Ez volt az a lemez, amiről direkt nem hallgattam meg egy előzetes dalt sem. Annak idején a Caustic olyan szinten földhöz vert, igazából azóta is az egyik legsúlyosabb, legnyomasztóbb metal lemez ami a napvilágra került, hogy mindenképpen tejesen egészében akartam először át élni a kínt, amit ők szállítanak.

Ami először szembetűnik, az a lemez hossza. Amíg a Caustic több mint 1 óra 10 perces volt, az Immersion ennek pont a fele. Nekem személy szerint ötletem sem volt, hogy merre fognak elindulni a három évvel ezelőtti istencsapása után. Azt viszont tippre se mondtam volna, hogy egy bő fél órás lemezzel lepnek meg minket. Ami másodjára szembetűnik az pedig a borító. Tudom, sok ilyet meg hasonlót látni minden nap, de ebben mégis van valami plusz. Valami ami beléd tekint és tudja, hogy mit csináltál tavaly nyáron és ha nem csináltál semmit, ez után biztos fogsz, mert őrületbe kerget és a felszínre hozza a mélyben bujkáló, gátlástalan állatot. 

A Lifer tökéletes kezdés. Lassú, súlyos, igazából pont olyan amit a Primitve Man-től elvárna az ember. A dob drámai és epikus, ahogy ütésről ütésre veri bele a karót a hallgató szívébe. Ethan Lee McCarthy vokálját nem kell nagyon magyarázni, mély, a a föld alól bugyogó sötét tónusú orkán erejű mormogás, ami nélkül már elképzelni se lehetne a zenekart. Lassan építkező értekezés, a rombolásról. Az Entity lassan fokozódó, feszültséget és frusztrációt keltő indítása, a gyilkolási vágy lassú, de annál erőteljesebb megfoganásának szózata. Itt már lehet érezni, mintha kicsit biztonsági játékra mentek volna a lemezzel. Alapjaiban ez egy szélsőséges anyagnak mondható, de nekik ez inkább csak a sztenderd. Viszont ennek ellenére a kompaktság valahogy mégis újdonságot rejt. Nincsen semmi felesleges a lemezen, ez maga a zenekar tömör esszenciája. Viszont mégis ezek ellenére könnyebben befogadhatóbb mint a Caustic, hiába nincsenek sallangok, hiába tömény, én érzek egy enyhe riff orientáltságba hajlást is, ami ugyan ezt segíti elő. A nyolc perces Menacing, talán minden ami Primitve Man. Középtempós döngölések, a megvaduló dob ami egyszer drámaian nagyvonalú aztán pedig fejletépő. Az artikulálatlan hörgés már a teljes érdektelenség és reménytelenség előfutára. Pusztítóan lassú áramlás, a föld mélyéről bugyogó láva melynek egyetlen célja a pusztítás, hogy valami új születhessen. Forró, kegyetlen és zajos. A ∞ zajongása felkészít a végső csapásra, más célja nem is igen van. Az utolsó 13 percben az apokalipszis aláfestő zenéje csendül fel. A remény teljesen elveszett, mindenki a saját lelkének sötétségébe fulladt bele, lángok borítják a bolygót, éget hús szaga terjeng a levegőben. Te pedig ha eddig nem futottál el, elégedetten bólogatsz és tapsikolsz a dobhártyád megerőszakolásához. Mindezek ellenére a Caustic szintjét nem érték el, nem is tudom lehetséges-e. Annyi viszont biztos, hogy továbbra is ők az egyik legsúlyosabb és szélsőségesebb zenekar jelenleg és az is, hogy ugyan ez legközelebb kevés lesz. Jó étvágyat hozzá!