Mi az Ópiumbarlang? "Szar zenék, még szarabb memek." A veszprémi Szigony, ami már nincs, így foglalta össze saját magát annak idején: "szar zene, szar arcok, szar szag". Ez erős összecsengés. Nyugodj békében Gabo!

Saját magamutogatásunkat kiélve Önök elé tárjuk azokat a dolgokat, amiről polgári nevünket mellékelve mélyen hallgatnánk. Annak feltárása, hogy kinek büdösebb a lába, a világháló segítségével nem megy, ez igen. A színvonalat az is szemlélteti, hogy öten háromféleképpen írjuk a szánalmas neveinket, valami 10 percbe telt, mire ábécésorrendbe sikerült tennem... Hülyék...

Az alábbi öt anyag, aminek a lejátszóját illesztettük mindegyike 2023 márciusi megjelenés. A felsorolásoknál nem volt ez kitétel.

Photon Patch

Tudnak-e a bandák még újabb és újabb fehér nyulat kihúzni a bűvész kalapjukból, hogy tágítsák az adott stílus korlátait és a hallgatóik hallójáratait? A black metal esetében ez főkent kényes kérdés, ugyanis e műfaj egyszerre forrása és táptalaja a legtöbbet használt és elhasznált underground sémáknak. Egy ideje mindeki (is) black metalt akar játszani, és minden más műfajjal (is) össze akarja azt vegyíteni. Ennek köszönhetően az utóbbi évek fekete fém felhozatala a középszerűség keserűségét hordozza magában. 
 

Ebben a hónapban tett felfedezésem visszarántott a talajra, hogy nincs értelme mindig az újdonságok kultuszát követni, üldözni az újabbnál újabb, hibrid black metal ópuszokat. A hangulatnak kellene inkább a meghatározónak lennie, azt pedig a spanyol At the Altar of the Horned God a maximumra járatja az új albumán. Semmi progresszív elkurvulásra ne számítson a hallgató, itt csak a nagybetűs, oldschool, pogány spiritualitást kapja, viszont azt olyan minőségben, hogy ritkán találkozni ilyennel. Tudom, tudom,...a pogány jelző inkább szitokszónak minősül ebben a műfajban, mintsem a minőség és kifinomultság mércéjének. Azonban a Heart of the Silence album esetében szó sincs ilyenről, a giccsnek itt helye nincs. Továbbá a hangulat tekintben erős a párhuzam a The Ruins Of Beverast legutóbbi albumával, vagy akár a romániai Argus Megere munkásságával.  

 
Professzor_Dunwich

Fekete fém űrhajónk pszichedelikus utazásra indul, hogy meghódítsa a végtelen kozmoszt.

A Black Magick StarShip (igen az SS ennek a rövidítése és nem, nem nácik) egy iszonyatosan király módon összerakott hangulatbomba, mely azzal a gondolattal játszik el, milyen lett volna a  ’60as, ’70es évek pszichedelikus rock kultúrájában black metált, vagy sokkal inkább okkult rockot játszani Nyilván ezt az elegyet sokszor és sokfélekép láthattuk és hallhattuk, nekem mégis bennük van meg az a fura báj, amit a többi zenekarból sok hiányolok.

Egyebek:

Immortal - Sons of Northern Darkness (2002)
Gorgoroth – Quantos Possunt Ad Satanitatem Trahunt (2009)
Petofi – Árnyékunk Az Égbolt (2016)
Ricsárdgír – Kill The Koala (2023)

Professor_Nagaarum O'Mons

Nemrég tudatosult bennem, hogy zenehallgatás közben mindig csinálok valamit. Nekem nagyon régóta nincsen olyanom, mint fiatalabb koromban, hogy előveszek egy lemezt, beteszem a lejátszóba, majd a hallgatása közben elkezdem böngészni a borítót. Ennek az is lehet az oka, hogy ritkán hallgatok fizikai hordozóról bármit is. Tehát, amikor másoknak az a véleménye a kedvenceimről, hogy ezek háttérzenék, lényegében teljesen igazuk van. 

Ez az Einkehr ambient black metal dungeon synth tagekkel van felpakolva a Bandcampre, amiből természetesen a középső stílusjegy nem helytálló, de nem is kell az legyen, mert a tagek magukra a kiadóra vonatkoznak. Ezen anyaguk az ambient jelzőt fedi le. Korai Jean-Michel Jarre ugrik róla be, meg egy általam korábban végigjátszott PC játék, az UFO: Aftermath, ami a világ egyik legalulértékeltebb alkotása a stratégiai játékok között. Monoton, mint a fene, de engem nem zavar. A Der Puls der Kälte nagyon burzumos.
 

Egyéb, sokat hallgatott zenék:

Mortiis - első négy lemez
Wingloug - mind a két EP
Sepultura - Nation (2001)
Primus - Tales from the Punchbowl (1995)
Alvin és a mókusok: Az élet szaga (2000)
Captain's Lair - Underwater Madness (2022)
Hans Zimmer - Interstellar theme (live)
Depeche Mode - rengeteg koncertvideo

Professor_Pikt

„Nem ma fogok leszokni a női előadókról, és a jövőkép-nosztalgiáról”.

Lana Del Rabies 3. albuma, amivel megismertem az előadót, gyakorlatilag egy cyberpunk baraka. Nagy kedvencem, Lili Refrain másik pólusa, míg az olasz művésznő valami nagyon természetközeli tőről indítja zenéinek esszenciáját, Lana Del Rabies valahol az elhaló rádióhullámok megfejthetetlen tükröződésein kísért. Az előadó női energiái nem egy kézmeleg kunyhóba, vagy a tábortüzet tükröző csillagok alá vezérelnek, sokkal inkább egy technokrata birodalom végnapjainak himnuszát zengik. Kicsit olyan ez, mint Sarah Connor monológja, a Terminator 2-ben, a gép – ez esetben ez a zajos, szintetizált zene – sokkal emberibbé vált, mint maga az ember.

Időtlen produkció, hallgatása közben nem tudom eldönteni, hogy emlékeket idéz, vagy a jövő ábrándját veti fel.

Steve Earle - Copperhead Road
Shotgun Messiah - Violent New Breed
Meshuggah - Nothing
Fear Factory - Genexus
Shum - Nullagon
No Oath
Dalek 
Death Grips 
Sisi 

Professor_Shub Niggurath

Rohadt sok, jó lemez volt ebben a hónapban. De magamat köpném szemen, ha nem az új Full of Hell/Primitve Man kollabról írnék. Mert Dylan Walker ismét pukizott, méghozzá idén már másodjára, pedig csak március van. Nagyon úgy néz ki, hogy az a terve, hogy egész évben keservben tartson. Ezt a két lemezt elnézve pedig elég jól halad. Mert ahogy a Sightless Pit tönkre tett, úgy tesz tönkre ez is, csak kicsit másképp. Ez az a kollaboráció, amit valószínűleg mindenki tudott, hogy egyszer meg fog valósulni, mégis mint kis gyerek a cukorkaboltban, mikor egy áráért kettőt kap, úgy lepődtem meg a bejelentésen. Meg annyira örültem is neki. Pedig sok meglepetésre nem kell számítani, hiszen mindkét zenekar, azt hozza, amit elvárunk tőlük, csak így egyesítve erőiket, egy még magasabb fokú pusztítást tolnak a fülünkbe. Mindig kiemelem, ha szóba kerülnek, hogy Ők a kortárs extrém zenék zászlóvivői, akik egyre csak tolják maguk előtt a határokat, amiket Ő maguk állítottak fel. Viszont, itt most ezt annyira nem éreztem. Megkapjuk mindkettő zenekar sajátosságait, amit kéz a kézben prezentálnak, az elkárhozott hitványoknak. A Buta Bácsi hozza a szokásos, agy lohasztó, súlyosító pácban érlelt riffjeit, a Tele Pokol pedig a frusztrált, vehemenciába oltott düh kitöréseit. Mindezt a mindkettő zenekarra jellemző síron túli noise-al keverve. De, mégis vannak meglepően zenei pillanatok is, már-már megjegyezhető dallamok és feszültség oldó vagy olykor fokozó kiállások. A vegytiszta noise részek is egész elviselhetőek lettek, sőt kifejezetten jók, pedig nem vagyok nagy híve a stílusnak, ha önmagában próbál érvényesülni. Már a dal címek is sötét, mételyes rémálmokat és hallucinációkat sejtettnek és meg is kapjuk őket. Idegbeteg vigyorral, örömmel vetem magam az általuk kínált őrület legmélyebb bugyraiba. Ahol a jelenlegi kísérleti extrém zene két óriásának szerelemgyereke folytatja ámokfutását. Kicsit kevés a meglepetés, kicsit egyértelmű, kicsit kevésbe kísérleti, mint amire számítana az ember. De hogy jó-e? Mindenképpen! Évvégi listán bérelt helye lesz.

További szét hallgatott lemezek a hónapban:
Zulu - A New Tomorrow (2023)
Fattyú - Puszta (2023)
Shum - Tornyok (2023)
Lamp of Murmuur - Saturnian Bloodstorm (2023)
Endless Swarm - Manifest Form (2023)
Fall of Efrafa - Owsla (2006)
Fall of Efrafa - Elil (2007)
Fall of Efrafa - Inlé (2009)
Slowthai - Ugly (2023)
Jedi Mindtricks - Violent By Design (2000)