Ha a Vanta és a Modef mond neked valamit, akkor jó helyen jársz. Mondjuk bevallom nekem csak a Vanta, de azt most lényegtelen, itt úgy is egy egészen más dologról van szó. A Kajgün az doomjazz, de nem is akármilyen fajta, most nem a Bohren féle, ambinentes, noir mozikat idéző doomjazz-ről van szó. Hanem a tényleges doom metal és jazz fúziójáról. Improvizáció szerű, lassan és komótosan építkező utazások ezek, az ének nélküli tisztaság felé. A hangzás kiváló, valahogy olyan "igazinak" hat az egész, sehol nincs a a hasonló tematikájú zenék steril hangjaiból. Ők őszi ganulatokról beszélnek, az én lelki szemeim előtt mégis egy szofisztikált, bőrkabátos, motoros kocsma, füstbe vesző körvonalai jelennek meg.

Egyébként akadnak hasonló cuccok, de ezt mégis kiemelkedőnek érzem. Nem azért mert hazaiak, sőt azért inkább több szigort szoktam adni, hanem azért mert a fújós hangszerek valami eszement jók. Én ilyet mostanában nem igen hallottam. Lehetne mondani, hogy nemzetközi szintű meg ilyen baromságok, de én eleve nem szeretem ezt a kifejezést. Hiszen kurvára lényegtlen, mi honnan jön, mindenhol vannak szar bandák és jó bandák és ez jó. Akkor is jó lenne ha Londonból jönne és akkor is, ha Bucsaröcsögéről.  Multkor már említettem, hogy szerintem ha jön a szaxi, akkor szintet lépünk, na itt ez megtörténik. Olyan pszichedelikus utazést kapunk, ami testet és az elmét is egy teljesen más síkra helyezi. Az instrumentális zenék nekem nehéz esetek, sokszor. Viszont itt a gitárok és a szaxofon is úgy énekel, hogy nem is hiányzik az emberi szó. A lágy basszus simogat, a szaxi az őrületbe repít, a kocsmán kívül pedig, az eső kopog a fejemen, nekem meg a Dark City című fim sötét utcái ugranak be azonnal.