Annyira nem vagyok képben Black Thought munkásságával, mint kéne. Nyilván a The Roots az megvan és az is, hogy a Late Night műsornak is a zenei agya, vagy mi. Danger Mouse, az meg Danger Mouse, valószínűleg már az is hallotta a nevét, aki egyébként nem hallgat ilyen zenéket. Ez a két legendás forma végre kihozta azt a közös lemezt, amiről valamikor 2010 előtt lehetett hallani először. Az első dalok már biztatók voltak, aztán mikor kijött végül, valahogy elfelejtkeztem róla. Most meg már egy hete bele van ragadva a lejátszóba, mert SPOILER ALERT: nem lett szar. Ki gondolta volna, mi?

Danger Mousenak a DANGERDOOM óta ez az első hip-hop lemeze, amit teljes egészében ő producerált, és egyébként az egyik legjobb Doom kollab. Én így előre reménykedtem, hogy valami csúcsszuper dolog fog készülni. Csalódni nem kellet, mert az első hangoktól kezdve olyan szintű kémia van a két arc között, mintha még az anyaméhben megbeszélték volna, hogy kell ezt csinálni. A monokróm klipek már előre vetítettek egyfajta hangulatot, ami a lemez további részén is tetten érhető. Nagybetűs, klasszikus hip-hopról van szó, pattogó boom bap, soul sample-ök és jobbnál-jobb featek adják az alapját. Az egész olyan, mintha a 90-es évek elején készült volna, New York-ban. Nincsenek nagy megoldások, sokszor eléggé minimalista és a szaggató beatekre csak egy aprócska, kísérteties zongora van rakva. Máskor pedig a számok előtti sample-ökkel tekeri fel a hangulatot. Megmagyarázhatatlan módon, egyszerre hangzik teljesen vademberesen nyersnek és egy hibátlanra producerelt, kimunkált mesterműnek.

Másik részről ott van Black Thought, a jelenlegi rapipar egyik leghitelesebb arca. Aki pályafutása során minden évtizedben durrantott egy klasszikus lemezt. Már, ha ezt is a klasszikusok közé soroljuk, én mindenképpen. A crack árusítástól a grammy-díjig elég szép utat járt be, akinek már nem igen kell bizonygatnia semmit, ennek ellenére azért mégis megteszi. A flowja itt meg olyan, mintha nem is a Rootsal zenélne 30 éve, hanem ezzel a brit gyerekkel, aki kissrácként sunyiba vette a lopott CDit. Ez az odaadás érezhető az egész lemezen. Egy részről komoly lehet végre összehozni a közös lemezt a gyerekkori hősöddel, másrészről Black Thought meg ilyen, mindig a maximumot próbálja adni. A hangját mintha ráöntötték volna a zenére, úgy követi le a beateket és a beatek úgy követik le Őt, mintha az életük múlna rajta. Közben meg olyanokat szól, hogy azért érdemes felcsapni a szövegkönyvet is, tele 50 év bölcsességével, vagy akár filmes utalásokkal is.

Fu*k a thick skin, I got me a exo-skeleton
The black Colin Farrell in The Lobster
That living like an obstetrician, but not a doctor

A vendégek is elég prominensek. Vannak itt a fiatalabb generációból is, mint Asap Rocky, meg Conway, de olyan nagy öregek és klasszikus arcok is, mint Raekwon, vagy a Run The Jewel. Azon gondolom senki nem lepődik meg, hogy szerintem a Doomos dal a legerősebb. Meg egyébként is, egyszerűen jó látni, hogy még a halála után ennyi évvel is tudnak előásni ilyen fasza verseket, és életben tudják tartani a legendáját. Ezt a lemezt már az első dalok után instant klasszikusnak kiáltották ki, az igazság pedig az, hogy nagyon nem lehet belekötni ebbe a kijelentésbe. Klasszikus megoldások, klasszikusan jó dalok. Mintha 30 évvel ezelőtt készült van, de mégis friss és aktuális. Azt meg csak remélni lehet, hogy Black Thought folytatja az elég későn elkezdett szóló karrierjét, amire ezek után sokkal jobban kell figyelnem.

monokróm 9/10