Tzompantli egy Nahuatl szó, ami azt jelenti, hogy "koponyák állványa" és különböző mesoamerikai kultúrákban található meg. Olyan polcok voltak, amik legyőzött ellenségeik, áldozataik koponyáinak rituális tárolására használtak. Ami ennél is lényegesebb, hogy a jelenlegi egyik legizgalmasabb death/doom projekt neve is. Brian Ortiz onnan lehet ismerős, mármint azon kívül, hogy kitalálta ezt a zenekart, hogy a Xibalbanak is az alapítója. És ha onnan indulunk ki, akkor már lehet sejteni, hogy milyen súlyos koponyalékelő dolgokra lehet itt számítani. Még ha a recept nem is ugyanaz, de mivel mind a kettő death metal tartalma elég magas, így apróbb áthallásokat észre lehet venni. Ennek ellenére a Tzompantli nagyon egyedi dolog, mert olyan ötlettel rukkolt elő, ami még eddig nem volt, legalábbis én nem találkoztam vele, pedig jobban belegondolva adja magát. Brian fogta az ősei iránt érzet tiszteletét, na meg a történelmük iránti érdeklődését és keresztezte másik szenvedélyével, a death metallal, na meg a baszott lassú zenékkel. Amik azért nem is annyira lassúak mindig, de erre még visszatérünk. Az eredménye pedig egy nagyon izgalmas és hangulatos rituális death/doom lett.

Nem vagyok nagy death/doom rajongó, itt mégis sikerült egy olyan elegyet kikeverni, ami még számomra is élvezhető. A death metal brutalitása, ami pontosan olyan, mint azok a bizonyos fejlevágós, koncolós rituálék, szinte tökéletes táncot jár, a lassú és melankolikus doom dallamokkal, úgy, hogy nincs pátosz meg buziskodás, csak sötétség és vér. Az intro dal már fel is próbálja festeni a rituális hangulatot. Tradicionális hangszerek, vérpumpáló csatakiáltások, minden adott ahhoz, hogy meg legyen alapozva a rituálé.  A Tlatzintilli pedig már jön a lassú riff áhitattal, az öblös bugyborgó death metal énekkel. A dallamok fogósak, agyig másznak és ott is maradnak, tekeregnek, amíg bele nem őrülsz. A tempó változékony, már a harmadik dalban is kapunk, rituális kiáltásokkal egybekötött death metalos menetelést, amitől egyből egy ősi csata közepén találjuk magunkat. A kisseb-nagyobb változások és színesítések ellenére a lemez mindig visszatér a középtempós dolgokhoz. De ez mind szinte lényegtelen, mert az album első fele csak felvezetés ahhoz a 4:40-es csodához, amit Eltequi-nak hívnak. Köszönhetően a tradicionális hangszereknek, mindenféle sípoknak, kagylóknak és egyebeknek, na meg az ősi dobolásnak, és énekeknek, ez a dal még abban is felszabadítja az ősi szellemeket, aki még életében nem is hallott ezekről a népekről. Az utolsó három dal pedig a levezetése ennek. Törzsi énekek és kiállások fokozzák a hangulatot, közben meg riffről-riffre egyre több léket ütnek a koponyánkba. Amíg a végére nem marad más belőlünk, mint a szétlyuggatott fejünk, meg az áldozati oltáron véresre vert öklünk.

Noha nem black metal, én azért oda sorolom ehhez az új, indiános vonalhoz. Amit teljesen más oldalról közelített meg, mind zeneileg mind pedig témailag, mégis van annyira minőségi, mint a Maȟpíya Lúta vagy a Lionoka. Rituálisan elpusztít és egyik pillanatról a másik azt veszed észre, hogy ott van a te koponyád is a tzompantlin és onnan hallgatod ezt a 30 perces őrületet, ami azért lehetett volna hosszabb is.

rituálékban gazdag 8.5/10