A franciák nálam általában már előnyből indulnak. Főleg az olyan bandák amik emellé back metal tolnak, és a külföldi oldalak elég sokszor "weird" jelzővel illetik. Olyan ez mint a japánoknál, ha ők általában is furák az európai fülnek, de ha még mellé ki is emelik, hogy kísérletezős vagy fura, elvont ott valami nagyon elvetemült dologra kell számítani. Noha a franciák azért nem annyira elszálltak mint a japánok mégis meg van egy sajátos, fura és kicsit beteges zenei világuk amivel kilógnak az európai színtérről. Pont ilyen a Esoctrilihum is, ami egy Asthâghul nevű francia úriember agyszüleménye.

Asthâghul elég termékenynek mondható 2017 óta évente ad ki egy lemezt, most a abba, hogy mennyit változott meg ilyenek nem fogok bele menni, mert egyelőre csak az Eternity of Shaog csúszott le és még ebben is érzek felfedezni valót. Alapjaiban egy black/death metal dologról van szó, amiben a mérleg hol egyik hol másik irányba csúszik. A felvezető akár intro-ként is felfogható Orthal, azonnal be is vezet minket ebbe az egyelőre kellemes dallamokkal operáló világba, menetelős dob téma és a pincéből hörgő goblin, ami nem hiányozhat. A Exh-Enî Söph (1st Passage: Exiled from Sanity) címéből adódóan is az első dalnak tekinthető. Itt már felüti fejét az album igazi íze, a belépő hegedű, amivel engem egyébként bármikor meglehet venni. A klasszikus metal részek továbbra is dallamosak, a háttérben a szintetizátor kellemesen prüttyög és az egészre mint valami idegen textúra kúszik rá a disszonáns hegedű. Ami sokszor olyan oda nem illőnek hangzik, hogy szinte leakar ugrani a zenéről, de valahogy mégis sikerül úgy egyben tartani az egészet, hogy egy idő után teljesen össze áll az egész. A megzabolázott káosz adja a lemez esszenciáját, a józan ész és az őrület határán lavírozó istenek szimfóniáját.

Minden egyes dal ennek a kaotikus utazásnak egy állomása, egy állomás ami változásokon megy át. A dallamok egy számon belül is variálva vannak, mintha sosem állna meg a vonaglásban, vergődésben, mintha keresné a tökéletes formát amit felölthet. A Thritônh (2nd Passage: The Colour of Death) még mélyebbre ránt ebbe a az őrületbe. A hozzáadott szimfonikus elemek se azt szolgálják amit egyébként egy hasonló zenében, itt nincs harmónia, minden egyes hang és mozdulat az eszét vesztett káosz szolgálatában áll. Minden egyes dal megállja a helyét önmagában is, annyira dinamikus és változatosak, hogy hosszúságuk ellenére sem fulladnak unalomba. Sőt annyira tekergeti variálja és építgeti a témákat, hogy csak várjuk mi fog ebből kisülni. A Aylowenn Aela (3rd Passage: The Undying Citadel) még több szerephez jut a hegedű és az egész olyan, mintha egy szét drogozott őrült tudós venne kezelésbe pár klasszikus folk black-es témát. A Shtg (4th Passage – Frozen Soul) személyében még egy pihentető dal is bekerült a lemez közepére, aminek akusztikus dallamai, levezetik és egyben fel is vezetik azt ami volt és ami még lesz.

Fejezetek az megőrülő istenek naplójából. Keresés a csillagok között az elménk mélyén. Nekem több banda is eszembe jutott közben mint például a Blut Aus Nord, a Deathspell Omega, a Howl of Ebb vagy még az Oranssi Pazuzu. Ezek nem tényleges hatások, inkább csak a hangulat és a hasonló felépítés az közös bennük. A lemez erőssége tényleg az, hogy amennyire kaotikus tele fura témákkal és megoldásokkal, közben változatos is és az egész, a dallamokkal és a klasszikus témákkal összeáll egy kerek egésszé, ami nem csap át öncélú művészkedésbe. Felfedezni valóval teli egy óra hossza, ami végig leköti a figyelmet, néhol groteszk és néhol szürreális utazás egy francia elme legmélyén. Megyek pótolom a többi lemezt.