2021. október 25. 10:34 - Professor_Shub Niggurath

Karloff - Karloff (2021)

karloff.jpg

Boris Karloff, az ember a szörny mögött. A klaszikus horror filmek sztárja, aki a világ elé tárta, hogy elmaszkírozva, külsőségekben szörnynek tetszve, de bellül mégis érzőlények is lehet maradandót alakítani. Egy olyan ember volt, aki álnéven a filmvásznon Frankeinstein szörnye volt vagy éppen a múmia. A magánéletben viszont William Henry Pratt, az angol úriember, aki télapónak öltözve ajándékokat oszt a korházi gyerekeknek. A két véglet, ami egy emberben egyesül, pont úg mint mindenkiben, maximum más arányban meg nem ilyen látáványosan. Szóval tökéletes zenekar név a Karloff, főleg egy screamo bandának, bár most jött ki egy klasszikus crustos punk/metal lemez is ilyen név alatt, de az most minket nem érdekel, még.

A lemezt a No Funeral Recrods hozta ki, akik nemrég még az antikapitalista Supineel álltak elő, az is elég pacek volt, szóval ideje lesz jobban oda figyelni a dolgaikra. Demok, splitek már voltak, viszont ez az első teljes értékű Karloff lemez, ha jól látom.  A kiadóból kiindulva, pedig szinte tudjuk is, hogy mire számíthatunk. Vehemens skramz, hisztérikus emoviolance és egy adag noise rock és emo, de csak is a régi iskolából, mielőtt még elment volna midwestre meg popra az irány. Szóval itt inkább a Mohinder és az Indian Summer a mérvadó.

A hangzás punkosan feszes és pattogós, de végig ott van az a kellemes zaj és noise rockos attitűd amitől nyersnek és zsigerinek hat. Annak ellenére, hogy tele van lassú, andalgós részekkel, amikkel hol a hatalmas hisztirohamokat zárják le, vagy éppen vezetik fel. A szépsége az egésznek, hogy ettől egyáltalán nem lesz kiszámítható a lemez, a 25 perces játék időben sokszor eljátszák ezt, még se lesz unlamas és önismétlő. A felolvasások és a zajok tökéletes kézenfogásban járnak. Pedig a gitár sokszor olyan kaotikus és úgy vonaglaik és szalad, mint egy fejét vesztett csirke csak, hogy a következő pillanatban egy igazán szívfacsaró dallamot produkáljon, vagy pedig egyszerűen egy rohadt jó építgetős rifffet, pont mint az első dalban, az Untitledben. Ami csak egy intro, de tőkéletes zanzásítja az egész lemezt pár percben, hogy utána kibontva is megtapasztaljuk. Az Abre Los Ojos és az Endut! Hoch Hech! lehengerlő érzelem viharát. Ez után következnek a hossszabb dalok, amik el is foglalják a lemez középső részét. Itt kerülnek kibontásra a már említett, le és fel vezetések, a noise rockos vonaglások és a dallam és frusztráltság orientált hullámzások. Mert tényleg olyan mint ha egy csónakban ülnénk, a hullámok között és a tenger egyik pillanatról a másikra változik, hol éppen felborolunk, hol pedig kellemesen lavírozunk.

Zajos, érzelmes, okos és érdekes is. Szigorúan a nyálas hiszti nélkül, csak is a régi iskola szerint, itt szerencsére nincs mutálatlan hülye gyerek ének, de van helyette acsargás és szenvedés, amit el is hiszek.

Hisztis misztis 8/10

Szólj hozzá!
2021. október 20. 19:24 - Professor_Shub Niggurath

Moor Mother - Black Encyclopedia of the Air (2021)

fg.jpg

Camae Ayewa, költő, zene producer, néha politikai aktivista. Már volt róla szó, tavaly Billy Woodsal olyat gurítottak a Brassen, hogy azóta se találtam párját és akaratlanul is ahhoz hasonlítok mindent, az utóbbi évek legjobb hip-hop cucca azóta is. Nos, hősnőnk visszatért elég hamar, most nincs kollab, saját a cucc, bár featek vannak rendesen.

Nagy meglepetésekre nem számítottam, de nem is kellett. Camae stílusa már annyira kompakt, annyira adja magát, hogy simán összepakol valamit úgy, hogy pár hangból, legyen az zene vagy az övé, már tudod, hogy Moor Mother szól. Csinált már kísérleti free jazzt is, és épp úgy otthon van az ambientes szöszmötölésekben is. Most az irány kicsit a hip-hop felé ment, ez talán köszönhető a rengeteg vendégnek. Olyan menő arcoknak, mint Elucid, aki ugye a már említett Billy Woodsal csinálja az Armand Hammer nevű csodát, ami idén már pukkasztott olyat mint egy atom bomba, érdemes csekkolni.

Lágy jazz dallamok keverednek ellegáns beatekkel, minden olyan sima és kellemes, hogy nem is gondolná az ember, hogy milyen vad poéta ez a nő. Persze amikor át megy boszokányosba akkor már kezd egyértelmű válni, hogy ez nem csak a szépspgről, hanem ugyanúgy az ocsmányságról is szó. Keveri, kavarja mint lógós fülbevalós fekete boszorkány a tarot kártyát, te meg lesel, hogy vajon mit csap fel neked. Halál? Élet? Szerelem? Háború? Mi lenne, ha mind lenne? A 70-es évek afrofuturizmusának hangulat keveredik, a modern költészettel, slam poetryvel és a sokszor kísértetes jazzes, ambientes beatekkel. Az avantgarde vendég MCk, mint pl Pink Siifu pedig tovább csavarják, ezt az egyébként sem egyszerű, de mégis teljes egészében koharens lemezt. A találkozások lemeze ez, a hagyomány találkozik, a modernizációval. A törzsi kultúra, az urbanizációval. A modern elektronikus, zajos beatek a jazzes és a klaszikus hangszerekkel.

Moor Mother erőssége továbbra is az összetettség. Ahol a költészet simán megfér a lázongás és a törzsi ritmusok mellet. A magvas gomdolatokat pedig képes, érzelmekkel és okos és izgalmas zenei megoldásokkal előadni úgy, hogy nvéletlenül sem rakja magát keretek közé látszólag, miközben egy teljesen jól behatárolható zenei kerettel dolgozik. A Brass után egy évvel egy ilyen lemezt össze dobni elég szép teljesítmény, még ha annak a szintjét nem is éri el. Én továbbra is ahhoz hasonlítok kb mindent, ami ilyesmi, ennek a fényében is az Armand Hammer mellett nekem eddig ez az év hip-hopszerű lemeze.

8.5/10

Szólj hozzá!
2021. október 14. 15:11 - Professor_Shub Niggurath

The Body & Big Brave - Leaving None But Small Birds (2021)

big-brave-the-body.jpg

Ott tartunk, hogy a The Body több kollab lemezt adott már ki, mint szimplán sajátot. Ami nem baj, hiszen mindig elég pöpec társakat találnak a közös munkára és igazából, még nem is sikerült nekik olyan lemezt csinálni, bárkivel is, ami ne tetszett volna.Mindkét fél durrantott már idén egy eég erős lemezt, így én tűkön ülve vártam, hogy mit hoznak ki ebben az együttműködésben. A Test zajos megborulásai, a Bátor dallamosan droneos elszállós világával, olyan kapuk megnyitására vannak lehetőségek, hogy határ a csillagos ég. Már mindeféle apokalipszis aláfestőzenéket vízionáltam, női énekkel és Chip sikításaival kezdve, elég sok mindennel. Viszont úgy döntöttem, hogy egy előzetes dalt sem hallgatok meg, így még nagyobbat ütött az amit elénk raktak.

Nem az jött amit vártam volna, de talán így még jobb is. A Big Brave enyhén folkos hatásaiból és a The Body öregapós blues és country zenék iránti szeretetéből született meg a Leaving None But Small Birds. Talán ez az amikor a saját farkába harap a kígyó és a totális extrémitás és a határok feszegetése vissza fordul a lágyság, egyszerűség és a hagyományosság felé. A doomos tempók maradtak, a zajok és az elektronika viszont távozott az ablakon át, és egy klasszikus akusztikus hangszerelés vette át a helyét, amihez Robin adta a hangját. És még milyem hangot! Az anyazenekarból meg ismert, lágy, magas hangja szinte egyesül a minimalista gitárral és dobbal. A hegedű és bendzso meg sok minden más, amiket nem ismerek vagy ezek se, mert nem is értek hozzá, a lényeg az, hogy nagyon változatos az egész. Annak ellenére, hogy itt most eléggé szűk keretek közé lettek zárva a dolgok, de mégis a dallamok, a hangszerek vagy éppen Robin ének témái és hajlításai egyedediséget kölcsönöznek minden dalnak.

Nem mintha néha nem lenne egy-két torzítás és nagyon enyhe effektek, de összeségében a hangzásról elmondható, hogy szép és ki egyensúlyozott, minden a helyén van és nincsenek szélsőséges megoldások, de hiszen mit is keresnének egy amerikai folk lemezen. Mondjuk azért megnézném. Ha jól figyel az ember a minimalizmus takarója alatt, azért nem tudták magukat meghazudtolni és lehet találni érdekes dolgokat, játékosságokat, és finom textúrákat. Annyira, hogy néhány pillanatban azért simán átmennek pszichedelikus rockos dolgokba is, bár csak ésszel. A klasszikus történet mesélős dalok, szerelemről és gyötrelmekről teljes mértékben hozzák az anya zenekarok hangulat világát, még akkor is ha itt más köntösbe vannak öltöztetve és egyszerre van jelen a szépség és a kietlen utazás az elszegényedett érzések pusztaságában. Régi korok problémái és frusztrációi amik még mai is ugyanúgy relevánsak, és aminek ez a két zseni zenekar közös erővel, újabb lendületett adott úgy, hogy az értékek a régiek maradtak.

8.5/10

Szólj hozzá!
2021. október 13. 16:10 - Professor_Shub Niggurath

Full of Hell - Garden of Burning Apparitions (2021)

asd.jpeg

 

Két évre pontasan, mint a gyorsvonat (Nem MÁV-os) érkezett az új Tele Pokol lemez. Aki követi ezt a szart, az tudhatja, hogy eléggé szívemcsücske ez a kis táncdal zenekar és, hogy kb mindenre ugrok amihez bármelyiküknek is köze van. Ami egyébként egy eléggé melós hobbi, mert ezek a gyerekek sok mindent szeretnek, csak a seggükön ülni nem. Jah, Eyesfly, Jarhead Fetilizer, Sightless Pit, csak pár cucc, mind hibátlan, lépjünk.

Ahány bugyra van a pokolnak, lassan a Full of Hell is kiépít egy akkora számú hatás sereget, sőt lehet, hogy ,már most is tudnánk annyi dolgot felsorolni. A Roots of Earth Consuming My Home powerviolancees, sludgy abálásától lépésekben haladtunk, ebben a kísérleti laboratóriumban és tíz évvel később eljutottunk ide. Death metal, grindcore, powerviolance, sludge, noise, sőt most már noise rock és grunge simán írható a repertoárba. Mindegyiket oda-vissza ismerik és ami a legjobban látszik, hogy szeretik is. Ezekből hozták létre, ezt a frusztrált, beteges, kicsavaradott dolgot, amit egyesek zenének, mások zajnak, én pedig mennyei mannának hívok.

A Guided Blight berobban, mint egy figyelmeztető sziréna, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Egy perc blastbeat áhítat meg Dylan vokális kínlodása. Pöpec indítás. Az Asphyxiant Blessing már jönnek a disszonáns ritmikák és a baromi jó dallamok, a zajongás meg szinte perzseli a fület. A Murmuring Foul Springben már egy kis hangulat teeremtés és döngölés is hallható, meg egy bizonyíték arra, hogy mennyire van érzekük a lassú és gyors részek, orvosi pontossággal történő összeférceléséhez. A Derelict Satellite pedig egy főhajtás Merzbow mester előtt, akitől sikerült egy-két trükköt eltanulni a közös munka során, annak idején. Egyébként én nagyon élem, hogy már az előző lemezen is visszatértek ahhoz a felálláshoz, hogy van a lemezen tisztán noise dal is. Mert az jól látszik, hogy értenek hozzá, elég csak Spencer eszkábált szarjait meg nézni, Industrial Hazard néven instán, és emelllett tökéletsen képesek beilleszteni a lemez hangulatába és felépítésébe. Meg egyébként is, nem csak a fullos noise dalokban említésre méltő a zaj programozása, hiszen a lemezen végig ott van a hátérben egy kis színesítés, van, hogy csak egy kis prüttyögés az egész, vagy egy minimális effekt, mégis olyan érzékkel vannak adogolva, ami végig emeli a lemez hangulatát. Nekem a kedvencem a Reeking Tunnels lett, a noise rockos, grungeos témáival és hangzásával, egy újabb arcukat mutatták meg a srácok. Mondjuk azt eddig is tudtam, hogy hatalmas The Melvins fanok, de erre nem számítottam. Simán elhallgatnék tőlük egy egész hasonló lemezt.

Szóval, van minden mi szem-szájnak és füllnek ingere. Vad, kegyetlen de közben mégis zenei. Segítéségért kiáltasz a zaj támadástól megrettenve, pedig az egész a te lelkibékédért van. Vallás, pusztulás, elmúlás, káosz, disszonanciában vergedő dallamok a pokol legmélyebb bugyraiból. Az eddigi pályájuk minden szeglete össze facsarva ebbe a kegyetlen 20 percbe. Hibázni megint nem tudtak.

8/10

1 komment
2021. október 12. 08:39 - Professzor_Dunwich

The Answer Lies In The Black Void - A sötétségben megbúvó báj

The Answer Lies In The Black Void – Mina – dalpremier – Fémforgács

Úgy levagyok maradva, mint a borra való! Igazság szerint a lemezt még megjelenés előtt megkaptam és gyorsan neki is fogtam a meghallgatásának, hiszen két olyan név alkotja ezt az Atmoszférikus doom hömpölygést, melyet biztosra vettem, hogy nekem találtak ki. Vegyük is sorra kik ők… Horváth Martina neve rengeteg helyen bukkan fel az elmúlt néhány éveben, egyfajta underground dívaként (Niburta, Ghymes, Thy Catafalque, Mansur, SallyAnne), de egy valamiben szerintem mind egyet értünk Martina a nagybetűs TEHETSÉG. A zenei részért, pedig az a Jason Köhnen volt a felelős, akit sokan Bong-Ra nevén ismernek és rengeteg más projekten is dolgozott, illetve dolgozik például a szívemnek oly’ kedves The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble-ön, vagy a Martinával alkotott másik közös projektjük a Mansur, illetve a Celestial Season.

Na jó már rengeteget pofáztam, de még semmit nem írtam a lemezről…. Ami igazából nem véletlen mert hetekig két olyan különböző létsíkon mozogtunk, hogy nem is tudtam megfelelően szavakba ölteni érzéseimet, gondolataimat vele kapcsolatban. Végül eljött a pillanat, mikor egymásra találtunk és megérte várni!

A lemez gyökereit tekintve, abszolút a doomból táplálkozik, néha már-már a funeral-doomba hajlik a dolog, de ez senkit ne rémítsen meg, ugyanis ez csak a felszín. A hangszerelés, a hangzás, illetve Martina hangja egy olyan fájdalmas, sötét ugyan akkor nyugtató mikro-kozmoszt hozz létre, melyben legszívesebben örökre leheverednék és végtelenre nyúló pihenésem soundtrack-jeként végtelenítve pörögne ez a 40 perces lemez.

Beszélek még egy kicsit Martináról aztán eskü abbahagyom… Eddig is szerettem a hangját, illetve a hangképzését, melyet valószínűleg a népzenei múltja szolgáltat. Mindenféle pözőrködés nélkül tud énekelni, mindig pont ott és pont annyit ereszt ki magából, amennyit az adott dal megkíván patika mérlegen adagolva. Viszont a patika mérleg időnként mázsára cserélődik és akkor nincs kegyelem.

Kicsit még a zenéről és utána békén hagyok mindenkit. A metal színtér, főleg az underground egyre inkább az extrémitás felé fordul, legyen szó hangzásról, vagy megoldásokról, ha nem lenne egy elcsépelt szitok szó lassan az avantgard kifejezés használnám az albumra, de tudjátok mit, meg érdemlik! Mert ez egy olyan lemez, ami valóban megérdemli ezt a jelzőt. A legelsőtől a legutolsó gitár riffig, a sötétségben megbúvó bájig, a zenében rejtőző diszharmóniáig mindent a tökéletességre faragtak.

A zenekar facebook-ja

 

 

Szólj hozzá!
2021. október 09. 19:07 - Professor_Nagaarum OMons

Coffinworm - IV​.​I​.​VIII (2014)

Sokszor téma, hogy a metal hogy a jobb? Fos hangzással vagy jó hangzással... A legjobb az, ha mind a kettő egyszerre. De létezik a harmadik kategória, amire csak azt mondom, hogy... Mit mondok? Most itt meg akartam mondani, hogy mit mondok, de rájöttem, hogy erre az érzésre nincs még mit mondjak. Pedig itt van bennem évek óta, csak még soha nem mondtam ki szájjal. Szétrobbanok.

Na. Itt van ez a Coffinworm, ami a talán kedvenc kiadómnál a Profound Lore-nál jött ki. Még a Fémforgács Hangpróbán találkoztam vele megjelenésekor, és adtam rá egy 10-est, aztán nem hallgattam meg többet. A névre viszont azóta is emlékeztem, és tudtam, hogy összeforr még szerelmünk rég elszakadt lánca. Ez tegnap esett meg, azóta már a gyerek is táncolt rá, aki 13 hónapos.

coffinworm.jpg

Az amcsik egy ideje nagyon erősek ebben a műfajban, de lehet, hogy privát tudatlanságom miatt írom ezt. Ők találták volna fel? Chicago környékén székelnek az olyan forma bandák, mint a Lord Mantis vagy az Indian. Ezek itt mondjuk Indianaból vannak, ami csak majdnem Chicago. Durvulásból súlyból viszont viszi a Lord Mantis szintet, ami nálam valamelyest etalon. Az elején itten belehabarodtam a hangzás témába. Iszonyú súlya van ezeknek a gitároknak, meg a dobnak, meg a basszusnak és az éneknek. Biztos vagyok benne, ha okarinás is lenne a bandában, annak is iszonyatos súlya lenne. Valaki dobjon már meg egy kifejezéssel, ami arra utal, hogy egy metalbanda jól szól (tehát nem szarul jól), és mégsem sznobul, ahogy pl. az In Mourning (jön a lemezük novemberben, nagyon várom).

Annak idején a HP-n együtt emlegettük a Portallal, de az azért nem vicc. Nem tudom, hogy hallottam e nagyobb mocsoktengert annál. Ez is mocskos, de tisztán mocskos. Tiszta mocsok. Jól van már, itt a lemez... 10/10:

Szólj hozzá!
2021. október 05. 11:40 - Professor_Nagaarum OMons

Fattyú - Torony (2021)

Bakancsok lépte a latyakos hóban... Valami áttelelő madár csiripel... Egy súlyos ajtó nyílik és közben nyikorog. A vándor odalép a pulthoz, és malátasört kér a csapostól. Leül az asztalhoz, meghúzza a korsót, majd tép egy darab húst a csontjáról...

Akár egy 90-es évekbeli RPG-nek is lehetne a kezdete ez a pillanatkép, és körülbelül itt döbbentem rá, hogy én egy nagy marha vagyok. Nameg mikor felvilágosítottak, hogy a dungeon synth olyan, mintha egy régi számítógépes játék zenéjét hallgatnám. Ahhhhhha! Köszi! 

fattyu_torony.jpg

A Fattyú Madarasi Tamás ámokfutása, és ez az anyag nem éppen azon a vonalon haladt tovább, amit megszoktunk tőle. Itt bizony a dungeon synth volt a cél, illetve a Faggot által egy hét alatt megírt lemezre való válaszcsapás. Azt kell mondjam, hogy zenei szempontból a dungeon synth rész jobban is sikerült. És most fel is boncolom, ez pedig az Ópiumbarlang egyik nagy előnye más zenei webzine-hez képest, hogy kurvára leszarhatom, hogy magamról is írok vagy a barátaimról, mivel itt aztán nincs szakértőiség vagy szakmaiság, csak a lazaság. Mindjárt hallgatok is valami 80-as évekbeli popzenét jól...

Tehát Tamás olyan légkört teremtett, amitől majdnem elsírtam magam, hiszen felrémlett az egyéni rekordom, amikor LAN partyban tizenhat óráig nem álltam fel a székből, mert Warcraft 2 ment, és végül én vesztettem a haver elleni összecsapásban. Ezt úgy kell érteni, hogy se enni, se inni, se hugyozni nem álltam fel a székből tizenhat órán át. Vagy amikor a kolesz portás benyitott, hogy mi a baj, mert Doom 2-vel nyomultunk szintén LAN-on, és nem értette, mi ez az üvöltözés. Megnyugtattuk, hogy szeretjük egymást, csak pont most nem.

Én csak két dolgon javítanák Tamás helyében. Az egyik az örök mániám, a sztereó hangkép. Túl hangsúlyosak szerintem a panorámázások, 100 %-ot jobbra - balra sosem szerencsés húzni, már csak a fülhallgatósok miatt sem. A másik, a vinyl effekt, ami egy kicsit el van túlozva. Túlvezérlésnek tűnik. A hangerőket is összébb lehetne hozni, de egy hét alatt ez kiváló teljesítmény.
Ami nagyon tetszett viszont az a dobok, illetve a tamtamok hangja. A kezdő tétel mellett még a Bánya és a Torony a kicsúcsosodás számomra. A szintetizátorok hangja telitalálat. Gondoltam, hogy megemlítem a maszter minimális miben létét, de szakbarbárként azt hiszem, hogy ennek ilyennek kell lennie. Mike666 biztosan tudja. Majd hozzászól. A háttértörténet is ötletes, ebből lehetne akár egy sorozatot is csinálni. Én legalább is szívesen hallgatnám Kuthen és Kajdum sztoriját részleteiben is.

A grafikai munka külön pontozandó, és maximumot ér.

9/10 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása