Nem rég azt mondtam, hogy ha a Ditz-nél lesz jobb noise rock idén meg eszem a kalapom. Hát baszki, most nem sok híja volt, hogy oda legyen a svájci sapkám. Ami márcsak azért is lenne szívás, mert olyan nyomorult pici fejem van, hogy minden nagy rám, na mindegy. A dán Tvivler-ről van szó, akik két évvel legutóbbi lemezük után, ami megint csak nem volt kutyafasza, visszatértek.

Vannak ilyen stílus specifikus zenei csoportok facebook-on, ahol napi szinten ömlik az emberre a zsáner színe java. Én személyszerint noise rock téren szinte csak egy csoportra, a Noise Rock Now-ra hagyatkozok, amibe érdemes belépni, ha kicsit is érdekel ez a vonal. Viszont eléggé fenntartásokkal kell kezelni a megosztásokat, minden ilyen csoportban, legalábbis én azt vettem észre. Mert bizony itt a legelvetemültebb zsáner függők vannak, akik ssimán év lemezének kiáltanak ki szinte bármit. Ebben a csoportban is, kb napi 3-4 év lemezét szoktak megosztani. Szóval kell válogatni rendesen, de ez még mindig jobb, mint amikor a megosztások fele Will Haven volt. A Tvivler-t is itt találtam, amit meg is hallgattam. Amikor viszont csekkoltam az előző lemezt kellet rájönnöm, hogy azt hallgattam annak idején a megjelenéskor. Csak akkora döpping van, hogy simán elfelejt az ember egy olyan lemezt is ami fasza volt.

2020-ban az Ego még inkább a post-hardcore felől közelített a noise rock-hoz. A Kilogram-ra ez annyiba változott, hogy a tempót visszább vették és a hardcore témák is kicsit a háttérbe szorultak. És inkább Lizardos okoskodások, disszonáns építgetések és ritmikai labirintusok vették át a kormányt. Már a kezdő dal basszus orientált vonulása, a szinte doromboló hangzás, majd az arra építkező dallamok, nekem egyből a 90-es évek bandáit juttatta az eszembe. Az éles gitárok amik egymás farkát kergető kutyák módjára kavarog, de mégis simán kiolvasható belőle egy jól átlátható minta, amivel az egész össze áll a végére és kifut egy vagy akár több katarzisra is. Az első dal a leghosszabb, meg szerintem a legjobb is, meg a legösszetettebb. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy ez jó-e, hogy elsőnek rakták be. Annyi biztos, hogy van benne logika, hiszen a többi rövidebb dal olyasmi, mintha az első összetettségét bontanák részletekre és arra az egy-egy bizonyos részletre fókuszálnának rá. Mindezt nyakon öntik, az autentikus dán nyelvel. Kellemes, hogy végre nem csak valami sátán varjút hallok északi nyelven, mondjuk ez az én lemaradásom. A vokál egyszerre punkos, és noise-osan pimasz, ami néha elég melepőeket is húz. Mindent egybe vetve, ez egy nagyon pöpec noise rock lemez, ami ha nem is nagyon kicsit ki merészkedik a stílus határain kívülre. Teszi ezt világbajnok hangzással, kiváló témákkal amik azért néha ismerősek.

pimaszosan 8/10