Hol kezdődik a tényleges zaj? Meddig lehet valamit zenének nevezni? Definíció szerint hangok és csend olyan elrendezése, ami érzelmeket vált ki a hallgatóból. Vagyis itt a hangsúly a tudatos elrendezésen van. Szóval, igazából ha a szomszéd hajnal hétkor, vasárnap, tudatosan, ritmusra flexel, (innen is a kurva anyád) az is lehet zene. Érdekes kérdés ez, szerintem nem is lehet pontosan megfogalmazni. Főleg addig amíg vannak olyan zenekarok mint a Gall, akik tudatosan feszegetik a határokat a kaotikus zajongás és a zene között. Mondjuk ez megint az, az eset lesz, hogy kirakom ide ezt és rajtam kívül legjobb esetben egy embernek tetszik.

A Gall egy három fős powerviolance/noise banda, Németországból. Céljuk az még kérdéses, eredményük fejfájás vagy ámulat, embere válogatja. a 17:21 MIN pedig az első teljes értékű lemezük egy rakat split és EP után. Azt nehéz körbeírni mit is csinálnak, van itt egy basszgitár egy valamiféle dobos, meg egy noise-os fickó akik kaotikusabbnál kaotikusabb dobtémákból és vinnyogásokból alkotnak, valami szinte felfoghatatlanul frusztrált és neurotikusan elrendezett hangorkánt. Ami 17 percben bekap, megrág, majd a kiköp és agyonver egy vasrúddal. A hangzás fájdalmasan nyers, mintha késekkel vagdalnának. A zajok hol visítanak, hol olyan mélyek, hogy szinte lehúznak a pokol legmélyebb bugyrába. Az énekes agonizál, épp most szüli meg az Antikrisztust a száján át. Szóval minden adott, hogy egy negyedórás okádás legyen az egész. Viszont eközben az egész rohadt dinamikus, többnyire rövid fél perc körüli számokkal, amik viszont tele vannak ötletekkel. Fel és levezetések vannak, gerjesztés és elfojtás, az emberi tűrőképesség határainak feszegetése. Kísérletezés a primitív hangzásvilág minden szegletével. Hangos és halk szegmensek párbaja a figyelemért.

Hiába nyers az egész, hihetetlenül modernnek hat. Zaj és fényszennyezett 21. századi városok, hangjegyekbe szedve. A villogó neon reklámoktól epilepsziás rohamot kapó tömegek himnusza. Vijjogó és vinnyogó, hörgő és üvöltő és szép lassan szétszakadó modern valóság, manifesztálódása a végtelen szenvedés katlanjában. Egyeseken és nullákon lakmározó patkányok, rágnak lyukat a koponyákba. Zene? Zaj? Itt már tök mindegy, mert úgy is megdöglesz.