A Lazarvs leánykori nevén Apey and The Pea egyike azon zenekaroknak, amit már az első nagylemez óta követek. Még a Fémfogács-on olvastam róla egy cikket és rendesen berántott, annak ellenére, hogy akkoriban még nem sok ilyen fajta zenét hallgattam. Mondhatjuk, hogy ők egyfajta kapudrogként funkcionáltak, mert ez után kezdtem magam jobban bele ásni ezekbe a dolgokba. Emlékszem egy időben, mikor bringával jártam az akkori melómba, mindig a Devil's Nectart hallgattam, egyik felét oda, másik felét meg a hazaúton. Nyolc óra hossza maszkban lévő szennyvíz tisztítás meg sósavval való buzerálás után, a Judas egy igen felemelő soundtrack volt a nap további részéhez. Közben eltelt a megalakulásuk óta 10 év, a szakadt, DIY sludge bandából, kemény munkával és oda adással egy szakadt, mainstream sludge banda lett. A tavalyi névváltoztatás után pedig itt a negyedik/bemutatkozó lemez, kinek hogy tetszik.

Előzetesen kaptunk ígéretek újdonságokra, na meg, hogy olyan gonosz és kemény lesz, hogy csak na. Ezt mondjuk már a Hex-nél is eljátszották, akkor még elhittem most már azért szkeptikusan álltam ehhez a kijelentéshez. Elöljáróban maradjunk annyiban, hogy aki hallott már egy Eyehategod esetleg Crowbar dalt, csak hogy két ismertebbet említsek, annak nem kell gatyát cserélnie. A IV. Rebirth, Apey egy még Vörös Attilával közös projektjéből meg maradt dal, amiből sosem lett semmi, itt most elég jó introként megtalálta a létezésének értelmét. A The Order és a Reaping két elég gyors dal, ami egyből beránt, tipikus "Apey-s"dalok. A The Order második fele azért jóval izgalmasabb, egészen jó váltásokkal és málházással. Viszont nekem sokadik hallgatásra is megmaradnak korrekt iparosmunkáknak, egyelőre. Viszont ezután jönnek az igazi nyalánkságok, a Pit., Lazarvs, Solar King hármasa vitathatatlanul a lemez csúcspontjai. A Pit. rozsdás parasztlengő alap riffje már sejtett valamit, viszont amikor bejön Apey, Prepitos-al közös éneke már biztos, hogy ez valami mocskosul aljas bőr alá kúszás lesz. Apey félelmei a fogyasztói társadalom sötét kis zugairól, nem is kaphatott volna jobb megzenésítést. Itt már tetten is érhető a legszembetűnőbb változás vagy is inkább a fejlődés, ami az ének terén mutatkozik meg. Ötletesebbnél ötletesebb hangszínváltások és izgalmas hajlítások váltogatják egymást végig. Többször a Mastodon is szembe jutott ilyen tekintetben, ami csak jó dolog lehet. A Több mint 7 perces Lazarvs egyértelműen az Abraham, Judas vonalon mozgó doom mókázás. Itt nem csak énekben, de a háttérben megbújva a riff-ben jelen is van egy kis újkori Mastodon. Az ének pedig itt a legváltozatosabb, a hajlítások, váltások és a hangszínek is mind mesteriek, az ismerős megoldások és témák mellet. A lezárás pedig csillagos ötös. A Solar King-en Makkos a gyomrunkba veri a dobot rendesen, ettől a rifftől pedig egyenesen a máglyára menetelünk, ha akarunk, ha nem. A dal felénél Makkos trükközget egy kicsit, amivel fel is vezeti az okádék váltást csak ,hogy a végén bevigye a kegyelemdöfést. A Godslayer volt az első publikus dal, egy perc cséphadarás, minden laca-faca nélkül. Az I,Emperor-nak egyértelműen az utolsó egy perce ami aranyat ér, mind az ének és néhol kicsit kísérletezgetős dallamok összhangja kiváló. A Valhalla egy laza stonerkedés. A vége felé van a legérdekesebb dal, a From Flesh, ami egy nyugtalanító drone futam, amitől kétszer is megnézed van-e valami a sötét szoba sarkában lefekvés előtt, ennek a hallgatásához fejhallgató mindenképpen ajánlott. Eddig a pontig egyébként tökéletes a dalok sorrendje, a gyors felvezetés, a lassú részek váltása ad egy lendületes dinamikát a lemeznek, így egy pillanatra sem ül le. Viszont a From Flesh, szerintem rossz helyen van a lemezen, így meg is akasztja ezt a lendületet.. Az anyag közepén vagy a legvégén sokkal hatásosabb lett volna. Kár volt azt a kompromisszumot megkötni miszerint, azért az utolsó előtti, hogy mindenki végig szenvedje mire a végére ér, hiszen az aki velem ellentétben nem csípi az ilyen dolgokat, úgy is átlépteti, akárhol is van. Ennek ellenére, bátor lépés volt felpakolni egy ilyet is a lemezre, főleg, hogy jó is. A legvégén pedig mocskos pofán rúgás a Warmaster személyében. A cucc fizikailag is nagyon impozáns, noha én nem vettem meg mert csóró vagyok mint a kibaszott templom egere, képen jól látható, hogy nagyon oda tették. Ez a kártyás, kirakós dalszöveges dolog pedig teli találat. A grafikák pedig első osztályúak, mondjuk Kókai Úr-tól nem is vártam kevesebbet. Egy tornazsákot azért mindenképpen befogok szerezni, hogy tudjam miben vinni a száraz kenyeret a gyárba.

Annak ellenére, hogy többnyire jó dalok alkotják a lemezt, én picit megvezetve érzem magam. Az előzetes dalok ellenére, én az utolsó percig azt gondoltam, hogy valami nagyon mást gurítanak a srácok ami majd leviszi a fejem, de az a rengeteg újdonság azért még sem olyan rengeteg. Sőt igazából negyedjére is ugyanazokat a formulákat kapjuk amit eddig is. A lemez gerincét továbbra is az apeykalipszis négy lovasa alkotja, vagyis a hosszú doomos, hullavonszoló döngölés - Lazarvs, a sabbathista stoner himnusz - Valhalla, a grunge-os éneklős - Pit. és a gyors, rövid arcon forgás - Godslayer. Persze értem, hogy ettől lesz változatos a lemez, de ha már ennyire feltűnő, hogy ugyanazok a koncepciók vannak újra írva, akkor már lehet el kell gondolkozni a váltáson. Noha jól láthatóan nagyot megy a lemez, biztos másnak is feltűnt már ez. Itt most az a kérdés, hogy merre tovább? Valószínűleg a rajongók nagy része ötödjére is megkajálná ugyanezt a felállást, de én személy szerint úgy gondolom, hogy következőre valami nagyobb vérfrissítéssel kell majd előállni. Sok felé el lehet indulni, a From Flesh szerű dolgok hangsúlyosabb szereplését nagyon adnám, de egy Lazarvs-os, lassú dalokra épülő EP-t vagy akár nagylemezt is simán eltudok képzelni, vagy ahol nagyobb teret kap a grunge. Ettől függetlenül, ahogy már mondtam, ezt egy jó lemeznek tartom, dalok összeállításában talán még ez is van a legjobban az én ízlésemre kalibrálva. Ami viszont még nagyon érezhető, hogy szívüket lelküket bele tették és mainstream meg apámfaszanagyszínpad ide vagy oda, én még mindig mocskosul őszintének érzem. Ők még mindig az a három suttyó stoner gyerek, akik 10 éve egy szakadt próba teremben, betépve kezdtek el Pantera riffekkel kéjelegni. A zene pedig ugyan az, a két pofára zabálni való, underground moslék. Remélem azok is maradnak, mert tudom ez csak most jött ki, de a vegyes érzéseim ellenére is tűkön ülve várom, milyen jótékony borzalmat okádnak a fülünkbe legközelebb.

Ui: MAMUSZ!