Múlthéten amikor azt böngészgettem mi is lesz majd Hellvillen, és ezekből mi az amit nem ismerek, akkor jött szembe a Heartlapse neve. Ami egyébként már megtörtént párszor, de mivel mindig ilyen Architects szerű dolognak írták körbe, általában, nem igazán mentem rá. Egyébként jól tettem, az első kettő cucc tényleg nem tetszik, de viszont  a harmadik anyag, ami év elején jött ki és egyébként papíron az első nagylemez annál inkább.

Szóval az van, hogy a sima metalcoreoskodásból meg breakdown tengerekből a srácok elindultak ezer irányba, viszont ez az ezer irány mégis egy felé visz. Nehét behatárolni, nem mintha kéne egyáltalán, de van itt a már emlegetett göteborgi metalcore, screamo, post-hardcore, matekolás, meg bontókalapáccsal hőbörgés, na meg elszállás is. Igazából merítettek szinte minden stílusból ami jó hisztis, és ez is lett a lemez legnagyobb erénye, hogy irdatlanul változatos. Talán csak a téma és a hangulat az ami egységes, bár ezt nem jelenti azt, hogy zeneileg nem az, csak hangulatilag nincsenek ilyen jól összeszerksztett éles váltások.

Egy Outroval kezd lemez, ami valószínűleg a lemez címre akar utalni. Az már keményebb, hogy a földre száműzött sátán aka Lars von Trier, Antichrist című, lélekbaszó förmedvényéből hallhatunk idézetet, ami azért alápakolgatja a hangulatot, főleg annak aki látta is a filmet. Tökéletesen megadja a alaphangulatot olyan témákhoz, mint az elidegenedés és a fájdalom különböző aspektusai. Az Oneironaut elejével azért jól beugrattak, hogy megint egy szokványos metalcore lemezt kapok, de utána szépen lassan lépnek a különböző dallamok, na meg a változatos ének témák. Luca Broglia aki elméletileg az új énekes igencsak kitesz magáért, van itt minden ami szem-szájnak ingere vokális téren, és ami talán fontosabb, hogy vérprofin is van előadva. A Relicben, izomszagú dögönyözés meg patent matekozás az ami váltogatja egymást, a jó helyre beszúrt elszállásokkal együtt. Az End of Youth midwest emos kiállása meg tényleg egy nem várt fordulat volt. Ilyenekből pedig lesz még jó pár, egyik pillanatban éppen a fellegek közt meditálunk, a másikban meg már az építkezésen ütvefúrunk, az átvezetések pedig szinte hibátlanok. A szépsége az egésznek, hogy tényleg szinte sose lóg ki a lóláb annak ellenére, mennyi váltás és mennyi féle stílus van jelen a lemezen, valahogy az egész olyan szépen van szerkesztve és összerakva, hogy egyszer sem zökkenünk ki. Az effektek és zajok pedig elegánsak.

A hangzás annak ellenére, hogy házilag készült nagyon patent lett, minden szépen szól, a mély az mély, a magas pedig magas. A digitális borító, amit 3D modellezéssel készítettek pedig, ízléses és tökéletesen illeszkedik a lemez hangulatához. Vérprofi cucc, ami hanem is minden aspektusában az én világom mégis elvitt. Ha az irány marad, én vevő leszek a következő anyagokra is.

8.5/10