Ezt a lemezt is csak most vettem észre. A Dog Breath 2019-es Enemy karikáját eléggé szerettem anno, igazából, most újra hallgatva még most is. Tipikusan az a zenekar, ami azért jó mert kurva szarul szól. New york-i zajos pacsmagolás, tuskó témák amiket már simán hallottunk, mégis tudják úgy tálalni, hogy azonnal bekajálom.

Ez a 17 perces szösszenet is, ezen a vonalon halad tovább. Zajos és mocskos, áldozat a mosdatlanság oltárán, addig ímg nem jönnek az átvezetők. Soul-os, hip-hop-os rádiós dumák, amik simán alá adják azt a hangulatott ami végig visz. A 20-25 évvel ezelőtti hip-hop lemezek felépítését idézte nekem, akkor volt divat ez, ami sokadjára már rohadt unalmas volt, most mégis jól esett. Azért, persze egy Deltron 3030 még a mai napig király cucc. Persze ez nem meglepő, hiszen Corpus-osok a srácok, ami az Istencsászárzseniálisapádfaszátnincsnálajobb Show Me The Body kollektívája, ahol rapper és punk kéz a kézben jár és együtt bontja le az ellenállás falát. Nagy megfejtésekre nem kell számítani, gyors, paraszt nyhc, ami nem is a jó dalokkal, hanem inkább at érdekes hangulatával és felépítésvel lóg ki a sorból. Az Enemy dalokban sokkal erősebb volt, gondoltam ezt első hallgatásra. A Float/Kanye West Dropped Out már elsőre elvitte a hátán a lemezt, simán idézte egy kicsit a Judgment Night legendás zenéjét. Többszöri hallgatásra, viszont teljesen elkap, és rácsavarodtam mint az üzemi balesetett okozó, munkáskesztyű a csavarozóra. Kutya lehellet az arcba, aztán vigyorogva vágd be ezt a kellemes 17 percet a tarsolyodba, ezen a kurva hideg kedd reggelen.