Professzor Söptei újra lecsap. Most már tényleg ott tartunk, hogy pár havonta ad valami okot Balázs, hogy írjunk róla. Mert mindig egy olyan dologgal jön ki, egyedül vagy társakkal ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Az új évet az első teljes értékű Kajgün lemezzel kezdte. Aminél nekem mindig az volt az érzésem, hogy az összes többi projektjének egyfajta egyvelege, nyakon öntve egy nagy adag improvizatív szabadság érzéssel.

Az előző anyagokhoz hasonlóan a Daogoad is egy teljesenen improvizált anyag lett, amit ott helyben a könyves polc előtt vettek fel, ami a videókon látszik is. Ez szerintem egy kétélű fegyver, mert lehet egy nagyon szép összehangról tanuskódó mesteri együttműködés, viszont lehet egy egymás nyakába állós, kinek van zenileg a nagyobb fasza lökdösődés is. Ez eddigiekből kiindulva, nem nagy meglepetés, hogy itt az összhang szinte hibátlan. Balázs és Győző ők már a Vanta-ban amúgy is együtt tolják, András és Ádám pedig a Modef-ben, és a két külön kis egység együtt talán még jobb lett. A legszebb az egészben ahogy adják egymás alá a dallamokat a kezdéseket, amit a másik teljes mértekben ki tud használni, majd dobja is tovább a labdát. Ez megy az elejétől a végéig, olyannak tűnik mintha tényleg csak játszadoznának egymásnak, na erre varjál gombot felkiáltással, majd a jön a következő igen? Ezt kapd ki. Viszont közben még sem tűnik rivalizálásnak amit csinálnak, nem akar senki a másik felé nőni, olyan mint egy szertelen játék, amiben mindenkinek ugyanannyi joga van mindenhez, egyenlően.

A hatásokhoz lehetne mondani sok mindent, nekem főként doom jazz hatások ugrtottak be, Kilimanjaro Dark Jazz, Bohren meg ilyesmik. Azt ki merem jelenteni, hogy sikerült egy olyan fúziót összehozni a srácoknak ami elég egyedinek mondható. Nem mintha nem lennének hasonlóak, mert vannak, de mégis ebben a formában, ilyen hangzással és hangszerekkel sikerült nekik egy nagyon egyedi ízt kifőzni. Én eleve piedesztálra szoktam emelni amiben van szaxofon vagy hegedű, de hogy mind a kettő legyen, még hozzá ilyen profi módón, ilyen szép érzékkel és zeneien, ami nem telepszik rá a többi hangszerre, az a dalszerzés magas iskolája. Az effektezésnek hála, van egy fajta sci-fi-s, űrös hangulat ami végig kíséri az egész lemezt. Amire az elszállós space rockos, pszichedelikus, kicsit stoneres témák csak rá segítenek. A sludge-os, doom-os témák pedig adnak neki egy kellő súlyt is, amitől tényleg azt érezzük, hogy a mellkasunkat nyomja a vákum. Viszont egyáltalán mem fullasztó, nagyon szellősek a dalok, mindig vannak apró részek ahol meglehet pihenni, kicsit feldolgozni a történteket. Nem érzik a késztetés, hogy végig kell virgázni az egész játékidőt, ami hatalmas pozitívum. Az, hogy tudják mikor kell néha kussolni és hagyni, hogy hasson a zene nagyon kevesek erénye.

Mint mindig most is őszintén meg mondom, hogy a lemez felénél azt se értem mi történik. Hülye vagyok a jazz-hez mindig is az voltam. Ettől függetlenül az biztos, hogy ők nem azok. Értik, Érzik és szeretik is amit csinálnak. Bolygóközi utazás ez, egy olyan négy tagú földönkívüli szimbiózis kalauzolásában, akik a zene segítségével próbálnak másik világokba repíteni és sikerül is nekik. Az aszterodidák süvítenek az arcunk mellett, mi pedig a zene ritmusára, játékosan kanyargunk körölöttük. Nem mindig tudjuk, hogy mi történik, de visz a flow magával és pár perc önkívület után, már egy teljesen más helyen vagyunk. Mert ez egy ilyen utazás, kiesnek dolgok, hogy újak szülessenek, a következő hallgatásra, meg éppen máshogy.

Miles Davis-es 9/10