Hogyan is lehetne másképpen indítani az év első hónapjait, mint az aktuális The Body anyaggal. Remélem rendszert csinálnak, ebből az év eleji droppolásból, mert kiválóan rányomja a bélyegét az egész évre utána. Kezd ez egy olyan hagyomány lenni, mint az, hogy az év első filmje nálunk lassan már rendszer szerűen a tavalyi év valamelyik, kimaradt Mads Mikelsen produkciója. Tavaly egy duplát is kaptunk a srácoktól, kettő szélsőségesen különböző anyagot, ami mondhatjuk, hogy zeneiségük egyik és másik véglete lett. Volt a szokványos anyaguk, ahol elindultak egy ocsmány death industrial-os irányba és volt a Big Brave-el közös blues/folk lemez, ami olyan szinten csodálatos, hogy szavak nincsenek rá. Most visszatértünk a szokványos, szónikus halálsugarakat idéző zaj kavalkádba, tettestársuk pedig AJ Wilson producer, aki OAA néven tevékenykedik.

AJ Wilson már ismerős lehet azoknak, akik jobban jártasak a test világában, ugyanis Ő csinálta az Adamah remixet, a remixes lemezre. Egyébként pedig az underground mélyén mozgolódik alapból, és techno szerű dolgokat művel. Ez egyébként az Enemy of Love-on meg is látszik, mert a tavalyi lemezhez képest a ritmikák sokkal jobban az előtérbe kerültek. Amikre a szét torzított szintetizátor és Chip "éneke", ami inkább továbbra is egy zaj generáló hangszerként funkcionál, pakolgatja az apokalipszis szimfóniáit. Simán megértem azokat akik képtelenek befogadni a The Body zenéjét, viszont amellet nem lehet elmenni szó nélkül akkor sem, hogy mennyi küldetés tudattal rpóbálják kitolni a zenei határokat. Náluk sosem lehet tudni mire számíthatunk legközelebb, jó példa erre a tavalyi év kettő lemeze. Viszont abban mindig biztosak lehetünk, hogy különleges lesz és mindig kicsit más. Az pedig, hogy állandóan másokkal kollaborálnak pedig azt jelzi, hogy ők is szeretnék megérteni mások zenei világát és közös fúziókkal valami még különlegesebbet alkotni.

Az tény, hogy most sem a túl bonyolult témákon van a hangsúly. A dallamok egyszerűek és lényegretörőek, a reflektorfény a zajos díszítéseken, effekteken, torzításokon vannak, meg az AJ által szállított beateken és technos betéteken. Az ütemeknek van egy flow-ja ami visz magával, mozgatja a testet és az elmét. Néha oda-oda vág egy keményebbet, máskor pedig a felismerhetetlenségig torzított gitárt vezeti, előre a pokoli bozótosba, ahonnan nincs kiút. A hangulat szürreálisan torz, vonagló fekete fehér alakok táncolnak a lelkiszemeink előtt és az sem lenne meglepő ha megjelnne a Radírfej, aztán Lynch-el kézenfogva indián szökelnének el a végtelenbe. A legjobb részek egyértelműen azok amikor a kemény subbasszusok kerülnek az előtérbe, mint például a Fortified Tower-en, na ezeket még tolhatták volna orrba-szájba. Viszont összeségében, ez egy nagyon erős lemez, és a legnagyobb erősségük továbbra is a kollanokban rejlik. A hangulat utánozhatatlan, de most sikerült egy fajta lüktető zeneiséget bele csempészni AJ munkájával, talán benne van a top 5 is, idővel kiderül.

kakassikolyos 9.5/10