Vannak lemezek, amiket nem lehet háttérből hallgatni. Az 1999-ben megjelent Stupid Dream az angol zseni társulattól ilyen, és amikor ezeket a bevezető sorokat írom, felrémlik egy cikk, ahol 1999-ben megjelent filmekről esik szó. Mintha a legtöbb filmstúdió egy utolsó nagyot akart volna lőni az évezredben, talán azért volt kimagaslóan erős az az év. A Harcosok klubja, a Mátrix, a Tágra zárt szemek, A tehetséges Mr. Ripley, és a kedvenc filmem az Amerikai szépség is ebből az évből való. A Porcupine Tree zeneileg azt a varázst, illetve elvontságot adja, mint a fent felsorolt alkotások, csak éppen akusztikai értelemben.

Steve Wilson vicc-áttverésből indult projectjének ez már az ötödik lemezeként látott napvilágot, de a történet ezt leszámítva sem annyira egyszerű, és megszokott, mint a legtöbb esetben. Átverés? Na ja… Wilson és iskolai barátja Malcolm Stocks kitalációjaként született meg a Porcupine Tree, ami egy képzeletbeli pszichedelikus rockzenekart takart a 70-es évekből. A zenék és az ének nagy többségét Wilson írta, Stocks kísérleti hangzásokkal, vokálsávokkal járult hozzá a végeredményhez, így született meg három kazettára való anyag (Tarquin's Seaweed Farm, Love, Death & Mussolini és a The Nostalgia Factory), ami tulajdonképpen a későbbi debüt, az On the Sunday of Life... anyaga. A felvétel eljutott Richard Allenhez és Ivor Truemanhoz, utóbbi a később megalakult Delirium Records feje lett, és 2002-ig gondozta a banda kiadványait.

A kamuzás annyira bepörgött, hogy a viccemberek egy nyolc oldalas fiktív háttérsztorit is írtak, ahol a nem létező banda tagjai egy titokzatos 1970-beli rockfesztiválon jöttek össze, majd némi börtön szál is bekúszik a biográfiába. A Linton Samuel Dawson című daluk például az egyik fiktív tagról szól, és a név kezdőbetűi az LSD-re utalnak. Szerencsére a többi már történelem, hiszen a Porcupine Tree máig tíz lemezzel gyarapította a színteret, és bár a The Incident album után egy évvel, 2010-ben befejezték a tevékenységüket, bízom benne, hogy hallunk még róluk a jövőben. Az a lemez egyébként egy kicsit elment mellettem, bár be kell vallanom, hogy a Time Flies gitárszólójánál jobbat nem hallottam a huszonegyedik század első évtizedében. A 93-as Up To Downstairnél csatlakozott Wilsonhoz Richard Barbieri billentyűs és Colin Edwin basszeros. A megjelenés után nem sokkal pedig Chris Maitland, ezzel létrejött a Porcupine Tree klasszikus felállása. Érdekes egy zenekarnál klasszikus felállásról beszélni, ahol mindössze egyetlen tagcsere volt a működésük huszonhárom éve alatt.

A Stupid Dream az ötödik sorlemez, ami a zenekar elmondása szerint lényegében a következő – Lightbulb Sun – első felének is tekinthető. Örültem, mikor erről olvastam, mert tökéletesen ezt éreztem én is korábban. A Lightbulb Sunt tartom talán a kicsúcsosodásnak, ahol a korai bátor, rockos – pszichós kísérletezés még durván jelen volt, de a dalok összeszedetté váltak, szabályosan kifejlődtek, lecsengtek. A Recordings válogatásalbum a két anyagról lemaradt szerzeményeket egybegyűjtve jött ki később, valamint szerepel rajta az Even Less teljes, 14 perces verziója. Sokszor érthetetlen döntéseket hoznak zenekarok, így nem értem például, hogy az egyébként zseniális Buying New Soul hogy nem került fel sem a Stupid Dreamre sem a Lightbulb Sunra.

A szövegeit tekintve az időzítés tökéletes, mivel Wilson elmondása szerint a saját belső feszültségeiről, félelmeiről szólnak, arról a kettősségről, amit egy kreatív, alkotó szellemű ember érez, mikor egy kész művek ki kell eresszen, és teljesen lelketlen módon el kell adni a világnak. A "hülye álom" a gyerekkorából ered, amikor azt hitte, hogy rocksztárrá válni valószínűleg nem kemény munka árán lehet, hanem azok csak úgy nőnek a földből. Az időzítés pedig azért tökéletes, mert ez és a következő lemez volt az, ami a bandát elindította egy ténylegesen felfelé ívelő pályán.

Mi jön szembe azonnal, amikor elindítjuk a Stupid Dreamet? A Pink Floyd hangulat. Távol álljon tőlem, hogy bármiféle koppintásra akarjak utalni, erről szó sincs, hiszen a hetvenes évek zseniális brigádjához képest a kortárs stúdiótechnika is harcba lett hívva, pont annyira korhű a hangzás, amennyire kell. Direkt nem a modern szót használtam, hiszen amit Watersék bevetettek a hetvenes években az akkor szintén nagyon modern volt.

Syd Barrett egyike volt azon angol előadóknak, akik mertek saját akcentusukon énekelni – ezt David Bowie emelte ki. Wilson sem röstelli ezt, amit melegen üdvözlök. Mikael Akerfeldt szerint olyan a hangja, mint egy gyereké, ami nagyjából fedi is a valóságot, viszont teljesen illeszkedik a koncepcióhoz, és amikor sok szólamos fátyolos vokál hallik a dalokban, az maga a pszichedelikus trip. Mi a pszichedelia? Ezt talán a Floydban szintetizátorokat tekerő Rick Wrighttól kellene kérdezzük, de sajnos már nem él. Azt viszont ő mondta, hogy a zene a hangjegyek közötti üres tér. Richard Barbieri csak analóg szintetizátorokat használt a felvételekkor, amiket hallani hihetetlen élmény, egyfajta időutazást jelenít meg a dalokban. Ez egyike azon pillanatoknak a sok közül, ahol a Pink Floyd méltó utódjának – hagyatéka továbbvivőjének tartom Wilsonékat.

Chris Maitland egy rendkívül alázatos dobos, aki a technikát csak módjával, finoman csempészi be a dalokba, ami feltétlenül szükséges egy ennyire lefinomult és elvont zenénél. Nyilván a legtöbb zenésznél ott van egy kényszer (kinél egészséges, kinél kóros szinten), hogy megmutassa, mit tud. A This Is No Rehearsalban leütött dinamikus játék remek megvillantása a tudásának, és irányomban is nagyon betaláló. Zeneelméletben minimálisan jártas hallgató tudja, hogy a dinamika nem azt jelenti, hogy hű, de hangos. Pont azt, hogy váltakozó hangerővel vannak az ütések. Colin Edwinnel ketten egy rém hatékony generátort adnak a banda alá. A Stranger by the Minute című dalban a háttérvokált is ő szolgáltatja, sőt, koncerten is többször lóg be a mikrofon a dobszettje mögé. Említett szerzeményt egyébként simán végigvezeti kettőnéggyel, mindenféle flikk-flakk nélkül. Az alábbi video az Even Less koncertverziója, ahol már Gavin Harrison bassza szét a dalt – bocsánat, erre nem tudok jobb kifejezést. Harrisoné minden tiszteletem, nyálcsöppentős élményekhez képes juttatni az embert a tudásával és az ötleteivel, de szerintem a Porcupine Tree-t ő tönkreveri.

Sokszor megfogadom, hogy nem bontok le egy lemezt részekre, ezt most is igyekszem tartani, pár dolgot viszont muszáj kiemeljek. A Don’t Hate Me a Stupid Dream legimpozánsabb tétele, eleve a nyolc és fél perces dalhossz feltűnő, akik ilyen típusú zenére vágynak, és türelmetlenek, azok általában rámennek a leghosszabb dalra kezdésként. Barbieri mesteri szintetizátorkezelése az egekbe srófolja a hangulatot, majd a második refrén után jön a megőrülés. Edwin megtekeri a basszust, de mindezt ízlésesen, a hangszer alaptulajdonságait kihasználva, miszerint a mackó egy ritmushangszer. Mindezek tetejére Theo Travis fuvola és szaxofonjátéka hallatszik, ami megint csak pink floydos kicsit. Mi a pszichedelikus zene? A Baby Dream In Celophane maga. Minden részletében az. A szintetizátorok prüntyögése, a visszhangok, a sokszólamos vokál. Zseniális darab.

A lemez költségvetése jóval nagyobb volt, mint az előzőé. Szupergruppokéhoz képest a 15000 font még mindig eltörpül, de ez már elég volt ahhoz, hogy a nagyzenekari részek ténylegesen nagyzenekarral legyenek felvéve. Ez volt az első alkalom, amikor a teljes anyagot egyben a stúdióban írták meg, nem korábban megírt ötletek lettek kidolgozva.

A Porcupine Tree sosem kapta meg azt az elismertséget, amit érdemelt, természetesen nem a szakma részéről. Nem arra gondolok, hogy ne hajolnának meg előttük a kritikusok, hanem arra, hogy ennek a zenekarnak sokkal népszerűbbnek kellene lennie. Nekem az In Absentia volt az első találkozás, de ez is azon együttesek egyike lett, akiknél a korábbi anyagaik meghallgatása alapján váltak abszolút kedvencemmé a még talpon lévő (illetve sajnos már nem) pszichedelikus zenekarok közül. Az In Absentia volt az a lemez, ahol egy kicsit erélyesebb lett a gitár hangzása, ott lépett be a metaldobolást művelő jazzdobos Gavin Harrison, de még némi önfékkel. Aztán jött a Fear Of A Blank Planet, ami bár hatalmas zene, odáig vagyok érte, mégsem hat rám úgy, mint a Lightbulb Sunig bezárólag az összes többi. Furcsa dolog a Porcupine Tree-re azt mondani, hogy metal, a Fear Of A Blank Planettől mégis affelé tendáltak. Zárszóként, és arra rámutatva, hogy Steve Wilson és a zenekar tagjai mindig is zsenik voltak, nem csak felnőttek annak lenni, belinkelném ide a Radioactive Toy 1994-es koncertvideoját. A dal az első lemezről való: