A The Body jelenleg az egyik legérdekesebb tengerentúli zenekar. Chip King és Lee Buford duo-ja már több mint 20 éve feszegeti a határokat és gyártja futószalagon a megsebzett lelkek szimfóniáit. Amikhez előszeretettel keresnek fel hasonszőrű bandákat kollaboráció céljával. Ilyen cuccaik voltak a Full of Hell-el a Thou-vla vagy a Krieg-el is csak hogy a legismertebbeket említsem, sőt némelyikkel több lemezen is dolgoztak együtt. Jelenlegi tettestársaik a szintén duo-ban dolgozó és szintén erősen kísérleti hangvételű elektronikus "muzsikában" utazó MSC.

A The Body világában sose direkten ható témákon vagy dallamokon van a hangsúly. Csak is a legszélsőségesebb hangulat képekben és érzelmek viharos cunamijában lelték meg a számításukat. A samplerek olyan szintű ötletes használat mint amit ők művelnek elég ritka, miközben zenei is marad az egész. Már akinek, ha valaki meghallja Chip King halálsikolyát, jó eséllyel messzire elkerüli utána őket. Nem tagadom szokni kell, de ha az ember megbarátkozik vele, valószínűleg olyan zenei élményt kap ami jó ideig rabul ejti. Bár az éneket kivéve, ez egy elég befogható lemez lett szerintem, a saját mércéjükkel. A Zajok és zörejek, zúgások és búgások ellenére is vannak tisztán kivehető dallamok és hangulatfestő témák. A háttérben erőszakosan szóló dob, mint egy urbanizált, bennszülött törzs drogos rituáléinak, beteges, de mégis egyszerre nyugtató és frusztráló ütemei. Chip King vokálja pedig mint egy az emberi elmével felfoghatatlan, ősi isteni lény ódája a saját hívőihez.

A We Share Disbelief lassan vezet be minket ebbe a groteszk világba, amiben elfogunk merülni pár percig. Mondjuk csak két percig fogja a kezünket mielőtt Chip King rázendít, de már ebben a dalban és érezhetően jelen van a noise ocsmánysága, szépsége és harmóniája is egyaránt. A dalok elég rövidek, így elég gyorsan váltogatunk a kaotikus, disszonáns ipari ütemek, mint ami az Inner elején is van, meg a maszatolós, simogató minták között. A Mouth Hangs Open-ben si hallható szét effektezett kórusszerű dolgok, miatt sokszor úgy érezhetjük mintha tényleg egy Wiliam Gibson által megálmodott digitalizált vallás kicsavart zsoltárjait hallgatnánk. Ebben a sötét tónusokkal festett, enyhe templomi hangulatokban lüktető, áramlatban kell evickélnünk, ami akar lehetne az egyesekből és nullák-ból álló Sztüx-folyón lefelé csónakázgatásunk aláfestő zenéje is. Kietlenség és magány egy kopár világban, ahol már csak a halálsikoly visszhangzik az elporladt épületek romjai között. I Dont Ever Want To Be Alone, jah lehet, de én kurvára úgy éreztem magam végig. Viszont ahogy haladunk előre, úgy egyre megnyugtatóbb az érzés, hogy nincs más csak mi. Olyannyira, hogy az All See What Other Sees, akár egy post-apokaliptikus táncdal fesztivál nyertes dala is lehetne. A The Body megint megcsinálta azt, hogy  egy kiváló társat választott ahhoz, hogy egy főként zajokból és samplerekbők összepakolt, gyötrelmes utazást önkéntesen tegyünk meg újra és újra. Szélsőséges, érzelmi hullámvasút a frusztrált modern társadalom, empátia nélküli, mentális éléskamrájában.