Negyedik lemezéhez ért a Foxtails, az a connecticut-i screamo (már) négyes fogat, ami mindössze hét év alatt termelte ki ezt a figyelemre méltó számot. Eddigi lemezeik is hozták a papírformát, magyarul a jó arányokkal felvértezett, kicsit matekos screamo/emo hangzást és senki sem lőtt mellé, ha valami ilyes fajta zenére vágyott. Viszont a fawn-on behúzták azt, amire én mondjuk nem számítottam, de a szívemet azonnal megmelengette, hozzá csaptak a felálláshoz egy hegedűst. Aki nem is rest szét húzni-vonni az egész lemezt.

Ami továbba is kiváló ebben a zenekarban, az különböző emo elágazások arányos használata. Ahogy az ego death kezdődik, egy post rockos lágy bevonulással, majd mint egy udvarias  bemutatkozás csatlakozik a hegedű, a vehemens scream-ről már ne is beszéljünk. Minden irányból kimerte azt amire szüksége van. Legyen az melankólikus mid west emo, acsargó screamo vagy légies post-rock. Összeségében mégis a lassabb és középtempós részek vannak nagyobb arányban, én még többször elviseltem volna egy kis gyorsaságot. Ebből kifolyólag aki egy agresszív, Orchid szerű, érzelmi cunamit vár, annak csalódnia kell. Érzelmek vannak, rombolás is akad, de mégis inkább egy okosan felépített post-hardcore szerkezetével és tempójával rendelkezik. Amikor a space orphan végén bevadul a hegedű, azt például elég meredek.

Az, hogy Jared Schmidt csatlakozott hozzájuk a hegedűvel, talán a legjobb döntésük volt, az egész pályájuk során. Az az enyhe folkos íz az, ami kiemeli a többi hasonszőrű zenekar közül. Az, hogy simán plusz érzelmeket, szépséget ad hozzá a hangokhoz. Néha saját életet él, néha pedig csak leköveti a gitárt, ezzel nyomatékosítva, hogy sír a gitár és nagyon igaza van. A matekos, enyhén jazzes okoskodások sokszor meg törik a ritmus, de ezek jó fajta törések, amik kicsit fel rázzák a lemezt és új lendületett adnak a hegedűs andalgásnak. Na meg Megan énekének. Ami a lemez egyik, ha nem a legerősebb momentuma. A hangszínek csaponganak, a scream szenved és fáj, a tiszta hol kétségbeesett, hol gyönyörű, olyan változatosság van vokális téren, hogy néhány zenekar csak a feléért eladná a lelkét is. Ez a 42 perc első ránézésre elég hosszúnak tűnt. Én a rövidebb screamo anyagok pártján vagyok. Ennek ellenére, szinte végig hibátlanul fenntartja a figyelmet és mivel nem egy állandó cséphadarás, hanem egy okosan felépített főleg középtempós szekciókból épírkező anyag, így még sem tűnik végtelennek a játékidő. A fawn-al szerintem simán szintett léptek, mind hangzás mind pedig dalírás terén. A vokális rész hibátlan és top tier, ehhez semmi kétség nem férhet. A hegedű és az egyszerre lágy és mégis szúrós hangzás, amiben a basszus úgy doromból mint egy kis cica, pedig felteszik az i-re a pontott. Ez már egy új liga scrácok, üdv itt, aztán nehogy vissza esssetek.

Doromboló 9/10