Az Imperium Dekadenz duóját 2016-ban ismertem meg, amikor megjelent Dis Manibvs című albumuk. Sohasem voltam egy true bármilyen nemzetiségű blackmetal fan, mivel kifejezetten szeretem a mediterrán területeket, viszont mindig imádtam a stílus dinamikáját, epikus elemeit, és főleg a folyamatos shredet.

2016-os albumuk mondhatni az egyik kedvenc blackmetal albumom. Számomra olyan szépen felépített zenei struktúrát ritkán hallok a stíluson belül. Arányaiban a jó öreg „post-os” hatásvadászat és a stílus alapvető jellemzői gyönyörű szinkront alkotnak.

Ma kezembe került az Into Sorrow Evermore albumuk, ami mindössze 3 napja jelent meg.

Ahogy elkezdtem az album hallgatását, az első, ami fülbe-ötlött, hogy az alkotópáros itt sem kompresszál, zenéjük továbbra is nagy terekkel bír, nyitottabb, mint a stílus egyéb képviselői. Azt hiszem, számomra ez a post-black metal fő jellemzője, bár a tanultabb kommentelők melankólikus black metalnak nevezik...nem tudom, hogy ebben a stílusban létezik-e nem melankólikus, but it’s just me.

Az címadó track, és a Truth under Stars után az Aurora nyílik ki olyan „dekadenzesen”, szépen vezeti a zongora szerény melódiája, és természetesen a mű tele van vonós hangzásokkal. Itt éreztem igazán a Dis Manibvs melódiáinak nyomát. Erdőben bújkáló, a fák mögül kikandikáló, fekete-fehér sminkkel bekent lelkem itt érezte igazán azt, hogy „ez SZÉP”. Semmi sincs túljátszva, kellemes, vontatott dinamikával visz a track, a gitárszóló is pont annyi, ami ide kellhet. Mintha valami horizonton túláradó fekete óceán mosná a fakó partokat.

Az Elysian Fields tovább menetel, ennek a számnak epikusságát a sodrós gitártéma mellett a vokálok adják. Feltűnően több a kivehető szöveg, bár olyan elmélyült üzenettel nem találkoztam.

A Forest in Gale futólépésben követi az album fonalát. A legrövidebb szám lévén nem is akarja megfejteni a világ igazságait, és bár az Imperium Dekadenz korábbi albumain az ilyen hangvételű trackek ennyire nem voltak komplexek, szerintem azok jobban tettek a változatosságnak.

Awakened Beyond Dreams, az előzővel szemben az album leghosszabb trackje. Zenészeink ide, az anyag második felére szánták a gyorsabb témákat. A dal lendülete egy szépen kinyíló tiszta résszel törik meg, ami hozza a megszokott, éteri hangzásokat, hogy visszatérhessen a shredding…ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

A November Monument visszakapcsol egy fokozatot. Cammog a pandamaci, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, s kit hogyan darál meg. Ebben a számban is feltűnik az a jellegzetesség, ami miatt igazán szeretem ezeket a németeket. Hiába nehéz, melankolikus zene, folyamatosan érzek valami reményteli nyitottságot. Ha a zenéket egy grafikonon kellene ábrázolni, az Imperium Dekadenz művei mindig felfelé mutató vonalat írnának. Olyan ez, mintha ezek a fekete indák is a napfény felé törekednének.

Az Imperium Dekadenz úgy döntött, tempósan fejezi be az albumot. Memories…A Raging River című záródaluk az eddigi tempóváltásokat átlagolja ki, és hozza a jó öreg „akkor is darálunk, ha a dobos befelez” formulát, amit én speciel imádok. A majdhogynem disszonánsan kiüresedő utolsó szegmens gyönyörű lezárás.

Nem mondom, hogy ez az album annyira elragadott volna, mint a Dis Manibvs. A 2019-es When We Are Forgotten album után viszont ez még mindig jobban viszi azokat az elemeket, amik miatt megszeretettem ezt a társulatot. Kár, hogy csak az Aurora-ban bántak bőkezűbben a zenei kreativitással.

Aki szereti az ilyen melodikus/melankolikus blacket, amiben nem tömény darálás, és gonoszkodás a téma, annak biztos tetszeni fog. Számomra nagy kedvenc marad ez a fekete erdei fekete fém.  

 Into Sorrow Evermore | Imperium Dekadenz (bandcamp.com)