A francia továbbra is az egyik legizgalmasabb zenei színtér, persze csak annak aki bírja a kicsit elvont és fura megoldásokat, ami sokszor művészkedős hangzással is párosul. A Baume is ilyen, kicsit elvont, kicsit művészkedős, kicsit határfeszegető. Black metal, elektronika, kísérletezés egy csomagban.

Az egész cucc mögött egy Gaetan Juif nevű úriember áll, aki mindenért is felel. A történet valamikor 2018-ban kezdődött, már ha a megjelenéseket nézzük és akkor még bizony nem voltak nagy megfejtések, csak süvítő black metal és sátánvarjú károgás, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Azokba annyira nem vetettem bele magam, nem rossz anyagok, de az izgalmas dolgok tavaly kezdődek a projekt háza tályán. 2020-ban ugyanis, ki tudja minek a hatására, de Gaetan úgy döntött, hogy csavar egyet a dolgokon és elkezdett erősen elektronikus, kísérleti dolgokat is belefűzni a dolgokba. Ezt egy 3 dalos EP-n és egy 6 dalos LP-n is prezentálta tavaly. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy már az első anyagon is voltak próbálkozások, határ feszegetések, ilyen kísérleti rockos megnyilvánulások. Viszont tavaly volt amikor az egész látványosan meglett borítva, annyira, hogy inkább az elektronikai dolgok kerültek előtérbe, a black metallal szemben. A háttérben ott motoszkál a gitár továbbra is, de inkább csak ilyen ambientes soundscapes dolgokat pötyögtett, többnyire. A vokál is változott, egy fajta felolvasás vagy verselés szerű ének váltotta a klasszikus black metal károgást.

Szóval tavaly kettő lemez volt, de már itt is van a következő két számos cucc 11 percben, ami tovább viszi a tavaly elkezdett gondolatmenetett. A I. Tout semble déjà mort  egy tompa, de kalsszikus gitár dallammal kezd el bevezetni ebbe a francia melankóliával átitatott világba. Várnád, hogy berobban a süvítő északi szél szerű cséphadarás, de nem, csak húzza és húzza. Lassú drogos trip, megmondós vokállal, berreg a tremolo, lágyan dübörög a dob és női hang is csatlakozik majd. A francia nyelv meg már csak egy plusz ízt ad hozzá. Amitől meg különlegesebb lesz, ez a lebegős, finoman az elmédig kúszó lazulás. Amiben a dob ahogy halad alőre egyre vadabb lesz, de úgy, hogy közben teljesen ártalmatlannak is tűnik egyszerre. A Naufrage, már más tészta nem játsza ugyan azt, itt már vonósok is jönnek és egy egyértelműen elektronikus témával kezdünk és haladunk is végig. Az első dalban hallott női ének pedig teret nyer teljesen. A cin és a dobgép pattogása, pedig teljesen elfelejteti velünk, hogy itt valami black metal-nak is lennie kéne, de a vicc, hogy nem is hiányzik. Már-már egyfajta modern trap-es témák is felfedezhetőek benne, de annyira finoman és esztétikusan van hangszerelve az egész, hogy még az is tuti benyeli, aki alapjában írtózik a stílustól. Én egyébként simán hallgattam volna még tovább, egyértelműen van potenciál a dologban és ötletek is egyelőre. Azt meg majd kiderül, hogy ez a gyors alkotás egy gyorsan épülő és remek diszgokráfiával, vagy egy nagy lánggal égő  kiégéssel fog-e járni.