Fhu, mennyire szeretem a Bandit-et. Pedig csontra azt játszották eddig, amit a legkevésbé szeretek a grindban meg powerviolenceben is. Amikor alig 20 másodperces lepkefing dalokkal szúrják ki az ember szemét, összesen 7 percben. Erre Ők még rátettek egy lapáttal, mert a Warsaw a maga 7 zseniális percével, már 5 éve, hogy kijött. Arról nem is beszélve, hogy a tavalyi Cloud Rat katasztrófa után, azt sajnálom a legjobban, hogy nem láttam Őket a Tukker Blast Festen. Na de mindegy, olyan rég volt igaz se volt. Itt az új lemez, ami egymagában duplája az első kettő játék idejének, így kiadva végre, egy tisztességes és egészséges, az idegrendszerre jótékonyhatással levő grindcore lemezt.

Gene az előző lemezt a nagymamájának ajánlotta, dal címeket is adott, a második világháborúban lebombázott városok után. A címből kiindulva, ezt most saját magának ajánlotta. Aki instán követi tudhatja, hogy eléggé benne van mostanában az önfejlesztésben és hogy leküzdje a mentális problémáit. Tanácsokat és okosságokat is megoszt a témával kapcsolatban, mindezeket kettő nagyon szar dad joke közé ékelve mindig. A szövegek is ehhez a témakörhöz kapcsolódnak ezért is Gene éneke nagyon intenzív és a szomorúságon a frusztrál dühig elég sok minden átjön belőle. Mondjuk az is tény, hogy picit nehéz átélni a szomorúságot, amikor épp véresre verem az öklöm az albérlet padlóján. Mert, ha az volt a cél, hogy frusztrál és klausztrofóbiás érzéseim legyenek, de nem is testileg, hanem mentálisan. Mintha a saját elmémbe lennék zárva, ahonnan nincs kiút, na akkor a céljukat tökéletesen elérték.

Zeneileg nem egyszerű a recept, vagyis lehetne az is, akkor annyit mondanék, hogy korai Pig Destroyer. Viszont ennél picit többnek érzem. A gitárok kacskaringóznak mindenfelé, egyik pillanatról a másikra váltakoznak a dallamok és a disszonáns megmenések. A dob hol jazz, hol punk, hol hardcore, csak hogy őrült blastoklásokkal tegyék fel a koronát az egészre. A gitárok elég magasak, nem olyan finom ropogósak, mint a Warsaw-n, de ez nem von le semmit a hangzásból, mert attól eltekintve, hogy egyértelmű a hatás, ez eddig a legérettebb és legkidolgozottabb munkájuk. Ezt pedig sikerült úgy összehozniuk, hogy semmit nem veszítettek, a vadságból és ösztönösségből, ami jellemző volt rájuk. Valahogy nagyon egyben van az egész, még az artwork is. Ami elsőre nagyon bénának tűnt, viszont a lemezt hallgatva és nézegetve, már érthető mi volt vele a céljuk, hiszen én is majdnem kiestem a saját fejemből, miközben leskelődtem.

útonálló 9/10