Az Iron Lung Records a barátunk, minden cuccok rohadt mocskos és jó, legalábbis amiket én hallottam. Na a C.H.E.W-t is az ő Badncamp-jükről ismertem meg. A C.H.E.W receptje pedig egyszerű, végy egy tálat, basszál bele egy kis anarcho punkot, egy kis kaliforniai hardcore-t, fűszerezd meg egy csipet Dead Kennedys-es okossággal, majd a turmix gépet kapcsold olyan gyorsra, amilyenre csak tudod. Szóval zeneileg rohadt gyors, mocskos és nyers egyszerre idézi a múltat, miközben frissnek is hat. Pattogós gitár, bunkó dob és persze nem érne semmit az egész Doris nélkül. Vannak azok az énekesek, mondjuk szerintem a legjobbak mind ilyenek, akiket testileg-lelkileg megerőszakolt az élet. Kukából zabálták tele magukat gyűlölettel, egy tű hegyével lőtték be a frusztrációt, vagy csak olyan szar lapokat osztott a világmindenség, hogy nem maradt más mint az üvöltés. Doris hadar és kibaszott vehemens, eddig se volt semmi, de most nagyon kiszabadult az állat a ketrecéből. Szinte alig érteni mit mond, de nem is az a lényeg, hogy a szavakat értsed hanem, hogy érezd, miközben ő teli torokból köpi a mérget. Ez a méreg pedig még a betont is átmarja. Nincs tíz perc, mondjuk senki nem állta utam, hogy ne hallgassam egymás után négyszer. Eddig a legjobb 7"-es idén, nekem legalábbis tuti. Ha viszont be adta ez a pár perc, kötelező az előző pár karika is.