 50-es 60-as évek zenészeiben és olyan mintha az akkori blues énekesekkel közösen taszítanának minket a nyomorba. Ködös, kietlen tájak zenéje ez, ahol nem idegen a noise rockos csapkodás a gothos post punkoskodás sem, mindezt szinte tökéletes és fájdalmasan megszerkesztve.

délies 8/10

 

Szólj hozzá!
2022. július 30. 11:13 - Professor_Shub Niggurath

3 hardcore EP, a hétvégi hitványkodáshoz

Akkora jó arc vagyok, hogy én hiába szopok bent ma délután is, ide dobok nektek három pöpec lemezt. Csak azért, hogy legyen aláfestő zenéje a hétvégi hitványkodásnak. Aki meg már ismeri az kapja be.

speed.jpg

SpeedGang Called Speed (2022)

Van az, amikor az utcán mennek bandanában és szét basszák a fejed, na ezt pont ilyen. Ez az új kedvenc ázsiai bandád, akik közbe meg ausztrálok. Valahol ez is az üzenete, két keménykedés között, a sztereotípiák lebontása. Olyan klasszikusabb témákban utaznak, szóval a Biohazard vagy a Merauder az pont ide illik. Pont annyira metalos mennyire kell, rövid, lényegtörő. Itt-ott simán behúznak egy szólót, meg persze szét csapnak egy rakat, verekedős breakdownal is. Az a poén amikor szépen építgetik a gitárokat, de csak azért, hogy végül szétrobbantsanak mindent.

verekedős 7.5

End ItUnpleasent Living (2022)

Először is hagyjuk már abba ezt ilyen olyan H.C dalokat, mert így ezredjére kezd unalmas lenni. Másodszor, ez egy rohadt jó intro, lehet én vagyok a primitív, mert ezt pl nem unom, de minden hc zenekarnak kéne egy dal, amiben csak a nevét üvöltözi. Ha azt mondom Baltimore, már sejhető, hogy valami minőségi cuccra lehet számítani és így is van. A Speedel ellentétben kevesebb a metal, a hangsúly inkább a gyorsaságon és a nyerseségen van. Itt a lényeg amúgy az ének, mert Akil olyanokat tol, hogy beszarás. Én eleve rajongok az ilyen rajzfilmfigura hangú csávókért (Walter Delgado for president), de ő még azon felül is megpakolja. A heavy metalos éneklés, a hardcoreos köpködés, na meg olyan ÖÜGHk, hogy tanítani kéne, mind itt van és olyan szépen diverzen van megcsinálva, hogy ha a zene szar lenne, se lenne baj. Viszont az se szar. Kurva jó sampleök, kurva jó témák, amikben mondjuk semmi újdonság, de a világi énekes elviszi a hátán az egészet.

pattogós 8/10

 

Highway SniperThe Great Satan (2022)

Ez már egy kicsit más irány, de ha valamit úgy ajánlanak, hogy His Hero is Gone akkor gondolkodás nélkül kattintok és milyen jól tettem. Nagyon erről nem is kell többet beszélni, ha éled az előbb említett bandát, meg mondjuk a Tragedyt, szóval az ilyen dallamosabb crust cuccokat, ez telitalálat lesz. Gyors, mint a torkodból feltörő epe a világ láttán, dühös és rohadt szomorú az egész, nykon öntve világbajnok témákkal. Ennyi.

 epe köpködős 8.5/10

Szólj hozzá!
2022. július 29. 12:05 - Professor_Shub Niggurath

Imerial Triumphant - Spirit of Ecstasy (2022)

imp.jpg

Megmondom az őszintét, nekem az Imperial a Alphavilleel kezdett el igazán működni. A Robot bál után pedig kezdődött a szopkodós rajongás. Mert ami ott végbe ment az nem koncert volt, az tényleg egy bál volt, egy előadás. A színpadiasság, a stílus és a giccs egy olyan keveréke, aminek fogyasztása nem, hogy idegesítő, bár sokaknak biztos az, hanem inkább egy mámorító élmény. Mert valljuk be, vannak olyan bandák, akik tök hasonló zenét játszanak, teljesen ugyanilyen szinten, még sincs ekkora rajongó táboruk. Nyilván, mivel ők nem itatják pezsgősüvegből az első sorban lévőket, meg a basszerosuk se egy show lopó állat, aki az üres üveg és a hangszere vérfertőző nászából csinál egy noise szerenádot, amire még Merzbow is elégedetten csettintene.

Szóval a buli után még jobban vártam az új lemezt, elég jól lett időzítve, miután nyakon basztak élőben, pár hónap múlva a szobámban is. Nem tudom mennyi single volt, de a Lynch-i vizsgafilm klipp már megfogott, utána meg a kibaszott Kenny G betett a föld alá, többet inkább meg se hallgattam. Jah igen, ez egy disszonáns jazzes black/death lemez, amin Kenny G szaxizik, én se gondoltam, hogy valaha ilyet olvasok vagy írok le, nyugi. Jah még a fia is itt van. Beszaladtam, mert már a címről is lehet beszélni picit. Spirit of Ecstasy, ami a Rolls-Roysok orrán lévő díszszobor neve. Az álmok, az energia, a magasztosság és a szépség szimbóluma. Annak a jelképe, hogy egy rakat barát valami minőségi és különleges dolgot alkot együtt. Na, valahol ez az Imperial is, szerintem.

Nyilván nem fogok számról számra menni, hiszen továbbra is ostoba vagyok az ilyen zenéhez. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljes egészében értem azt, hogy mi folyik itt. De annak ellenére van itt egy nagy adag hangulat, amit még az én primitív elmém is fel tud fogni. A városi dekadencia, az industrial noir, már meg adják az alaphangot. Emellé olyan mesteri filmeket vesznek alapul, mint a Metropolis, a Clockwork Orange vagy akár a Taxisoför. Mind hangulatban, meg sokszor külcsín és merch formájában is. Ezeknek az egyvelegéből teremtenek egy sajátos és nagyon egyedi zenei világot, ami szerintem a sikerük forrása. Persze amellett, hogy mind a hárman ultra profi zenészek, de azért vannak más profik is akik viszont még sem tudnak ilyen kiemelkedőt alkotni. Egyszerre undorító, szexi(szaxi), industrialosan rideg, noirosan komor és melankólikus. Az akrobatikus basszus témák és Ezrin robotikus orgiába illő dallamai, ha dallamos egyáltalán, pedig egy olyan tömény, fekete-fehérrel felmázolt élményt nyújt, amelyet kevesen tudnak jelenleg. Legjobban Radó Úr írta egy mondatban az egészet: „Nem ember, aki nem hányt be az Imerialtól.”

noiros 9/10

Szólj hozzá!
2022. július 28. 10:10 - Professor_Pikt

Koncertélmény-beszámoló: Meshuggah – Fezen, 2022.

 

 meshuggah.jpg

Elsőre más címet akartam adni ennek az írásnak, de nem akarok idegen tollakkal ékeskedni. A Grafitember egyik szalagcímét szerettem volna ide kiírni, miszerint:

„SZÉTB@$ZTA AZ IZÉT AZ ÓRIÁSROBOT!”

Ez jellemezte volna a legjobban azt, ami a Fezenen történt, és ez a hat óra alvás nem is volt elég, hogy kimásszak alóla.

Nem vagyok Meshuggah rajongó, nem ismerem ezt a zenekart diszkográfia szinten. Egy csomó barátom meg van őrülve értük, rossz zenehallgatási szokásaimnak köszönhetően egy-egy albumukat betettem, majd az első olyan témánál, ami igazán tetszett, elkezdtem ismételgetni a lejátszást, végtelen monotonitásban, hogy aztán beszippantson egy biomechanikus, kiberűrszemetekkel teli féreglyuk, amiből csak valami megmagyarázhatatlanul random logaritmus segítségével lehet visszaérkezni a torzított jelenbe.

Mivel a Meshuggah anyagain nem nehéz rohadt jó témákat találni, így ténylegesen nem vagyok agyonképezve belőlük, így jóbarátommal, akivel meglátogattuk a székesfehérvári rendezvényt, hagyatkoztunk a koncertélményre, a zene fizikai hatásaira.

Azért szeretem a Meshuggah-t, mert nincsenek benne érzelmek. Mindig ezt mondom róla, jelzem élőben eddig önhibámból mindig sikerült elmulasztanom a bulijaikat. Nos itt a megfejtés.

ÉLŐBEN.*

Amit ez az immáron 35 éves zenekar élőben produkált, azt azért párszor még át kell gondolni.

Miután a babérrózsa, avagy NERium oleander produkció végre lement a színpadról, azt ellepte egy rakás szakembör, akik feldobtak egy igen impozáns díszletet (eközben meglepő élményt nyújtott a 8 bites rockslágerek aláfestés Master of Puppets, Toxicity, Trooper?, majd a koncert előtt közvetlenül a Careless Whisper) A képi világ, a 2022-es Immutable albumot idézte, és a show első 11 számából 4 erről az albumról is ment. Kezdésnek a felvezető számként tökéletesen helytálló Broken Cogot kaptuk. A látvány a fesztivál kereteihez képest maximális perfekciót nyert. A három húros, valamint az énekes egy-egy EMBERMÉRETŰ lombikot idéző, megvilágított kép előtt állt, amik az albumborító, kémiai tűzben lángoló figurájára emlékeztettek. Ahogy az ütemmutatóra és a hangszeres részekre az ezen téglalapok által hátulról megvilágított alakokat kiemelte a fénytechnika, az akár egy jobbfajta sci-fi thrillerbe is beillett volna. Itt én el is engedem egy időre a setlist további fejtegetését.

Azon gondolkodtunk, ezt a zenét, monotonitása, és valójában megterhelő mivolta miatt meg lehet-e unni?

Nos, Tomas Haake brigádja meggyőzött minket, hogy NEM. A könyörtelen, hihetetlen zenei teljesítmény egy pillanatra sem lohadt. Ezeket az embertelen témákat album szintű precizitással nyomta végig a zenekar. Jens Kidman egy ugrásra kész alienként hergelte a közönséget, szigorú tekintete alatt most egy vattapamacsként lengedezett hosszúra hagyott, már megfehérlett szakálla.

Ez a koncert egy folyamatos fejfogás volt. Nem volt pihenés.

A hatodik szám után a Mind’s Mirrors című hanganyag bejátszása alatt, a fénytechnika fantasztikus munkájának köszönhetően a közönség számára majdhogynem észrevétlenül kicserélődött a Haake mögötti molinó, és eltűntek a „lombikvásznak”. Haake egyébként egy emelvényen játszott, a háttérben, tekintélyes méretű dobfelszerelésének erdőjében technokrata trollként ütve a felezési időn túl mutató, embertelen ritmusokat.

Az új díszlet leginkább egy vészjelzőket csutkára hajtó, végzete felé rohanó űrállomás utolsó pillanatait idézte számomra, amire épp rámászik egy megfoghatatlan, félig kibernetikus, idegen portyázócsoport, hogy feleméssze, dezintegrálja, és bekebelezze.

Hülyeség volt azt gondolni, hogy ez után a „halálhajó liftjében szünetzenét hallgatva zuhanunk” szegmens után lejjebb ül a koncert. Lement a „hivatalos program” utolsó 4 száma, a Straws Pulled at Randommal befejezve. Nos itt történt az, hogy gyakorlatilag megszűntem létezni. Imádom ezt a tracket. Még énekelni is megpróbáltam, majd a „kiszállós riffnél”, valamennyit rögzítve belőle, beleestem abba a zenbe**, amit csak a Meshuggah képes előidézni.

A zenekar nem szűkmarkúskodott a ráadással sem. A Demiurge és a Future Breed Machine szintén nem a levezetős*** számok közé tartozott. Kitisztultunk ettől a szónikus csapástól, amit ezek a fickók másfél + órán át a nyakunkba akasztottak.

Meg kell említenem a közönséget. A közönség állat volt! A srácok elől csináltak circle pitet, és még egy félig-meddig sikeres wall of death is kivitelezésre került. Rég láttam ilyen abálást. De a legbátrabbak az emberek voltak, akik tapssal próbáltak az ütemmutatóra reagálni….de melyikre?! Gondolom a többi Meshuggah koncerten is él az a vicces jelenség, hogy mindenki más ütembe, -re, -hez mozgatja a fejét.

Jenstől kaptunk „köszönöm”-öt, thank you-t, a csávók ténylegesen, udvariasan, alázatosan meghálálták a közönség közreműködését.

Nagyszerű este volt, szavakkal nehéz leírni.

*Élőben ez a csapat egyetlen érzelmet keltett fel bennünk, és ez sem érzelem volt, hanem valami primitív ösztön. Hideg rémület. Ahogy a sötétségből előtört ez az idegen, fémes, digitális fényfelhőben csillogó kolosszus, az szabályosan ijesztő volt.

**A Meshuggah az egyik leginkább energizáló zene. Miután elűz belőled minden érzelmet, ott maradsz az űr csendjében, ahol csak az általuk kovácsolt kapszula életben tartó készülékeinek monoton tevékenységét hallod.

***A magyar rocktörténelem poénja volt számomra, hogy a Meshuggah előtt fellépő Leander 3+2s úgy köszönt el: „Levezetésnek jöjjön a Meshuggah.” Nem hiába, a lakodalmas előadóművészeknek nem szabad humor híján lenni. Ha már kemény munka, emberfeletti kreativitás során sikerült a Kicsin Falumra rádobni két torz gitársávot, az egyedi, kornos saját dalok mellé, ennyit igazán megengedhet magának ez az ikon. Alázatosan, udvariasan.

Szólj hozzá!
2022. július 23. 12:12 - Professor_Shub Niggurath

Vermes x Medwegya x Gonemage - Split (2022)

a1593684511_10.jpg

Garry is már egy vissza visszatérő alak itt a Barlang hasábjain. Aki nem csak a memeket az tudhatja is, hogy nagy kedvencem kb minden, amit csinál, legyen az Homeskin, Cara Neir vagy Gonemage, hogy csak a jelenlegi és legaktívabb cuccait említsem. Mert egyébként van neki rengeteg még ezeken kívül is. Épp a minap mondtam Kincsemnek, hogy baszki szeptemberben lesz a következő Gonemage lemez, mi a baja a Garrynek? Erre tessék ide ver egy 3 way splitet és nem is akármilyet.

Eléggé ráment emberünk erre a chiptune, dungeonsynth vonalra és most vettem maga mellé kettő tettestársat is. Az egyikük a Vermes, ami spanyol egy személyes cucc, aminek eddig csak pár dala jött ki. A másik szintén egy solo cucc, Medwegya. Akit én csak az olasz Varsásként szoktam aposztrofálni. Mert kb annyira termékeny és egy megszokott zeneivilágban alkot mindenfélét, egy igazán „színes” egyéniség. Mindkét arc, szerintem nem árulok el nagy titkot, hogy ilyen raw, vampyric, dungeon synth dolgokban utazik, és itt szinte hibátlanul egészítik ki egymást, a különböző hangzások és megközelítései a stílusnak.

Azt nem tudom, hogy a srácoknak mi volt az ötlete erre a cuccra, de külső szemlélőként úgy néz ki mintha lett volna egy rövidke Medwegya EP, amit a Vermes és a Gonemage keretbe zárt, két-két dallal. Mind a négy dal a Medwegyaval ellentétben, vokálos és bőven van benne gitár is. A Vermes ezekután remélem hamar kijön valami hosszabb anyaggal, mert ezekből a recsegős, valami köcsög dudára hasonlító gitárokból még akarok, de sokat. A tempó kellemen gyors, mintha valami pixeles, dungeon crawler játék speedrunját néznénk a youtubeon. A hangzás meg hibátlan, recseg, ropog, nyikorog, néha bemegyünk egy vödörbe is, az ének meg undorítóan kellemes. A második dal szintis lezárása pedig egyszerűen zseniális teknős. A Medwegya meg, hát, mondhatjuk, hogy bemutatja, hogy is kell ezt a stílust csinálni, úgy, hogy izgalmas legyen. A hangzás olyan, mintha a tv előtt ülnénk egy nintendóval, nagyon nem lehet bele kötni, mert illik az egészhez. Viszont nagyon halk és tompa volt az én fülemnek, és voltak tök izgi recsegések meg dallamok a háttérben, amik így szinte elvesztek és feláldozódtak a trveság oltárán. Itt a főszerepben a dob és a szinti van, meg most sokadjára hallgatva, amúgy, lehet van benne gitár is, de olyan szarul szól és úgy van keverve, hogy simán lehet az is szinti, szóval passz :D Meg amúgy is lényegtelen. Mert a Nosferatu kastélyában rohangálni édesmindegy miből szól a chiptune horror. Ilyen dal címekkel, mint a Library’s Room, Penna, Felkelés (olaszul), Pók (szintén olaszul), szövegek nélkül simán oda tud képzelni az ember egy történetet. A végére a Gonemage pedig odatett kettő Gonemage dalt, a szó legnemesebb értelmében. Mert jelenleg ott tartunk, hogy hiába jönnek futószalagon a lemezek Garry keze alól, mindig minőségi munkát kapunk. Most is úgy szól az egész, mint a Szűz Mária dalolása a Kisdednek, tele olyan váltásokkal és témákkal, akár egy dalban is, amit a legtöbben örülnének, ha egy lemezen tudnának produkálni.

pallos lóbálós 8/10

2 komment
2022. július 22. 12:03 - Professor_Nagaarum OMons

Elkoszoltam egy pelenkát az új Porcupine Tree daltól / kliptől

Mikor Chris Maitland helyét Gavin Harrison vette át a Porcupine Treeben, egy kicsit megomlott nekem az összkép. A mindaddig ügyesen és alázattal technikázó dobos / vokalista helyére megérkezett egy olyan technikai tudású jazzdobos, ami egészen párját ritkító, csak sajnos metalt akart dobolni. Nem lett volna baj, sokminden működött, meg talán az a körülmény, hogy Steven Wilson és Mikael Akerfeldt együttműködése erősen átmosta a két banda stílusát, szintén enyhítette a sokkhatást Harrison játékát illetően. Mégsem tudtam teljesen feldolgozni a váltást, a régi dalok meg botrányosan szét vannak ütve koncerteken időnként, ezért inkább nem is nagyon hallgattam őket egy ideje.

porcupinetree.jpg

Oké, a Time Flies dal előjött jópárszor, hiszen abban életem gitárszólója csendül fel. De a dob sosem tudott rásimulni. Adtam egy esélyt az új lemeznek, és olyan dolog történt, amire nem számítottam. Wilsonék még messzebb kanyarodtak a pszichedelikus gyökerektől, és itt-ott morózus metal részek jönnek elő, nameg az elektro félisten Richard Barbieri is modernkedik itt-ott. Így már nem zavaró Harrison exibicionizmusa, sőt, a narkós hangulatból kissé tech irányba fejlődő egyre modernebb zene már kéri az ő ütemeit. A lemez többi része is parádésra sikerült, igazi hullámvasút.

Most viszont csak a klipről volt kedvem röfögni. Sajnálom, hogy nem sikerült a kommunikációt átmenteni a banda és Colin Edwin között. Mind a játékstílusa, mind a színpadi kiállása nagyot adott a Porcupine Treehez. És ha most valaki talán azt hiszi, hogy elkezdtem adni a külsőségekre, nagyon téved. Edwinnek pont a nulla színpadi tevékenysége fogott meg, az a mindent leszarós, elszállós kiállás, amikor akár egy meteor is lecsaphat mellette, ő csak símogatja tovább a basszert és élvezi az összhangot a zenekarral. Most Wilson kezeli a basszust is. Saját elmondása szerint imád basszuson játszani, de túl nagy az egója ahhoz, hogy basszeros legyen.

Nem baj.

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása