Ahhoz képest, hogy a tavalyi listámon, csak egy hazai zenekar szerepelt, idén nagyon beindultak a dolgok, már januárban. Volt már meglepetés Dog Attack, 7 év után lett új Duna és végre megjelent a még nyáron előrendelt Gipsy SS is. A helyzet pedig az, hogy egyik sem szar.

A 2018-as Intergalaktikus Fajtalálkozó nagy kedvencem, annak ellenére, hogy a Gipsyy SS-hez kell egy hangulat, hogy működjön. Nem is emlékszem, mikor pörgettem utoljára, az előző anyagot, na majd ezután! Arra viszont emlékszem, hogy mikor először hallgattam őket, az volt az első gondolatom, hogy mi ez, bolond hardcore? És ennél jobban nem is lehetne leírni, azóta sem. Mert bolond lyukból, bolond hardcore, tartja a mondás. A borítót elnézve, ahol már csak a gerince maradt meg az intergalaktikus fajoknak, de ugyanabban a stílusban, majd az első hangokat is halva, egyértelmű lesz, hogy ez az egyenes ági folytatása lesz, az előző lemeznek. Annyi azért elmondható, hogy a hangzás tompasága enyhült és picit élesebb és tisztább lett az összkép, néha viszont érdesebbnek, mocskosabbnak éreztem, fura na. De a bolondéria pikantériája maradt pont ugyanolyan, mint 5 évvel ezelőtt.

Száguldoznak a nyúlüregéből előrángatott riffek, közbe meg üvölti a Maci, hogy ajaj Trianon trauma, És akkor még csak az első dalnál járunk. Simán benyomnak egy jazzes, kaotikus szegmenset is, ha olyan kedvük van, kettő Trashmen-es megmenés közé. Ezt az egészet pedig olyan lazasággal csinálják, mint amilyen az a faszi volt, akit valamelyik nap láttam, hogy szörfölés közben, a hullámok között zabálta a tortillát, colával. Szóval, nagyon. A tempók nem túl változatosak, az esetek többségében, a középtempók különböző szegmenseiben botladozunk a végkifejlett felé, viszont így is sikerül hatalmas kiállásokat beiktatni. Amik kicsit fellazítanak a napfényre vetett földigiliszta módjára tekergő riffek alól, de mindez csak átbaszás, hogy utána jöjjön a még nagyobb megbaszás. Az biztos, hogy a gyorsak a legjobb részek. Ami elviszi az egészet a hátán, vagy legalábbis, ami szerintem a legjobb része, az nyilván az agyament, gyagya gitárjáték. Ami olyan profizmussal van előadva, a mellé rakott szövegekkel egyetemben. Hogy hiába van néha olyan érzésem, hogy baszki ennek már viccesen bolondnak kéne lennie, nem tudom kevésbé komolyabban venni, mint egy vakbél sérvet, ami azért elég komoly, lássuk be. De most tényleg, mi már ez a gitár, néha már olyan, mintha nem is gitár szólna, hanem valami tompa, vékony láncfűrész vagy egy elcseszett duda. Vagy igazából nem is tudom és pont ez a lényeg, hogy lényegtelen is, csak élvezni kell azt, ahogy a nyakad köré tekerednek a gyagya dallamok és lerántanak a mélybe, erre a pár percre, hogy te is gyagya legyél. Mert ezt a gyagya világot már csak úgy lehet elviselni, ha te is gyagya leszel kicsit. Például a müzlit teszed a tejbe és nem fordítva, vagy nem hiszed el, hogy a Felhő Patkóny és a Tele Pokol a grindcore magasiskolája.

gagya 9/10