Ha valaki visszatér a halálból, azt általában szokás nagy dologként kezelni és egyből rajta van a elvárások súlya. Hiszen ha meghaltál, aztán mégis csak kimásztál a föld alól jogosan várják az emberek a nagy tetteket. Nyomorba taszított társadalmak, felemelkedett birodalmak vagy a tökéletes pizza szósz receptje, édes mindegy csak legyen valami. Ilyen súlyok érték Devi Hisgen vállát is, amikor újra élesztette A Teitant a hamvaiból, amit annak idején, még 2009 környékén másodmagával kezdett el csinálni. A demo után ami még közös munka volt Damon Bergkotteval, már egydül hozta ki az első nagylemezt 2019-ben és első hallásra, a Vákuum annak a az egyenes ági folytatása.

Ebben a 22 percben pedig bele ad apait anyait. Igazából úgy ültem le elé, hogy nem vártam semmit, de a lemez változatossága és hangulata annyira elkapott, hogy le is ment egymás után kétszer. Devi a kásozt annyira megzabolázza és olyan zeneien közvetíti, hogy öröm hallgatni és már nem is tűnik annyira káosznak. Annak ellenére, hogy teker mint állat és virgázik is rendesen, teljesen átlátható minden, még az olyan ostoba tukoknak is, mint én. A nagyon izgalmas dallam kitartások, ahogy fel és levezeti a dalokat szinte hibátlanok. Az északi túrásokat simán kozmikus dallamokkal töri meg, és teszi ezt úgy, hogy kerek egészet alkot az egész. Igazából most, ahogy hallgatom is, feltűnnek olyan dolgok amik eddig nem. Ezek a kis rejtett dolgok, talán köszönhető a nagyon pöpec hangzásnak is. Nyoma sincs annak, hogy Devi otthon vette fel a szobában. Simon Jameson úgy megkutyulta a cuccot, hogy olyan lett mint ha egy több milliós studióban készültek volna a felvételek, nagyon a helyén minden tekintetben.

A drones piszmogások kietlen hegységek és a haldokló síkságok szépségbe oltott gyászát idézi. A gitárok hol fagyosan harapnak, hogy lágyan simogatnak. A legprofibb viszont az ének, a rekedt motyogáson át a kántálásig szinte mindent felvonultat hősünk, teszi mindezt írtó változatosan, ötletesen  és profi megszólalásban. Ha lepörög egyszer ez a rövidke 22 perc, a hatások egyértelműek lesznek. Abból a avant-black-ből táplálkozik az egész, ami a 2000-es évek elején annyira menő, de manapság már csak immál-ámmal jönnek ilyen lemezek. Arcturus, Dodheimsgard, The Kovenant, valahonnan a témák valahonan a hagulatok lesznek ismerősek, mindezt nyakon öntve egy kis kozmikus kitekintéssel, amitől egyből meg lesz az a saját íze, amire szüksége is lesz, ha nem akar a feledés homályába merülni. A Description of the Passing felvezetése, már eleve zseniális, de ez csak egy dal, mindegyikben találni érdekes megoldásokat, amire felkaphatjuk a fejünket. Van egy húzása a lemeznek, egy kellemes utazás fagyon, kietlenségen a csupasz űrön át, amitől két pillanat alatt véget ér a lemez. Talán ez is a legnagyobb baja, hogy simám elfért volna még egyszer ennyi játékidő, hogy jobban ki lehessen bontani a dolgokat. Bár inkább hadjon éhesen, mint hogy betegre zabáljam magam, így biztos kíváncsian várom, a következő utazást is.

8.5/10