Ha valaki Cara Neir rajongó, akkor általában felkészül a váratlanra mindig. A tavalyi pont egy jó év volt erre, hiszen az elején kihozták azt a chiptune őrületet, amit Phase Outnak kereszteltek. Utána meg az izmos, derékból meghajlást tettek a grindcore felé. De volt már itt post-blacken át, a screamoig minden. Úgy általában ez a screamo/grind-tól a black metalig vonalon mozognak, attól függően, hogy éppen milyen kedvük. A Phase Outra éppen kockulhatnékjuk lett, így jöttek a 8 bites prüttyögések. Amit most sikerült nekik folytatni, ami azért nem volt nagyon meglepő, főleg, hogy Garry nagyon rá van kattanva most, erre a pixeles chiptuneos témára.

A történet szerint az előző játékból Garryt és Christ átszippantották egy sokkal sötétebb dimenzióba, a Saint Succipioba. Maga a világ pedig egy kihalt kertvárosi környezet, amit egy Rex nevezetű felsőbb létforma sanyargat. Vannak itt az előző lemezről „unlockolt” karakterek, szóval megint olyan az egész, mint egy játék. ÉS tényleg fel vannak készülve ezzel a settinggel annyira, mintha legalább egy asztali szerepjáték kampányra készültek volna.

Zeneileg meg mi van? Hát az, ami sejthető. Black metalba oltott grindviolance amihez 8 bites huncutságok adják az igazi pikantériát. Az egyértelmű, hogy a chiptunekodás sokkal ötletesebb és jobb lett. Mondjuk be is baszott volna, ha ilyen tekintetben nem fejlődnek, hiszen Garry ezt csinálja a Gonemageben is, így a tapasztalat és az ötletek már alapból meg vannak. Egyértelműen a hosszabb dalok a jobbak, amikor ezeket az effekteket rápakolják a gitárra és tök fura pixeles hangja lesz, na az nagyon király. Közbe meg ilyen videojáték black metal dallamok mennek, a szokásos cincogással pittyogással a háttérben. Ezek a legerősebb dalok, mint például a Melted Candle. Ahol a végére már az volt az érzésem, talán kicsit sok puskaport lőttek el egyszerre. A rövidebb dalokban, a grind meg a pv jön elő és egyébként itt is vannak nagyon jó pillanatok, nagyon érdekesen összerakott effektek és a pixel témák is izgalmasok. Csak éppen nincsenek kibontva és ez a legnagyobb baja, szeretem én az ilyen egy perces dalokat, de itt végig az volt az érzésem, hogy több kéne ebből, hogy igazán jó lehessen.

Szóval itt van egy éven belül a harmadik Cara Neir, amire megint nem tudom azt mondani, hogy szar. Mert nem az, sőt. Tele van jobbnál jobb dalokkal és ötletekkel, csak éppen van ugyanannyi kibontatlan, a befejezetlenség érzetét keltő is, miközben az is előfordul, hogy valahol meg már túl tolják a kibontást. Chiptune téren hatalmas a fejlődés, de dalírás terén most kicsit két szék közül a földre esete van, mert a rövid dalok nem úgy működnek, ahogy kellene, viszont a hosszúakban is vannak kivetni valók. Mindezt úgy, hogy ott van a Gonemage, amiben Garry mindent jobban csinál.

pritypirity 7/10