Fotó: Bodnár Dávid

Létezik egy hivatás, akinek űzői valószínűleg sokkal több, és változatosabb eseményen jelennek meg, mint az „átlag” koncertlátogatók. Nélkülük csak saját, olykor ködös emlékeinkre hagyatkozhatnánk kedvenc előadóink fellépéseivel kapcsolatban. Ők a koncertfotósok. Ebben az interjúban a sokak által ismert Bands Through The Lens mögött álló úriembert kérdezve próbálunk mélyebb betekintést nyerni a koncertfotózás személyesebb szintjeibe.

Szia, a koncertekről, és a különböző social media felületekről sokan ismerhetnek, kérlek mutatkozz be nekünk, mi a polgári neved!

• Szia, először is nagyon köszönöm a megkeresést és az érdeklődést, lassan 39 éve Somogyi Lajos néven futok, amikor nincs az arcom előtt a kamera. Bár, igazából akkor is.

Van-e esetleg polgári állásod? Mi az?

• Villamosmérnökként végeztem, így a telekommunikációban helyezkedtem el egy nemzetközi telco cégnél 15 éve. Azóta is ott koptatom a széket napközben a sokadik pozíciómban, jelenleg a Technikai Konzulens Osztály vezetője vagyok.

Hogy lesz az emberből koncertfotós? (először a fotózás jött? hobbi? tanultad? magad is koncertlátogató vagy?)

• Gondolom mindenki másként indul el ezen az úton, nekem jóval előbb jött az élőzene szeretete és a koncertre járás, mint a fényképészettel ismerkedés. Még talán 2007-ben vettem az első tükörreflexes gépem, egy Nikon D60-t, kit objektívvel, és azt kezdtem hurcolni nyaralásokra, kirándulásra, állatkertbe, stb.. Nagyon szerettem makrózni, madarakat fotózni, amik kifejezetten nyugodt, csendes, pepecselős, türelemjáték témakörök - vicces belegondolni, hogy ez hogy csaphatott át abba, hogy a mosh pit közepén, a kamerát a fejem fölött tartva, vakon komponálok a repkedő műanyagpoharak záporában, az életemért küzdve. :D

2015 végén nem voltam a legjobb passzban és nagyon szükségem volt valamire, ami kirángat az akkori passzív posványból, amiben tengődtem. Nem tudatosan fordultam a fotózás felé - nem is emlékszem már pontosan mikor és mi volt az a pillanat, ahol összeállt bennem a kép, hogy a fotózást akár koncerten is lehet űzni -, de 2016 elején kezdtem el utána nézni, hogy be lehet-e vinni kamerát koncert helyszínekre, kinek kell írni, hogy engedélyt kérjek, és ne a biztonsági őrök vegyék el a helyszínen a gépet és így tovább. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy az akkori D90-em alkalmatlan használható képek készítésére ilyen fényviszonyok és körülmények között, úgyhogy apránként elkezdtem fejlesztgetni az eszközparkot, vettem egy D610-et, fix 2.8-as objektíveket, és elkezdtem olcsó (akkor még 3-500Ft-os) bulikba járni gyakorolni. Később, mikor volt már valami kezdetleges portfólióm, elkezdtem zenekaroknak írni, hogy kipróbálnám magam egy belépőért cserébe, aztán már zenekarok hívtak bulikba – akkor még szintén beugróért cserébe. Valahol itt kezdtem el érezni ennek a terápiás hatását, hogy egy vibráló, színes közösségbe járok, és valamilyen alkotó tevékenységet végzek, amiben ki tudom élni kreativitásom, visszacsatolást kapok, örülnek az emberek a munkám eredményének. Eközben megismerkedtem az akkori színtér ismert fotósaival Hegyi Julival, Totisz Tomival, Bodnár Dáviddal, Horpáczi Dáviddal, Zsiga Palival, Réti Zsolttal, rengeteget tanultam tőlük a szakmázós small talkok alatt, ők meg szép lassan elhitették velem, hogy jó az irány, van értelme ezt csinálnom. Itt jegyezném meg, hogy elképesztően befogadó, elfogadó és segítőkész közösséget ismertem meg a magyar koncertfotós társadalomban, ami nagyon sokat dobott abban, hogy előre jussak. Némi noszogatásra később már jelképes összegekért vállaltam a munkákat, megismerkedtem helyi programszervezőkkel, sajtósokkal, és organikusan kialakult valahogy ez az együttműködés. Bekerültem a megboldogult GMK-ba és Kuplungba, aztán a Dürerbe, beugróskodtam az Akvában és az Opus Jazz Clubban majd szép lassan bejártam az összes kisebb-nagyobb helyet Budapesten és vidéken, illetve megfordultam az összes itthoni nagyobb fesztiválon. Nagyon besűrítve, valahogy így történt, hogy az otthon punnyadásból észrevétlenül felépült egy másodállás-szerelem. Jelenleg a Dürer kert, a Fekete Zaj és Pro Jam Session koncertsorozat állandó fotósa vagyok, vannak fixnek mondható zenekarok, akikkel rendszeresen, de nem kizárólagosan dolgozunk együtt, vállalok zenekari-, üzleti portrékat, céges rendezvényeket és sajtóeseményeket.

Vannak-e olyan bandák, előadók, akikkel a leginkább szeretsz együtt dolgozni?

• Szerencsésnek mondhatom magam, mert csak olyanokkal dolgozom már, akikkel jó, könnyű együtt dolgozni, vagy az emberi oldal miatt, vagy azért, mert a zenéjükkel tudok azonosulni, de a legtöbb esetben ez azért kéz a kézben jár. A kezdetekben menni kellett és mentem is mindenhova, muszáj volt gyakorolni, megismerni a közeget, az írott, íratlan szabályokat, kapcsolatokat építeni, de ebben az időszakban fűti, hajtja az embert a lelkesedés, minden hely, helyzet, ember és inger új, észre sem veszi (kis túlzással), hogy dolgozik. Aztán az idő előrehaladtával letisztul a felekben, hogy kikkel tudnak hatékonyan, jó hangulatban együttműködni és igyekeznek egymás felé tendálni.

Fotózás szempontjából melyik helyekkel a legjobb dolgozni?

• Általánosságban azt mondanám, hogy ott szeretek és tudok jól dolgozni, ahol partnerként tekintenek rám. Ez a többi ott dolgozó ember hozzáállásán jön át, a vezetőségtől kezdve a sajtóson, programszervezőn át a hangos, fényes, pultos kollegáig, akiknek a szakértelme, mentalitása adja meg a hely hangulatát. Az, hogy nyitott, vagy zárt, van-e árok, vagy nincs, sokan vannak-e, vagy csak lézengenek, kicsi, vagy nagy a terem, másodlagos abból a szempontból, hogy szívesen indulok-e el este az adott helyre. Mindig lesz valamilyen hátráltató körülmény, technikai malőr, ez a szakmával jár és felül kell kerekedni rajtuk – részben ez is a dolgom fotósként, szerintem. Az viszont, hogy ezt egy támogató vagy nemtörődöm, esetleg kifejezetten hátráltató közegben kell megugrani, nem mindegy. A fent leírtak alapján úgy gondolom, hogy Budapesten nagyon sok jó klub van – vidéken is jó tapasztalataim voltak általánosságban – de ahol igazán otthon érzem magam, ami a safe space-em, az a Dürer kert.

Mik a kedvenc fesztiváljaid, hová látogatsz szívesen munka, vagy kikapcsolódás szempontjából?

• Kifejezetten utálom a fesztiválokat! :D Na jó, ez persze így nem igaz… Fiatal koromban kivettem a részem a fesztiválokon bulizásból, 10 év Sziget 2012-ig, hetijeggyel, sátrazással, VOLT, Bánkitó és társai, úgyhogy szórakozni csak legvégső esetben mennék már ilyen rendezvényre. Van pár extra név, ami még egy picit csábít, és jó lenne egyszer eljutni (Wacken, Brutal Assault, Hellfest, Glastonbury), mert egy-egy nap olyan line-up van, ami itthon egy félévre vagy inkább egy évre van elszórva. De egyrészt már nem bírja a szervezetem a 4-5-x napos megőrülést, másrészt nem is biztos, hogy meg tudnám emészteni azt a tömény zenei ingert, amit egy ilyen helyen kapnék. Öregszem, azt hiszem. :D

Munka szempontjából megengedőbb vagyok. Ha egy zenekar hív fellépésre, esetleg még egy-két bandát össze tudok szedni aznapra, akkor beülök a kocsiba, lemegyek, meglövöm és irány haza. Ha az egész fesztivált kell fotózni, egy helyszín van, amit évek óta örömmel vállalok el, ez pedig a Fekete Zaj fesztivál. A szívem csücske a helyszíntől kezdve, a stábon át, a zenei és off-programokig. Őrületes meló persze 4 napon keresztül, 4-5 színpadot, napi 20-25 zenekart egyedül vinni (+az off-programok és életképek) másnapi leadásokkal, de ott valahogy máshogy fárad az ember, máshogy telik az idő, amennyire leszív, annyira fel is tölt. Új, hasonló versenyző volt a tavalyi évben a Hell Vill, ahol első alkalommal dolgozhattam, ez is egy nagyon szerethető fesztivál, szívesen dolgoznék a csapattal újra. Ennél többet, nagyobbat már nem szívesen vállalnék be, azt hiszem. Még a kezdetekkor nagy álmom volt, hogy egyszer bekerüljek a Rockstar photographersbe, akik a legnagyobb feszteket viszik itthon, de ahogy szép lassan mentem bele a szakmába, és mértem fel, mekkora munkával jár egy ilyen méretű fesztivált fotózni - akár csapatban is - egyre inkább halványult bennem ez a vágy. Meg azért azok a srácok többszörösen díjazott fotósok, nem az én ligám. :) Az otthonos méretű Zajon napi átlag 16-18km-t lesétálok reggel 10-től hajnal 2-ig, 7-8kg felszerelésben. Egy Sziget méretű fesztiválon szerintem az első nap elpatkolnék…

Megfigyeltem, hogy a különböző fotósok képeikkel igyekeznek egyfajta egyediségre törekedni. Neked van-e kedvenc technikád, metódusod, amivel dolgozol? (ha nem titok….esetleg kicsit írd körbe, légyszi)

• Huh, nem érzem magamban, hogy ez nálam törekvés lenne. Azt se igazán, hogy egyediek lennének a fotóim. Vagy inkább úgy mondom, hogy ha elém raksz 5-5-5 képet Hegyi Julitól, Bodnár Dávidtól és Sincotól mondjuk, akkor csont nélkül megmondom neked, melyik kié. Én nem látom, hogy az enyémek ennyire önálló egyéniséggel bírnának. Hacsak nem úgy, hogy ha nem a fenti három emberé, akkor lehet, hogy az enyém? :D

Alapvetően Lightroomban dolgozom, koncert anyagba nagyon ritkán nyúlok bele Photoshoppal. Biztos vannak egymásba folyó „korszakok” az utómunkám stílusában, de ezeket részben az alakította, ahogy fokozatosan megtanultam használni a szerkesztőket, újabb és újabb trükköket ismertem meg, részben pedig ad-hoc, mi állt jól szerintem annak a bulinak. Van mondjuk egy régi kattanásom, ami a mai napig kitart: valahogy igyekszem visszahozni a zenészek bőrszínét. Egyszerűen kiborulok, ha hupikék-törpikék feje van a zenésznek, vagy vörösen lángol az egész arca. Pedig így nézett ki a koncerten, ez a valóság, de én megőrülök tőle. Valamit el kell kezdenem ilyenkor mókolni rajta, de ez is csitult már a kezdetekhez képest. Ez van, hogy egyszerűbb feladat, pár csúszkával megoldható, van, hogy kicsit jobban rá kell feküdni, szelektív színezéssel, maszkolással, stb..

De ezt se gondolnám, hogy egyedül az én kattanásom. Természetesen van jó pár, az évek alatt elmentegetett presetem, de ezek is inkább kényelmi megoldások, mint esztétikai megfontolás. Egyszerűen addig piszkálom a képet, amíg azt nem érzem, hogy kész.

Van-e olyan képed, amivel valamit „nagyon elcsíptél”? Mi a sztorija? (esetleg mellékeld, kérlek)

• Eddigi egyik kedvenc képem a 2019-es A38-as Unearth, Darkest Hour, Misery Signals bulin született, az egyik kedvenc zenekaromról, az Unearth-ről.

A story pedig szerintem jól példázza, hogy nem minden a tudás, vagy a technika, kell sokszor egy jó adag szerencse is, a klasszikus jókor jó helyen. Ez a kép egy szám kiállásánál született, ahol a rutinosabb koncertlátogató, tudja, hogy „valami készül, valami jön”. Nos, az Unearth-ös srácok szeretnek ugrálni. Zene elhallgat, minden lámpa le, negyed másodperc sötétség után a közönség arcába robbannak a stroboszkópok, látni villódzva, ahogy elrugaszkodnak a színpadon, Bodnár Dávid cimborámmal meg egymás mellett, szinte egyszerre elkezdünk az első sorban vadul exponálni. Az egy dolog, hogy az ember megtanulja az évek során egy másodperc alatt behúzni a megfelelő értékéket a vázon éles szembefényre, vagy, hogy hány expot készít 1mp alatt a gépe, viszont szegény Dávid pont a strobik sötét fázisát kapta el, és a teljes sorozata totál fekete lett, nekem meg a kb. 20 képes sorozatból kettő kapta el pont a világos pillanatot, ez az egyik. Hozzáteszem, itt is félrement a fókusz és csak a széleslátó obi + szűk rekesznek köszönhető, hogy használható lett. A kedvenc képem, de persze ezzel sem vagyok elégedett teljesen… :D

Van-e valami további, zenével kapcsolatos hobbid? (hangszer, lemezgyűjtés, merch halmozás, karszalag-gyűjtés)

• Autodidakta módon nyüstöltem a basszusgitárt és a gitárt a húszas éveim közepén, de nem volt velük semmi tervem, nem akartam bandát alapítani, vagy csatlakozni, jó időtöltés volt gyakorolni és lassan egyre kevésbé borzasztóan eljátszani azokat a számokat, amiket szerettem volna megtanulni. Hasonlóan indult a dobolás is pár éve, bár ebbe már kicsit több energiát fektettem, Gálos Ádámnál és Veress Marcinál is tanultam, termem is van, de továbbra sem cél az együttesben zenélés. Kikapcsol a gyakorlás repetitív már-már meditatív jellege, és élvezem, hogy tyúklépésben ugyan, de fejlődök.

Aztán, hobbinak ugyan nem mondanám, de igyekszem támogatni a zenekarokat merch vásárlással, és szeretnék bíztatni mindenkit, hogy tegyen hasonlóképp. A legegyszerűbb és legközvetlenebb formája a támogatásnak, nagy szükségük van rá, te meg egy király pólóval/pulcsival gazdagodsz. � Ugyanitt, évek óta küzdök a vinyl gyűjtés démonával, még ellenállok, de némelyik lemez olyan gyönyörű, hogy érzem, el fogom bukni ezt a csatát előbb vagy utóbb és a gatyám is rá fog menni!

Milyen zenét hallgatsz szívesen?

• A koncertfotózásnak köszönhetően rengeteg olyan zenekart ismertem meg az elmúlt 7 év alatt, akik valószínűleg nem jöttek volna szembe. Nem azt mondom, hogy a zenei ízlésem gerincét nem a rock-metal bandák teszik ki mai napig, de sokat formálta a playlistemet Jónás Vera búgó hangja, Mörkék stenkje, Deva elektro-lebegése, az Esti Kornél melankóliája, Pátkai Rozi sanzonjai, a Góbé világzenéje, vagy a Colorstar lüktetése és a végtelenségig sorolhatnám. Csodálatosan sokszínű a magyar zenei színtér és nincs hét, hogy ne ismernék meg valami újat, ami betalál és aztán elnyammogok rajta egy darabig. És természetesen magával hozta az új külföldi zenekarok felfedezést is, nem is mennék bele a felsorolásba mert egy hétig itt ülnénk.

Van-e bármilyen vicces, necces, fura sztorid a koncertfotósi tevékenységedből?

• Fuh, van pár, objektív elejtéstől kezdve, punk karácsonyon színpadról repülő punkot arccal levételen át a rossz helyszínen megjelenés után pánikszerűen a jó helyre áttaxizásig, de számomra a legkínosabb talán a legutóbbi volt. Elöljáróban, nálam alapszabály, hogy külföldi fellépőnél nincs fanboy-kodás a backstageben, nem kérünk közös selfit, nem akarunk aláíratni polót, nem akarunk barátnőt/havert bemutatni, nem tukmálunk pálinkát, stb. A munka miatt vagyok ott, ha ők kezdeményeznek interakciót valami szervezési/technikai dolog miatt, illedelmesen válaszolok, és megyünk tovább, még akkor is, ha netán a kedvenc zenekarról van szó. Legyen profi az ember, vagy mi. No aznap jó profi módjára iszonyat késésben voltam a legutóbbi August Burns Red Akváriumos bulijáról, mert szokás szerint menet közben derült ki, hogy az előzenekaroknál is csak az első három számot lehet lőni az árokból és már javában ment az első dal. Loholok át a tömegen az Akva túlsó végében lévő backstage folyosóra nyíló ajtó felé, kabátban, óriás táskával a hátamon, zihálva, izzadva, mutatom a karszalagom az ellenőrző srácnak már messziről, lepittyenti a beengedő kártyát a záron, kb. röptében tépem fel az ajtót, lendületből rombolnék tovább, erre ott áll velem szemben a másfél ember széles folyosón Matt Greiner, a kedvenc dobosom valaha, legalább annyira megrökönyödve és tanácstalanul, mint én. Se kép, se hang az agyamban, teljes black-out egy fél másodpercig, processing, közben Matt enyhén zavart arccal, illedelmesen oldalvást fordul, hogy elférjek, én meg ismét profi módon, lányos zavaromban azt tudtam kicsiholni magamból, hogy „CSÁ!” és sprinteltem tovább, hogy elérjem legalább az utolsó másfél számot. Mai napig fogom a fejem ha eszembe jut, hogy ez mi az isten volt…csá!?…TÉNYLEG?! Ha valahogy újra először találkozhatnék Matt-tel, biztosan nem így akarnám.

Mit csinál egy koncertfotós szabadidejében?

• Elsősorban annyit alszik, amennyit csak tud. :D Mivel a koncertfotós énem szabadideje főként az irodai munkaidőm, így a változatosság kedvéért javarészt dolgozom. Ezek mellett próbálok a barátaimra is időt szakítani élőben, vagy ha máshogy nem, az online térben egy kis társassal. Ott van a dobolás, szeretek olvasni, főzni, vagy csak kisütni az agyam valami sorozattal, illetve remélem, hogy tavasztól legalább 26-28 órából fognak állni a napok, mert szeretném a rendszeres sportolást is visszaépíteni a hétköznapjaimba.

Ha van bármi, amit kihagytam, amiről szívesen írnál, kérlek ne tartsd magadban!

-Köszönöm szépen az interjút! :)

 Fotó: Hegyi Lily Juli

 Bands Through The Lens | Facebook