Bicskás haramiák az út szélén várnak és beléd mártogatják a mocskos hétköznapok és kilátástalánság miazmájában áztatott bökőt. A legszebb az egészben, hogy én meg is köszönöm nekik. Röviden és tömören ez a Haramia, hoszzabban se lehet túl sokat filozofálni, mert faék egyszerűségű, a legjobb értelemben és olyan ösztön az egész, hogy a piactéri kóbór kutya is megirigyelné.

A tavalyi bemutatkozó cucc eleve patent volt, de most se kell lesütött szemmel járni ezután. A dalok rövidültek, a vehemencia maradt, a rövidségének köszönhetően talán még kicsit húzósabb is lett. Melósok himnuszai és kilátástalansága prosztó punkba szedve, nincsenek szimbólumok, nincsenek túl gondolások, csak egyenesen az arcodba a lényeg. Egyébként, a fasznak se akar mindig gondolkodni az ember, amiután haza ette a fene a gyárból, aztán éjszakára meg takarodik vissza a sor mellé. A dinamika húzza a szekeret, gyors és középtempó váltja egymást. Az ötös-ben mekkora baljjóslatú riff van már? Nagyon! A Haramia különlegessége amúgy az, már persze azon kívül, hogy eleve kurva kevés pv, fastcore cucc van itthon sajnos, ahogy betolják a hip-hop-ot is a receptbe. Ez ad neki különleges ízt, főleg, hogy a Saját Ravatalom-ra kajak azt hittem, hogy 3,14 tolja, aki az egyik legmélyebb kincs itthon jelenleg. A szövegvilág olyan amilyen, valószínűleg aki hallgatja őket, vagy egyszer eljutt valahogy hozzájuk, ugyan ezeket látja. Ami kurva frusztráló, hogy látni látod, de nagyon nem tudsz ellene mit tenni és nem is tudod, hogy mit lehetne. Így marad az, hogy kibaszott dühösen felkiabálod egy ilyen frankó lemezre.