3 hardcore kislemez, go!


Touch – Delivarence (2023)

A Touch-ról meg ömlengtem itt párszor, én már tűkön ülve vártam az új lemezt. Ami hiába lett rövidke, de legalább szinte hibátlan. Ők az a banda, ami annak ellenére, hogy klasszikus hardcorenak mondható, nem egy haver is szétadja, aki nem is szereti ezt a vonalat. Mindig is a gitár volt az erősségük, amire most még egy lapáttal sikerült rátenni. Az egyértelmű hatások mellé, simán el van rejtve fasza strand punk kezdemény riff is, és jelen van még mindig a grunge és indie is. Noha, nem olyan arcbamászósan kell elképzelni, mint mondjuk a Turnstile vagy a legutóbbi Scowl esetében. Sokkal finomabban és elegánsabban vannak ezek a dolgok használva, amitől még simán hardcorenak mondják a vaskalaposak is, nem úgy, mint a másik kettő zenekar esetében. Az atom veszélyes riff párbajok még mindig, robbanás szerű hardcore táncolásokban vannak feloldva, ahol jár a láb, meg az ököl a levegőben, még se lesz unalmas a recept. Bár, abban biztos vagyok, hogy élőben fognak működni a dalok. Meg amúgy is, Balázs úgy rázza a bulkeszt, hogy minden józan gondolkodású férfi megkérdőjelezi a heteroszexualitását. Az utolsó két dalon egyébként a Beriloom and the doom énekese vendégeskedik, ami egy olyan váratlan feat, amiről nem tudtuk, hogy szükségünk van rá, de úgy néz ki, hogy mégis megérdemeltük.

segrázós 8/10

Fleshprison – S/T (2023)

Na még egy hazai, de ez is kihagyhatatlan. Mondtam már párszor, de mondom megint. Rohadt jó a hazai hardcore színtér! Mi sem bizonyítja jobban, hogy pár héten belül kijött egy ugyanolyan fasza minőségű, de mégis szinte csak az alapokban el nem térő banda lemeze. A Fleshprison az én szívemnek egyébként is különösen kedves. Hiszen kurva fontos az egész banda. Most nem a tagságról beszélek, amiről ódákat lehetne zengeni. Hanem hogy végre már kettő igazán döfi metalcore zenekar is van itthon, amik nem a puhapöcs, álkeménykedő, göteborgi lófaszt játszák, bocsi, de nem bocs attól, aki szereti. Csak amíg az Exterminating Angel, az Unbroken iskolában vizsgázott szín ötösre, addig a Fleshprison még az annál is agresszívabb és frusztráltabb vonalat kezdte el követni. Simán felismerhetőek az Integrity jegyei vagy akár a Ringworm, de sorolhatnék még olyan bandákat, mint a Gehenna, meg még egy rakat ocsmányság a keleti partról. Na, meg az egyételmű powerviolence hatások is itt vannak. Az egész majd szétpattan az agressziótól, az egy perces dalok mindegyike egy kis apró adrenalin bomba, ami annak ellenére, hogy rövidek szépen felépítettek. Vannak hangulatos kiállások, az egyikben Pándi el is felejti egy pillanatra, hogy nem valamelyik jazz projektjében van éppen. 10 perc dupla kezes ökölrázás, ami szutykos és mosdatlan, olyan mintha egy pudvás fogú hajléktalan támadna rád egy rozsdás bökővel. Miközben beszarsz attól, ahogy szól. Nyilván, mert Dexter keverte.

öklös 8/10

Slund – Enter the Slund (2023)

Ráadásnak pedig, egy „mi kutyánk kölyke”, A Slund személyében, ami Szlovénia egyik legkirályabb export cikke. Powerviolence, gridncore, sludge telibe verve sampleökkel. Olyan az egész, mintha erre a blogra írták volna. Főleg, hogy nem tudok elmenni szó nélkül az egyértelmű Wutang áthalláson sem. Enter The Slund? Kung fu filmes minták? Két tányérral kérek, Köszönöm! Ahogy haladtunk a 3 lemezen, teljesen véletlenül, éppen durvaság és hangzás szerint lettek sorba rakva. Ez még a Fleshprisonnál is mocskosabb, mintha azokról a VHS kazettákról szólna, amikről a filmes cuccok ki lettek vágva. Zümmögő, berregő gitár, aminek néhány pillanatára még a láncfűrész hasonlat is kevés. A dob, ha kell menetel, mint egy sereg cséphadarós szamuráj, ha kell, pedig egy kis ocsmány sludgeot kap elő a farzsebből. Az egésznek lemeznek van egy természetesnek tűnő hullámzása, a lassú és gyors részek ringatózása adja az egész lemez alapját, amit a jópofa filmes minták színesítenek. Van rajta újdonság? Nem sok. De ha ez a szutykos 10 perc a vénádba kerül, azonnal leszúrkálod a közösképviselőt, mikor jön a pénzért.

ninja 7/10