Kevés olyan szépen kinéző, egymás után pakolt szó van mint a powerviolance, a grindcore meg a sludge együttese. A Blackslider már több mint egy évtizede ontja magából ezt a tökéletes egyveleget, amit az előbb leírtam. A kontraszt az extrém és agresszív gyorsaság meg az agresszív és romboló lassúság között egy olyan recept, amit nagyon könnyen ellehet rontani, mert kell hozzá egy kis érzék, hogy az átfedések élhetőek legyenek.

A második nagylemezre se változott semmit az a cél, amit már valószínűleg a legelején kitűztek maguk elé, hogy mocskos módon szorakoztató romboldát csináljanak, pár tíz percben. Az Asymetric Torment rozsdás groove-okkal kezd, majd átvált egy zakatoló okádásba, ezzel próbálva bemutatni, hogy mire lehet majd számítani. Sikerül is neki felvázolni azokat tempó váltásokat, nyakatekert stop-go meneteléseket, amik az egész lemezt végig követik. Már az első dalnál is sejthető, de a Pseudomessiah-nál meg már egyértelmű, hogy annak ellenére, hogy itt is szét blastolják ezt az alig két percet, mégis olyan riffek és fogós dallamok vannak amik simán dúdolhatóak is. Miközben az egész undorítóan mosdatlan, mint egy büdös pofájú csöves a Blahán, de ez nem aprót tarhál, hanem breakel egyet aztán kezedbe nyom egy ezrest, oszt jó napot. Ebben a rövid játékidőben is sikerült, kettő, hangulat fokozó Interlude dalt is berakni, amik többnyire régi horror film minták, öngyilkos szektákról, meg hasonló nyalánkságokról.

Pofátlanul jó érzékük van a fogós dallamok prezentálásához, a Bone Thief eleje például simán táncolható, amit utána úgy szét kopelnak, hogy csak na, majd mennek döngöldébe, de annyira, hogy néha még egy térkép is elkéne a váltások nyomon követésére. Én simán kiérzem belőle, a Melvins "okos" parasztságát is, meg az enyhén de fel-fel bukkanó pszichedelikus témákat. Az egész egy rohadt nagy katyvasz, de egy olyan katyvasz amiben mindennek meg van a helye, és mérnöki pontossággal vannak összeillesztve a darabkák. Simán elhiteti veled, hogy normális az, ha egy három fejjel született ember, hátra felé sétálva prédikál a világvégéről. Körülbelül ilyen szürreális érzések és képek kavaroghatnak az emberben miközben hallgatja, vagy csak megy a flowval és hagyja, hogy lassan és gyorsan is az arcába masszírozzák ezeket az egyszerűségükben gyönyörű dallamokat. Hogy van-e itt valami újdonság? Egy csepp sincs. Mégis olyan jól meg van írva, a részletek olyan jól a helyükön vannak, nyakon öntve egy piszok jó hangzással, hogy nem lehet nem szeretni.

szutykos 8/10